hirdetés
abcug-1.jpg

A romák gettóban tartása a legfontosabb cél

Míg a 2010 előtti kormányok inkább az iskola falain belül próbálták valahogy enyhíteni a gyerekek közötti társadalmi különbségeket, addig az elmúlt hét év sokkal inkább a szegregációt fenntartó, második esély típusú programokról szólt egy kutatás szerint.
Prókai Eszter, Abcúg - szmo.hu
2018. február 19.


hirdetés

Míg a 2010 előtti kormányok inkább az iskola falain belül próbálták valahogy enyhíteni a gyerekek közötti társadalmi különbségeket, addig az elmúlt hét év sokkal inkább a szegregációt fenntartó, második esély típusú programokról szólt. Mint például a tanodák egyre erőteljesebb pályázati támogatása. Egy nemrég megjelent tanulmány szerint azonban ezek az intézmények – bár jó szándékkal, de valójában csak fenntartják a roma gyerekek szegregációját és az iskolai sikertelenségüket.

Tudnak hatékonyan működni a jelenlegi, alapvetően lexikális tudást számon kérő, tantárgyalapú oktatási rendszerben olyan programok, amik a roma tanulók oktatási érdekeit állítják központba?

Lehet-e hatásuk ezeknek a programoknak az egész rendszerre, és sikeresebbek lesznek-e ettől az iskolába a roma gyerekek?- ezeket a kérdéseket feszegeti Kende Ágnes nemrég megjelent tanulmánya.

A szerző két programon keresztül próbál rávilágítani arra, hogyan pattanak le az egyébként jószándékú oktatási programok a közoktatás egészéről. Az egyik ilyen a Miskolci Egyetem Tanárképző Intézetben működik, ahol az egyetemről kikerülő majdani pedagógusokat arra készítik fel, hogyan próbálják kompenzálni az iskola falain belül a társadalmi egyenlőtlenségeket, a másik pedig a tanoda program.

A kutató szerint előbbi újfajta szemlélete, mire eljut az iskolákhoz, részben elolvad, bedarálja őket az iskola hagyományos működése, és ez történik a tanodákban alkalmazott hatékonyabb tanítási módszerekkel is, amiket az iskola, ahelyett, hogy alkalmazná, inkább csak kihasználja, és felmenti magát az alól, hogy neki kelljen megoldania a roma gyerekek iskolai problémáit.

hirdetés

Kende szerint mindkét program elszigetelten, zárványként működik: a tanárképzés egészére nem ez a felfogás jellemző, a tanodák pedig nem képesek hatást gyakorolni a roma gyerekek iskolai eredményességére.

Az 1990-es évek óta minden kormány tisztában volt a roma gyerekek oktatási problémáival és az erősödő oktatási szegregáció jelenségével, történtek is próbálkozások különböző oktatáspolitikai megoldások bevezetésére, de valódi politikai akarat egyik kormányzat oktatáspolitikájában sem volt arra, hogy a problémákat rendszerszinten kezeljék. Ennek ellenére Kende szerint mégis jól látható a különbség a 2010 előtti és az azóta eltelt idő oktatáspolitikája között.

Míg a

- 2002–2010 közötti liberális, majd később szocialista oktatási kormányzat egy sor, az oktatási integrációt támogató programot vezetett be, és igyekeztek bizonyos ellenfékeket beépíteni a szabad iskolaválasztás gyakorlatába, például azzal, hogy megnehezítették a körzeten kívüli gyerekek iskolai felvételét, másrészt a körzeteket igyekeztek úgy újrarajzolni, hogy két körzet között ne lehessen túl nagy a társadalmi különbség.

... addig a

- 2010 után hatalomra kerülő konzervatív kormány ideológiai alapon szakított az előző kormányok oktatáspolitikai elképzeléseivel: az integráció és esélyegyenlőség fogalmát a felzárkóztatás fogalma váltotta fel, és az elmúlt hét év történései csak a szelektivitást erősítették.

Mint például:

a leszállított tanköteles kor, ami a roma gyerekek korai lemorzsolódása szempontjából különösen növeli a kockázatot, hiszen sokan már az általános iskola végére elérik a tanköteles kor határát

az egyházi iskolák erőteljes térnyerése, a felvételi követelményeik kialakítása, illetve a hozzájuk társított elit jelleg eleve eltántorítja a roma szülőket az egyházi iskola választásában

a szakiskolai rendszer átalakítása, ami egyrészt a szakmaválasztást előre hozta 14–15 éves korra, illetve merevebbé tette a különböző középfokú iskolatípusok között az átjárást, ezzel is megnövelve a lemorzsolódás kockázatát

a Híd program bevezetése, ami gyűjtőhelyévé vált azoknak a nagyon hátrányos helyzetű – elsősorban roma – gyerekeknek, akiket még a szakiskolákba sem vettek fel.

De ez látszik az uniós pályázati kiírásokból is: amíg a 2010 előtti kormányok döntően az iskolán belüli átalakulásokat támogatták, például a kompetencia alapú oktatással, addig 2010 után sokkal inkább a szegregációt fenntartó, vagy legalábbis az integrációt nem támogató, „második esély” típusú programokra – mint például a tanoda pályázatokra – került a hangsúly.

