hirdetés
lepcson.jpg

Saly Noémi: „A pesti polgár ma is arra használja a kávézókat, mint régen, csak a lapok helyett a wi-fi jelszót keresi”

A várostörténész a századeleji kávéházi kultúra legavatottabb kutatója. A pestieknek azért volt életforma a kávéház, „mert olyan szörnyű körülmények között laktak, hogy a lakások jó részében nem lehetett élni, legfeljebb aludni” - mondja.
szöveg:Göbölyös N. László. Címkép: Takács Szabolcs - szmo.hu
2019. július 15.


hirdetés

Látszólag nagy vargabetűk voltak az életében, valójában azonban minden, ami tett, valahol a családi örökségben gyökerezik. Saly Noémi várostörténész megtisztelt azzal, hogy otthonában, egy Monarchia-korabeli, Dunára néző tabáni házban fogadott.

– Ennek a háznak különleges története van.

– Olyannyira, hogy már meg is írtam, ősszel fog megjelenni, Micsoda népek… címmel. Körbe lehetne pitykézni az egészet emléktáblákkal, olyan fejek laktak itt. Ez egy Hauszmann Alajos által épített ház, bár a terveket csak a kivitelező építőmester, a nem kevésbé jeles Havel Lipót szignálta, aki a Királyi Palotától a Kúrián és a Műegyetemen át mindennek a kivitelezője volt. Hauszmann nagyon sokat dolgozott vele. Az első tulajdonos Kégl György volt, aki a lányainak építtette, tőlük egy likőrgyáros família vette meg, akik 1917-től birtokolták, amíg el nem vették tőlük. A mostani kutatásaim során tudtam meg, hogy az én otthonom első lakója Hubay Jenő hegedűművész volt. Ma is nagyon jó ház, száz éve lakik itt mindenki, mind ismerjük egymást, röpdösnek a kistányér sütemények, lekvárok, zacskó zöldségek és gyümölcsök, gyerekvigyázás vagy a gázórás beengedése sem gond.

– Pályád első felét a francia nyelv határozta meg. Hogyan jött számodra a váltás?

– Nem is tudom, hogy beszélhetünk-e váltásról, mert engem a várostörténet, a családom története, a polgári kori Magyarország is mindig érdekelt. A másik szakom az egyetemen a magyar volt, és külön jártam egy speciális kollégiumra a századforduló magyar irodalmából. Az őseim között meg van néhány tisztességes városépítő: az egyik ükapám a Lánchidat jött építeni Pest-Budára, egyik dédapám ácsmester volt, később ő lett a budapesti ács ipartestület mestervizsgáztató bizottságának az elnöke. Anyai ágon dédapám és nagyapám is építész volt, a dédpapa, Francsek Imre csinálta a Városligeti Korcsolyacsarnokot, a fia, ifj. Francsek Imre pedig a Széchenyi fürdőt. Ilyen felmenőkkel merre induljon az ember? De mivel soha nem voltam még tehetséges rajzoló sem, maradt az írás.

hirdetés

– Annak idején egy Gödöllőn rendezett francia-magyar tábor lelkes programszervezőjeként ismertelek meg.

– A francia is családi örökség. Nagyapám, amikor anyám hét éves volt, a húga pedig öt, különböző itthoni botrányok miatt elment Teheránba. A család meg utána. A lányok ott francia apácákhoz jártak iskolába. Nagyapát onnan vitték el a szovjetek mint hadban álló ország polgárát. Ott állt négy nő, dédanyám, nagyanyám meg a két lány a semmi közepén, férfi és jövedelem nélkül. Hazajöttek.

Akkor anyám jobban tudott franciául, mint magyarul. A húgával ez volt később is a közös titkos nyelvük, és engem halálra idegesített kölyök koromban, hogy nem értettem, amikor egymás között beszélgettek.