Ez utóbbi önmagában nem lenne probléma, ha mellette az intézményfejlesztés és a pedagógiai kultúraváltás is része maradt volna az elképzeléseknek.

Kende tanulmányában részletesen is bemutatja ezt a két programot. Az egyik ilyen a Miskolci Egyetem Tanárképző Intézetében működik, ahol a képzés elsősorban arra törekszik, hogy a tőlük kikerülő tanárok képesek legyenek valamennyire kompenzálni azokat a társadalmi egyenlőtlenségeket, amiket amúgy az iskola inkább erősíteni szokott. A miskolci tanárképzési program a gyakorló iskolák hagyományával is szakított, és tanulóit nem a legjobb, elit iskolákba küldi gyakorlatra.

Épp ellenkezőleg, programjuk nagyon fontos eleme, hogy hallgatóik olyan iskolákban töltsék gyakorlati idejüket, ahol sok a hátrányos helyzetű roma gyerek.

Azonban minden erőfeszítésük ellenére a hallgatóik, ha valóban tanárnak mennek, a legtöbb iskolában olyan közegben találják magukat, amiben a tanárképző szemlélete ismeretlen, és teljesen hiányzik. A fiatal, tapasztalatlan hallgatóikat legtöbbször bedarálja az az intézmény, ahová kerülnek, és kénytelenek az ottani vezetéshez alkalmazkodni.

Az egykori hallgatók gyakran egy olyan tantesületben találják magukat, ahol nem létezik az a fajta tanári szerep, amit a tanárképzőn elsajátítottak.

A fiatal pályakezdő tanároknak nagyon nehéz az iskola tantestületével szembemenve, egy egész más szemléletet egyedül megvalósítania, ezért gyakran fel kell adniuk azt a szemléletmódot, amivel az egyetem kapuján kiléptek.

Az első tanodák civil kezdeményezésre jöttek létre elsősorban roma gyerekeknek. Mint például a Józsefvárosi Tanoda, ami saját koncepciója kialakításakor abból indult ki, hogy milyen igényei vannak a helyi roma lakosságnak. Úgy látták, hogy a szülők nem akarták szegregált iskolába járatni gyerekeiket, és hogy szükség van egy olyan programra, ami elősegíti a gyerekek iskolai sikerességét. A legtöbb tanodát olyan szervezetek hozták létre, amik vagy már korábban foglalkoztak oktatással, vagy legalábbis jól ismerték a helyi közösségek szükségleteit.

Ahogy Szőke Judit – a Józsefvárosi Tanoda alapítója – fogalmazott:

ez volt a tanodák aranykora.

Ugyanakkor épp az első tanodák sikerei miatt – ami alatt nem számszerűsíthető sikereket kell érteni -, felmerült a program kiterjesztése. Ennek eredménye volt az első, 2005-ös tanodapályázati kiírás, amit nagyjából 20 tanoda nyert el. Habár a pályázati kiírások között mindig voltak akár éves szünetek is, amiket sok tanoda nem élt túl, a későbbi meghirdetések már 180 tanoda indulását tették lehetővé, majd ismét egy hosszabb szünet után, 2017-ben már körülbelül 200 tanoda működésére volt pályázati pénz.

A tanoda körül az indulása óta létezik egy olyan politikai-ideológiai vita, aminek lényege, hogy kell-e tanoda, vagy jó iskolát kell-e inkább csinálni, és ha lenne jó iskola, akkor milyen szerep juthat a tanodáknak. Ehhez szorosan kapcsolódik a szegregáció kérdése is, azaz

fel lehet-e oldani azt az ellentmondást, hogy miközben a roma gyerekek integrációjának az élharcosai hozták létre az első tanodákat, miként szolgálhatják az integráció megvalósulását a roma gyerekek által látogatott tanodák, amelyek ilyen értelemben szegregált intézmények?

A tanodák jó része olyan hátrányos helyzetű régiók szegény falvaiban működik, ahol vagy csupán egy iskola van, ami legtöbbször már maga is szegregált intézmény, vagy olyan helyen, ahol már iskola sincs és a gyerekek más településekre járnak tanulni. Az esettanulmányhoz készült interjúk alapján ezeken a helyeken az első idegenkedésen túljutva, az iskolák a tanodákban hamar a felmentőt látják, hiszen át tudják hárítani a tanodákra azoknak a roma gyerekeknek a tanítását, akikkel maguk nem tudnak mit kezdeni. Holott

a tanodák eredeti szándékaik szerint nem a másnapi lecke elkészítésében segítik a gyerekeket, hanem olyan kulcskompetenciákat kellene fejleszteniük, amelyekkel a gyerekek végső soron megtanulnak tanulni.

Ez több szempontból sem sikerül a tanodáknak:

- az idősebb gyerekek már olyan tanulási hátrányokkal érkeznek, amelyek felszámolására nincsenek a tanodák felkészülve

- a gyerekek mindennapi kudarcai miatt mégiscsak arra kényszerülnek a tanodák, hogy a másnapi iskolai feladattal foglalkozzanak

- anyagi okokból sokszor nem tudják megengedni maguknak, hogy minden tantárgyhoz megfelelő szaktanárt biztosítsanak.