A Szilágyi Erzsébet gimnáziumba jártam, ami a 70-es években UNESCO-iskola volt, heti hat órában tanultuk a franciát, nagyszerű tanárunk volt: Szalontay Emmi néni megtanított bennünket minden különösebb hókuszpókusz nélkül – volt egy fekete tábla, kréta és kész. Kicsit túl nagy volt épp a vircsaft a családban, ezért a szegedi egyetemre jelentkeztem, hogy kiszabaduljak ebből. Amikor öt év után visszatértem, kicsit légüres térbe kerültem. Elkezdtem tanítani Rákospalotán. Egy éve voltam osztályfőnök, kaptam egy felkérést, hogy menjek el az orvosegyetem egyik kollégiumába tanárnak. Kilenc évig voltam a Rezső téri kollégium igazgató-helyettese, de az osztályomat végigvittem érettségiig. Volt két év, amikor a Tabán–Rákospalota–Rezső tér háromszögben cikáztam a városban. Aztán egyszer csak jött a hírnök pihegve, hogy a szegedi francia tanszékre kell egy 19. százados ember – addigra már megvolt a doktorim – és ott töltöttem 12 évet. Akkoriban csináltam a nagy fordításaimat, Mircea Eliade vallástörténeti műveit, Claude Lévi-Strauss Kulturális Antropológiáját. Aztán meghalt mami, nekem pedig szörnyen megalázó körülmények között kellett eljönnöm Szegedről. Itt álltam megint a semmiben.

– Nem az a típus vagy, aki sokáig dologtalan marad.

Akkor már elkezdtem a kávéházi kutatásokat, jelentek meg publikációim. Így ismerkedtem meg a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum akkor vadonatúj igazgatójával, Kiss Imrével, és rövid úton meggyőztem arról, hogy mindkettőnknek elemi érdeke felvenni engem a múzeumba. Ez lett az utolsó munkahelyem, tizennégy év után most épp a nyugdíj előtti felmentési időmet töltöm. De a naptáram sűrűbb, mint valaha. Éppen most rendeztünk egy kiállítást a szemközti Virág Benedek-házban Napsütötte Tabán címmel a 20. század első harmadának Tabánját megörökítő festők műveiből.

– A budapesti kávéházi kultúráról elsősorban a 20. század első felének irodalmi kávéházai jutnak az emberek eszébe.

– Ennél sokkal több volt: budapesti életforma. Az volt a gyökere, hogy olyan szörnyű körülmények között laktak az emberek, hogy a lakások jó részében nem lehetett élni, legfeljebb aludni, ha az ember abbahagyta a vakarózást a poloskák miatt, meg elcsitult a szomszédság... Ez az irodalmi kávéházi mítosz még mindig benne van a fejekben, de a budapesti polgár, mint olyan volt kávéház-lakó, és ugyanolyan arányban voltak irodalmi kávéházak – minden századik –, mint ahogy a lakosságból kimagasló személyek. Megvoltak a kávéházaik a sertés- és marhakereskedőknek, emitt működött a gyémántbörze, amoda jártak a sütőmunkások olyan péket keresni, akinek szüksége volt kisegítőre.

De kávéházuk volt a rikkancsoknak, a műszem- és művégtag-készítőknek, a csarnoki kofáknak. Még azt is tudom, hogy a Csarnok kávéházban hol ültek a krumpli nagy- és kiskereskedők, a tojásos kofák, és hol volt a bolgárkertészek asztala, ahol egy bizonyos Petar bácsi elnökölt derékig érő szakállban, és amikor ő megszólalt, az egész kávéházban kuss volt...

Az írók pont ugyanolyan hontalan, szerencsétlen albérlet-lakók voltak, mint az akkori budapesti lakosságnak 70–80 százaléka. A kávéház egyfelől egy „felnőtt napközi”, másrészt az információ egyes számú lelőhelye. Egyrészt ott van minden újság – nemcsak az összes budapesti napilap, hanem az Illustrated London News, a nagy párizsi, bécsi, prágai, szentpétervári lapok, amelyek egy nap késéssel érkeznek. A nővendégek kedvéért a kávésok méregdrága divatlapokat járatnak, a gyerekek is ott szocializálódnak, a férfiak lázadnak, az asszonyok nem hagyják magukat... Az ipari munkásságtól az arisztokráciáig mindenki idejár, a kávéház a polgári demokrácia legfőbb fellegvára.