Gyakran nem szakirányú végzettséggel rendelkezők tanítanak bizonyos tárgyakat, és az is gyakori eset, hogy pedagógiai végzettséggel egyáltalán nem rendelkezőket foglalkoztatnak.

“Az elmúlt évek kormányzati intézkedéseiből jól látszik a lakhatási és az oktatási programok támogatáspolitikáján keresztül, hogy a romák „gettóban tartása” az új irány és nem az integráció elősegítése, a kormány a felzárkóztatásban és nem az oktatási integrációban hisz. Az oktatáspolitika elfogadhatónak tartja, „szeretettelinek” írja le a szegregációt és jogszabályok szintjén is lehetővé teszi azt.

A tanoda így ugyan jó szándékkal és a gyerekek számára – rövid távon mindenképpen nagyon is pozitív – programmal valójában fenntartja a roma gyerekek szegregációját, az iskolai sikertelenségüket, és ezzel a képzettség nélküli korai iskolaelhagyás megnövekedett kockázatát” – írja a tanulmány.


hirdetés
KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
koronavirus-olaszorszag-orvos-betegek-korhaz-northfoto-1.jpg

A legrosszabb, hogy mind egyedül halnak meg – egy frontvonalban küzdő doktornő a koronavírusról

Daniela J. Lamas egy bostoni kórház intenzív osztályán küzd nap mint nap a betegek életéért. Amit lát, az lassan őt is felőrli.
Fotó: illusztráció, Northfoto, Carlo Cozzoli/Fotogramma - szmo.hu
2020. március 27.


hirdetés

A New York Times-ban felidézte, hogy neki kellett közölnie például egy lélegeztető gépre kötött asszonnyal és férjével, aki az ágya mellett ült és tartotta benne a lelket, hogy a mai találkozás végén el kell búcsúzniuk egymástól. A kórházban ugyanis a betegek védelmében látogatási tilalmat rendeltek el.

„Mint intenzív osztályos orvos, sok rossz hírt kellett már közölnöm. De erre nem voltam felkészülve"

– mondja a doktornő.

„Néztem, ahogyan elváltozott az arcuk. Páciensem légzése felgyorsult, és a lélegeztető riasztója bekapcsolt. Férje gyorsan a vállára tette a kezét, és légzése lelassult, a riasztó elhallgatott. A férfi tudta, hogyan nyugtassa meg őt. Mindvégig vele volt: amikor kórházba került rángógörcs miatt, amikor transzplantációt hajtottak végre rajta, és amikor az idegen szerv kilöködése miatt rohamai voltak. Amikor a tracheosztómiás csővel elvettük a hangját, helyette beszélt. Most azonban, hogy megvédjük betegeinket a koronavírus fenyegetésétől, az asszony egyedül maradt.”

Még magányosabban néznek szembe a halál fenyegetésével a koronavírussal fertőzöttek. Daniela J. Lamasnak volt egy férfi páciense, akit akkor kapcsoltak lélegeztetőgépre, amikor elkezdett vért köhögni.

hirdetés

„Egyedül volt a szobájában, FaceTime-on beszélgetett a lányával, amikor rájött a roham. A lánynak ez volt apjáról az utolsó képe. Telefonon többször tájékoztattam őt az állapotáról, de nem tudom, hogy mikor láthatja az apját újra, vagy egyáltalán látja-e még valaha.”

A kórház többi dolgozójának is lelki traumát okoz ez a helyzet. A doktornő megkérdezte az egyik éjszakás nővért, hogy mi bántja a legjobban.

„Az, hogy a betegek egyedül halnak meg”

– vágta rá a választ az ápolónő.

Egy másik orvos azt mesélte, hogy nemrégiben lélegeztetőgépre kellett kapcsolnia egy idős férfit és a feleségét. Mindkettejüknek súlyos légzési zavaraik voltak a koronavírustól. Lányuk megkérdezte, hogy meglátogathatja-e őket. Bár a kórház máskor kivételt tesz a haldoklókkal, ezúttal ez szóba sem jöhetett.

„Ez pedig azt jelenti, hogy ha a szülei meghalnak, egymástól elválasztott, steril kórházi szobákban halnak meg, távol minden szeretettüktől.

Csak az ápolók és az orvosok vannak ott, hogy enyhítsenek a betegek félelmén. De erre egyre kevesebb a lehetőség.

"Én az a fajta orvos vagyok, aki leül egy ágy szélére, megfogja a beteg kezét, elmagyarázza, mi történik, lassan és nyugodtan, még a lélegeztetőgépen lévő betegeknek is, mert nem tudhatom, hogy mire emlékeznek" - mondja Lamas dokornő.

Az elmúlt hetekben azonban azon kapta magát, hogy a szükségesnél egy perccel sem akar több időt tölteni a koronavírusos betegek szobáiban, még akkor sem, ha maszkban és védőöltözetben van.

„Nem akarom ugyanazt a levegőt szívni. Megteszem, amit kell, aztán kijövök. Nem maradok ott megnyugtatni őket, magyarázni nekik, vagy fogni a kezüket. Az az igazság, hogy félek” – vallja be a doktornő.

És ahogy a betegek száma egyre csak nő és nő, esélye sincs már arra, hogy ellátás után még a betegek mellett maradjon. És ez nagyon zavarja.

„A végkimerülésig dolgozunk, és félünk, hogy nincs megfelelő védőfelszerelésünk. De attól tartok, hogy ha nem találjuk meg a módját, hogy enyhítsük a vírus okozta nyomasztó elszigeteltséget, azokban is rengeteg lelki sérülés marad, akik túlélik."

A hogyanra azonban egyelőre nincs válasz.

Daniela J.Lamas azt mondja, később visszament az idős asszonyhoz, akit elválasztottak a férjétől. Amikor a beteg meglátta a doktornőt, próbált szavakat formálni.

„A férje biztosan értette volna, de az ajkai gyorsan mozogtak, és fogalmam sem volt, hogy mit akar mondani. Ideges lett. Sajnálom – mondtam neki. De elege lett. Lehunyta a szemét, és elfordult az ágya melletti üres szék felé. Még egyszer bocsánatot kértem tőle, de megszólalt a személyi hívóm, és kimentem a szobából. Otthagytam őt. Egyedül.”

hirdetés
KÖVESS MINKET:





hirdetés
DMARC20200325006-scaled.jpg

„800-1000 olyan fertőzött terjeszti nálunk a vírust, akik ezt nem is tudják magukról”

Sokkal többet kellene tesztelni, mondja dr. Duda Ernő biológus-immunológus, a Szegedi Tudományegyetem Orvosi Biológiai Intézetének professzora.
Szöveg:Göbölyös N. László - Fotó: MTI, Mónus Márton - szmo.hu
2020. március 28.


hirdetés

- Mennyire igaz, hogy a koronavírussal szemben inkább az idősebbek veszélyeztetettebbek?

- Inkább azt mondanám, hogy azok, akiknek egyéb betegségük is van, mert vannak egészséges öregemberek, és beteg fiatalok is. Most már hallottunk olyan híreket is, hogy gyerekek és fiatalok is meghaltak. Nyilvánvaló, hogy ha valakinek a szíve nincsen jó állapotban, az nagyon nehezen él túl 2-3 napot 40 feletti lázzal. És az is biztos, hogy aki egész életében dohányzott, annak a tüdejét már alaposan megviselte a bagó.

Az már kiderült, hogy nemcsak Kínában, hanem Európában is sokkal több férfi hal meg, mint nő. Ez arra vezethető vissza, hogy a férfiak többet dohányoznak.

Nagyon veszélyeztetettek még a radio-, vagy kemoterápiával kezeltek és a szervátültetettek, hiszen ők immunhiányos állapotban vannak.

- A kormány, a szakemberek, de a közösségi média is folyamatosan az otthonra maradásra szólítanak fel, különösen az időseket figyelmeztetik. Nekem viszont az a tapasztalatom, hogy mintha a fiatalok fegyelmezettebbek lennének. Hogy saját családomat említsem: nagyfiam, unokámmal és menyemmel második hete önkéntes karanténban vannak.

hirdetés

- Nagyon helyes! Ha egy hónapig mindenki a fenekén maradna a lakásában, eltűnne a vírus. De ezt elég nehéz megoldani. Pedig ha a fertőzött ember nem tudja továbbadni a vírust, megszűnik a járvány. Ebből a szempontból lenne borzasztó nagy jelentősége annak, hogy a tünetmentes fertőzötteket felderítsük. Ennek pedig egyetlen módja van: rengeteg tesztet kell végezni.

Ha megnézzük a hivatalos adatokat, kiderül, hogy Magyarországon 4% felett van a halálozási arány. Az összes körülöttünk lévő országban 1% alatt van. Ez nem azt jelenti, hogy Magyarországon rosszabb az egészségügy, többen halnak meg, hanem azt, hogy sokkal kevesebb fertőzöttről tudunk.

Vagyis körülbelül 800-1000 olyan fertőzött terjeszti a vírust, aki nem is tudja magáról, hogy fertőzött, és mások sem tudják. Ez nagyon nagy hiba.

- A legfrissebb adatok szerint  eddig alig több, mint 10 ezer tesztet csináltak.

- Számomra ez azért felfoghatatlan, mert a teszt olcsó. Ausztriában napi 5000 a cél! Gondoljon bele, hogy Dél-Koreában több mint negyedmillió szűrést végeztek! Ha egymillió embert letesztelnének, az is csak 2 milliárd forint kiadást jelentene. Miközben a gazdasági károk százmilliárdok lehetnek. Helyszínek is lennének hozzá: ismereteim szerint csak Szegeden van legalább 20 olyan labor, ahol ezt a tesztet meg lehetne csinálni. De nem is kellene ennyi: ha akkreditálnának országosan öt-tíz labort, Szegeden, Pécsett, Debrecenben, meg lehetne ezt vidéken mindenütt oldani.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:






hirdetés
01.jpg

„Mindegy, ki a gyerek apja, a nőnek legyenek gyermekei, minél több, annál jobb” – a gyermektelen nők megbélyegzése Ghánában

Ghánában ha valaki nőként egyedülálló marad, egy idő után rossz szemmel kezdenek nézni rá ismerősei, családtagjai. A gyermekek hiánya, a meddőség pedig súlyos társadalmi következményekkel járhat.
Szöveg és képek: Supák Ágnes - szmo.hu
2020. március 28.


hirdetés

Ahogy azt már egy ideje láthatjuk, a világ népessége folyamatos növekedésben van. Az ENSZ 2019 júniusában közzétett felmérése szerint a jövőbeli gyarapodás nagyon aránytalanul oszlik majd meg a világ különböző területein. Például Afrika szubszaharai régiójában élők 2050-re kétszer annyian lesznek, mint most, míg Európában alig számíthatunk emelkedésre a születési számokban. Mindez a statisztikákban szárazan rajzolódik ki, jelentősebb magyarázatok és emberi arcok nélkül. 2020 elején, utazásom során többek között a magas gyermekvállalási arány okait keresve kutattam a nyugat-afrikai Ghánában.

Ghána számokban

Az Our World in Data felmérése szerint Ghánában a termékenységi ráta: 3,81 (2019-es adat alapján), ami azt jelenti, hogy a ghánai nők átlagosan 3-4 gyermeket szülnek életük során. Ez nagyjából az európai átlag duplája. (Összehasonlításképpen Magyarországon ez a szám ugyanabban az évben 1,41 volt.)

Mindennek egyik oka talán az, hogy a ghánai nőkre a társadalom óriási nyomást gyakorol úgy, hogy a kultúrájukból következően a nő elsődleges feladatának azt tekinti, hogy minél több gyermeket szüljön.

Ghánában az, hogy egy nő elérte a pubertás kort és nemzőképessé vált, már hagyományosan azt jelentette, hogy felkészült a házasságkötésre. Sokan még ma is nagyon korán mennek férjhez, különösen a muszlim közösségekben. De ez a korhatár kezd kitolódni. Ezzel együtt az elrendezett házasságok száma is csökkent.

hirdetés

A ghánai nők átlagéletkora az első szüléskor mindössze 22-23 év körül van. Számukra a gyermekek nem csupán az anyaság csodáját jelentik, hanem társadalmi státuszt nyújtanak, illetve idővel munkaerőként hozzájárulhatnak a háztartás gazdaságához is.

Épp emiatt, ha valaki nőként egyedülálló marad, egy idő után rossz szemmel kezdenek nézni rá ismerősei, családtagjai. A gyermekek hiánya, a meddőség pedig súlyos társadalmi következményekkel járhat. A megbélyegzésen felül a terméketlen nők gyakran mentális szorongással és családon belüli erőszakkal szembesülnek.

Ama, akinek neve azt jelenti: szombaton született. Ghánában, egyes népcsoportoknál a csecsemőket az alapján nevezik el, hogy a hét milyen napján születtek.

Elsőként Amával, egy helyi újságíróval beszélgettem a témában. Neki bátorkodtam feltenni a kérdést: van-e egyáltalán lehetőség arra, hogy nőként valaki úgy döntsön, nem akar gyereket vállalni.

„Nem, nem, erre nincs lehetőség.

A kultúránkban mélyen gyökerezik az a tradíció, hogy a nőknek a legfőbb feladata az, hogy minél több gyereket hozzanak a világra. Az nem is igazán fontos, ha nem tudnak megfelelően törődni velük.

Egy nő értéke abban rejlik, hogy mennyire termékeny, amit pedig azzal tud kimutatni, hogy minél több gyermeket szül. Itt nincs lehetősége a nőnek, hogy úgy döntsön, ő örökké egyedülállóként fog élni, ez nálunk nem opció.”

– Mi történik abban az esetben, ha valaki nem tud teherbe esni?

„Ha egy bizonyos kor után valaki még hajadon és gyermektelen, az egy hatalmas nehézséget jelent. Lenéznek és ez megmérgezi az egész hátralévő életedet. Az esetek többségében nem fognak szemtől szembe, verbálisan vagy fizikailag bántani a falubeliek, de teljesen kiközösítenek. Az emberek kutyába se vesznek majd, levegőnek néznek. A városokban talán valamivel jobb a helyzet, de ez a berögzült szemlélet elszórtan ott is megtalálható.”

Ma már a tudományok és a technológia fejlődésének köszönhetően hozzájuk is elértek a mindenféle orvosi tesztek, amelyekkel könnyen megállapíthatóvá és bizonyíthatóvá vált, hogy sok esetben nem a nő hibája, hogy nem lehet gyereke, hanem a férje impotens. Ezt azonban a nép nagy része máig nem fogadja el, és továbbra is a nőket hibáztatják, mondván: biztos csak nem akartak eléggé teherbe esni.

„Ha egy nőnek bármi miatt nincs saját utódja, akkor rögtön elkezdődik a pletykálkodás, és kialakul a negatív megbélyegzés. A helyi szóbeszédben keresztnevük helyett „gyermektelen”, sőt „reménytelen” nőnek kezdik el hívni őket. Úgy tartják, a gyümölcstelen asszonyok erőtlenek, elveszettek a világban”

– mesélte Ama.

– Ha valakinek biológiailag nem lehet gyermeke, akkor kaphat bármilyen mentális segítséget, hogy feldolgozza ezt a traumát?

„Tudtommal erre kifejezetten nincs segítségnyújtás, hisz elég baj van így is az orvosi ellátással, de ha szerencsés az illető, és a családja nem veti meg, akkor rájuk tud támaszkodni ilyen esetben.”

Menekülés a megbélyegzés elől

A negatív beskatulyázás olykor olyan erőteljes kiközösítéshez vezethet, hogy sokan kénytelenek teljesen elszigetelődni korábbi közösségeiktől.

Ghána északi térségében gyakori eset, hogy az olyan nőkre, akiknek egy bizonyos kor után nem születik gyermekük, boszorkányként, a gonosz megtestesítőjeként kezdenek el tekinteni. Ehhez sokszor a törzsi vallás papjai is hozzájárulnak azzal, hogy felerősítik az emberekben azt a spirituális meggyőződést, mely szerint a meddőség a nő Isten iránti engedetlenségének eredménye. Erre pedig olyan megoldásokat tanácsolnak, mint a gyakori ima, bűnbánat, radikális esetben pedig a női nemi szerv megcsonkítása, mondván, hogy ez az út vezet az igazi megtisztuláshoz. (Sajnos azonban épphogy ez is eredményezhet meddőséget, számos egyéb fertőzést mellett.) Az ilyen és hasonló esetekben a nők sokszor úgynevezett „boszorkánytáborokba” költöznek, menedéket keresve az ítélkező tekintetek és a kínzás elől. Itt rajtuk kívül megtalálhatóak még mentális betegséggel küzdő emberek és olyan özvegyek is, akiket azzal vádolnak, hogy megölték a férjüket a vagyon megszerzése érdekében.

A szégyen elől menekülésnek létezhet más formája is. Beszélgetéseim során hallottam egy történetet egy ghánai nőről,

akinek egymás után több vetélése volt, idővel pedig már egyáltalán nem tudott teherbe esni. Neki abból a szempontból szerencséje volt, hogy – bár családja nem – de férje végig mellette állt és támogatta őt. Később – jó pár teszt elvégzése után - kiderült, hogy a férfinek sem voltak rendben a hímivarsejtjei.

Közösen döntöttek úgy, hogy együtt maradnak, és a megbélyegzésnek hátat fordítva kiköltöznek az USA-ba, ahol új életet tudtak kezdeni és nem kellett attól tartaniuk, hogy lenézik őket a gyermekek hiánya miatt.

Törzsi tradíciók a gyermekvállalás terén – patrilineáris & matrilineáris közösségek

Mivel [a keresztény és iszlám vallás mellett] a különböző törzsi tradíciók még itt-ott elvétve jelen vannak Ghánában, a nők a vidéki területeken eltérő kihívásokkal néznek szembe, mint azok, akik a nagyobb városokban élnek.

Az ország északi régiójában nem elég, hogy az asszonyok minél több gyereket szüljenek, még az is fontos, hogy legyen köztük fiú, mert egyes helyeken az öröklés rendszere patrilineáris, vagyis férfiágon öröklődik minden. Ha a nő nem szül fiút, akkor a férjétől jóformán nem kap semmit, sem ő, sem leánygyermekei.

Az előzővel ellentétben az Akan régióban inkább a nőágon történő öröklés a jellemző. Persze ennek is megvannak a maga hátrányai. Az egyik gyakran elforduló negatívum például az, hogy a férfiak a matrilineáris rendszerben nem vigyáznak gyermekeikre, mivel nem is igazán tekintenek magukra apaként. Nem tartoznak a teherbe ejtett nő családjához, ezért inkább a leánytestvéreik gyermekeivel foglalkoznak, mintsem a sajátjukkal. Az itt élőknek nem fontos, hogy milyen nemű gyerekek születnek, házasság sem feltétlenül szükséges – sőt az embereket még az sem érdekli, hogy ki a gyerek apja. Egyedül az számít, hogy a nőnek legyenek gyermekei – minél több, annál jobb.

A fiatalok látásmódja

Bár még mindig piedesztálra van emelve az ghánai nők körében a családalapítás szerepe, a nagyobb városokban már megindult a fiatalabb generáció körében a gyermekvállalás újradefiniálása.

A 20-as éveikben járó nők már sokkal inkább törekednek arra, hogy szerelemből kössenek házasságot, és az utódok mennyisége helyett arra fókuszálnak, hogy megfelelő jövőt tudjanak biztosítani nekik, ha tehetik továbbtanulnak, így kezd kitolódni az első gyermeket váró kismamák életkora.

Accrában, az óceánpart közeli, Művészeti Központként is emlegetett piac kellős közepén, egy csapat fiatal nővel elegyedtem beszélgetésbe a gyermekvállalás témájában.

Fiatal lányok a Művészeti Központ bazárjában, színes gyöngysorokkal a csípőjükön

Őket is megkérdeztem arról, hogy szerintük akadnak-e Ghánában olyan nők, akik nem akarnak férjhez menni és gyerekeket vállalni, mert szeretnének helyette például karriert építeni.

„Önként nem szeretnének férjhez menni, miközben meglenne rá a lehetőségük?” – kérdeztek vissza csodálkozva. „Ghánában ilyet alig találni. Az anyák, a nagyanyák is nyomást gyakorolnak lányaikra, unokáikra, azzal, hogy meg kell házasodniuk, gyerekeket kell szülniük. Persze ez már nem olyan vészes, mint korábban. Az belefér, hogy valaki 4-5 évvel később szül, mint az átlag, mondjuk mert főiskolára megy, de hogy valaki önként ne vállaljon gyereket a munka miatt, az nem szokott előfordulni. A szingli élet is csak egy ideig szórakoztató, öregen már nem az.”

– Nincs olyan ismerősötök esetleg, akinek biológiailag nem lehetett gyereke?

„Nincsen, mert mi mind ezt viseljük és a barátaink is ezt hordják” – mondták, majd megmutatták nekem a csípőjükre akasztott mindenféle színekben pompázó gyöngysorokat, amelyeket termékenységük szimbólumául hordanak, jelzésként az általuk kiválasztott férfi felé.

„Ez felfogható egyfajta modern totemként, mely szerencsét hoz az ágyban és megáldd téged sok-sok kisbabával. Olyasmi, mint az Akua'ba [fából készült, rituális termékenységi baba]. Ha ezt hordod, biztos lehetsz benne, hogy könnyen teherbe esel.” – mesélték nekem kuncogva.

Doreen a bátyja boltjában

Egy kicsivel odébb, ugyanabban a bazárban egy 22 éves lánnyal társalogtam, aki jelenleg a bátyja boltját vezeti, közben pedig informatikusnak tanul.

– Nem érzel nyomást a családod vagy a társadalom felől aziránt, hogy gyereket vállalj?

„Egyelőre még nem, mivel igyekszem a továbbtanulásra fókuszálni és ezt ők is elfogadták. Idővel persze szeretnék saját gyerekeket, de nem akarok olyan helyzetbe kerülni, hogy ne tudjam őket eltartani. Hiszek az igaz szerelemben, és várok arra, hogy eljöjjön az a férfi, akinél majd azt érzem, hogy igen ő az, akitől gyerekeket szeretnék.”

– Tudod már, hogy hány csemetét szeretnél? Van valami, ami befolyásolja ezt?

„Hármat-négyet talán, de semmi sincs kőbe vésve. Ez függ majd attól is, hogy a leendő férjem mit szeretne. A bátyámnak van már két lánya, úgyhogy a szüleim már nagyon vágynak egy fiú unokára.

Ki tudja, lehet nekem előbb lesz fiam, mint neki, de ha lány lesz, ugyanúgy fogok neki örülni”

A riport elkészítését a Minority Rights Group International tette lehetővé.

hirdetés
KÖVESS MINKET:






hirdetés
maganyos-no-otthon.jpg

„Be kellett ismernem, hogy nem bírom el, és ez teljesen oké” – erős, független nőként a karanténban

„Félni oké. Szorongani oké. Ha fáj, ha rettegsz, ha hiányoznak a barátaid és a családod, az is oké. Emberek vagyunk. És ez most körvonalazódik igazán.”
Kirschner Petra írása; illusztráció: Pixabay - szmo.hu
2020. március 28.


hirdetés

Már három hete vagyok egyedül a lakásomban.

Eleinte nem tűnt vészesnek. Persze érzékenyen érintett, ahogy meghallottam az első híreket arról, hogy itt bizony korlátozások lesznek. Az eseményeket lemondták, a koncerteken, rendezvényeken dolgozó barátaim elvesztették a munkájukat egyik percről a másikra. Elfogytak a kézfertőtlenítők. Kiüresedtek a polcok a boltokban. Mindenhol WC papírral a hónuk alatt, idegesen igyekvő embereket láttam.

Elkezdett rám szakadni az egész szépen fokozatosan. És elkezdett eluralkodni rajtam a szorongás, végül teljesen elborított. Úgy éreztem, agyonnyom, egyedül vagyok a félelmeimmel, egyedül vagyok a gondolataimmal, és nincs körülöttem senki, hogy megnyugtasson.

Legtöbb ismerősöm és családtagom eleinte egy csöppet sem izgult, bagatellizáltak illetve totál eltolták maguktól a problémát. Megnyugvást igazán senkitől nem kaptam, pedig kívülről vártam volna. Arra vártam, hogy valaki egyszerűen átöleljen, és azt mondja, itt vagyok. Nem tudom, mi lesz. Lehet, hogy baj lesz, de itt vagyunk, ketten egymásnak.

Ez nem történt meg.

hirdetés

És miért nem? Mert én is független, erős, önálló self-made woman vagyok, aki nem marad benne egy rossz párkapcsolatban, nem alkuszik meg, nem akar rászorulni a családja segítségére, ha a barátai a reszketés közepén felhívják, inkább kinyomja a telefont és egy pánikroham után fél órával már ezerrel dolgozik.

Erős vagyok, kemény vagyok, kibírom egyedül. Nincs szükségem senkire.

Mondtam én akkor. Az első héten átgondoltam a dolgokat. Persze, imádok futni, futni szabad. Ha már konditerembe vagy jógaórára nem járhatok, akkor nagyokat futok majd a ligetben meg a Margitszigeten, YouTube jógavideókat nézek, megoldom. Végre kipróbálhatok egy csomó receptet, lesz időm festeni, olvasni és felkészülhetek a júniusi egyetemi felvételikre. Be is szereztem mindent, ami ezekhez a csodás, egyszerű, vagány tervekhez szükséges.

Mindennap meditáltam, mindennap sportoltam, főztem, video-chateltem, telefonáltam. Olykor-olykor elmentünk kutyát sétáltani egy-egy barátnőmmel.

Úgy éreztem, jól van Petra, menni fog ez, simán kibírod. Kibaszott kemény vagy, nem olyan nagy dolog ez, egyedül vagy egész nap, de mennyi hasznos dolgot csinálsz, és közben még jól is fogsz kinézni nyár elejére, amire ez az egész szar lemegy.

Az első pánikrohamom nagyjából egy hét után jelentkezett, ekkor már home office-ban voltam. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni a sírást, úgy éreztem, az egész világ és az életünk súlya, a rengeteg félelem és kérdés egyszerűen ellep, az életem sose lesz már olyan mint régen.

Elkezdtem megbánni, mi az, amit nem tettem meg, elkezdtem okolni magamat, hogy miért vagyok szingli, hogy miért nem voltam képes benne maradni akár egy rossz kapcsolatban is, inkább az, mint a magány, minden jobb mint egyedül, az egyedüllétet nem bírom el.

Minden ilyen sírás, kiborulás ideiglenesen nyugalmat hozott magával, hiszen a felgyülemlő stressznek szelepet adtam, hagytam, hogy a félelmeim felszínre kerüljenek, így feloldódott a feszültség.

A szabadság korlátozásának érzése, és az, hogy NEM LEHET találkozni társasággal, a barátaimmal, nem ölelhetem meg a szeretteimet, nem mehetek el egy koncertre, vagy egy buliba, vagy simán reggelizni a kedvenc helyemre. Egyszerűen az van, ami otthon van. Otthon pedig akármit is teszek, egyedül vagyok, nincsenek körülöttem emberek, nincsen körülöttem élőlény. Mivel toborzóként dolgozom, nagyjából napi 100-120 vagy több hívást intéztem az elmúlt hetekben egy nap alatt, mégsem pótolja semmi az emberi lény jelenlétét a mindennapokban.

Oké, tehát, két hét után megvizsgáltam magam. Hol tartok? Aha, most már TÉNYLEG nem ajánlatos senkivel találkozni, most már TÉNYLEG távolságot kell tartani mindenkitől, most már TÉNYLEG nem ölelhet meg senki, most már TÉNYLEG otthon kell feltalálnom magam. Aha, oké, hát ezt SIMÁN kibírom, nem olyan vészes, hiszen néha sírok egyet, de utána jobb lesz úgyis. Az egész max. 2 hónapig fog tartani, vagy kevesebb.

Napirendet készítettem magamnak, edzéstervet, étkezési naplót, recepteket gyűjtöttem, online előadásokat és koncerteket néztem, jegyeztem a meditációim során bennem felmerülő érzeteket, video-chateltem, telefonáltam, folyamatosan messengeren is chateltem és posztolgattam Fb-on. Magyarul strukturáltam, koordináta-rendszerbe szerveztem a szorongásaimat.

Elhatároztam, hogy úgy tudom kivédeni a további pánikrohamokat, hogy kizárom a világot, nem olvasok híreket, nem beszélek erről a témáról, csak amennyit nagyon muszáj. Egyszóval bezárom magam a lakásom rózsaszín buborékjába a kis napi teendőimmel.

És amikor pont kezdtem elhinni magamról, hogy jól vagyok, meg tudok én ezzel egyedül küzdeni, elkezdtem érezni magamon a változást. Elkezdtem félni az utcán. Elkezdtem félni a maszkos emberektől, minden járókelő ideges vibrálása rám telepedett és vittem magammal tovább.

Amikor egyszer-egyszer távolságot megtartva találkoztam az anyámmal, éreztem, hogy be vagyok zárkózva, szótlan vagyok, hogy nem érzem magam jól, és csak a lakásom védelmében vagyok biztonságban.

Aztán egyik nap felébredtem, a szokásos 3-4 óra alvás után (az, hogy nem tudok aludni, nagyjából a második otthon töltött hét után jelentkezett) és eluralkodott rajtam a tehetetlenség. A depresszió. Hogy megint ugyanahhoz az asztalhoz ülök le, ugyanabban a térben, ahol egész nap vagyok. Megint ugyanúgy fog kinézni az egész napom, és ugyanúgy egy kurva áldott lélekkel nem fogok találkozni.

Bizonygattam magamnak, hogy ez oké, ez oké, ez oké, majd munka után jógázom egyet, attól jobb lesz. Egyszer csak egy munkahelyi feladat során kiszakadt belőlem minden, és elkezdtem zokogni.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:








Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!