Kávéház a Svábhegyen 1930-ban. Fotó: Fortepan.hu

Ezért bosszantotta annyira a kommunistákat, hogy 1949-ben bezárták szinte az összeset. Ilyen a világon nem sehol nem történt. Olyan gyakran előfordult, hogy bezártak egy kávéházat, mert ott ültek a rebellisek, vagy hogy bezártak egy kávést, mert tűrte a rebelliót. De hogy a kávéházat, mint intézményt takarítsák le egy város térképéről, ez csak Budapesten történt meg.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>



hirdetés
KÖVESS MINKET:




Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
1-7-scaled.jpg

Bűnözővel járt, betegesen lefogyott egy szerephez és van humora - Anne Hathaway-portré

A volt pasija még Bill Clintont is átverte. Hathaway az egyik nagy túlélő Hollywoodban.
Szajki-Vörös Adél, fotó: YouTube - szmo.hu
2020. szeptember 22.


hirdetés

Anne Hathawaynek a nevéről gyakran eszembe szokott jutni, hogy olyan, mint egy Jane Austen-film főszereplője: van benne valami arisztokratikus tartás, ugyanakkor sérülékenység. Összegyűjtöttünk pár érdekességet róla.

Hercegnői indulás

Hathaway már kisgyerek kora óta eltökélten a színészkarrierről álmodozott, sőt, tett is érte: meghallgatásról meghallgatásra járt. Csakhogy nem igazán úgy alakultak a dolgok, ahogy tervezte, így tinédzser éveiben csalódás csalódást követett. Azért szerencsére nem kellett sokáig várnia:

alig volt 18, amikor jött a Neveletlen hercegnő, melynek ő kapta a főszerepét, és egyből a világhírig emelte.

Csakhogy a szülők nem támogatták a színészi karriert, féltették az érzékeny kislányt, és még Gary Marshall rendezővel is leültek egy találkozó erejéig, mielőtt megengedték Anne-nek, hogy szerepeljen a filmben.

hirdetés

Volt egy bűnöző pasija

Lehet, hogy néhányan emlékeznek is rá: mielőtt Hathaway megismerkedett férjével és gyermekei apjával, volt egy kapcsolata, ami csúnya véget ért.

A férfit azért tartóztatták le, mert 50 millió dollárt csalt ki befektetőkből. Az ingatlanfejlesztő Raffaello Follieri és a színésznő 2004-ben kezdtek randizni, majd a férfit 2008-ban bíróság elé állították és elítélték. Átvert partnerei között volt az exelnök Bill Clinton is.

Hathaway azonnal megszakította vele a kapcsolatot a letartóztatása után, és Follieri hiába próbálta hívni a börtönből - négy évet kapott - , még a telefonszámát is megváltoztatta.

Életveszélyes diéta

Azt tudjuk, hogy Oscar-díjat hozott számára A nyomorultak című filmben nyújtott alakítása. Azt viszont már nem biztos, milyen komoly életvezetési szabályokat vezetett be azért, hogy tényleg úgy nézzen ki, mint egy csontsovány, hajléktalan prostituált.

Mindehhez napi 500 (!) kalóriát fogyasztott el, és sokak szerint talán túl komolyan is vette a szerepet. A haját megtépázott rövidre vágta, a kulcscsontjai kilógtak. Még a rendező is figyelmeztette, hogy túl messzire megy a felkészüléssel.

Majdnem ő játszotta a Felkoppintva főszerepét

A 2007-es vígjáték - Seth Rogennel és Katherine Heigle-lel a főszerepben - igazi kasszasiker volt, viszont eredetileg Anne Hathaway volt az, akit a női főszerepre választottak. Anne a forgatás előtt lépett ki a produkcióból kreatív nézetkülönbségek miatt. Konkrétan az volt a konfliktusforrás - ahogy Judd Apatow, a direktor mesélte - ,

Anne nem értett egyet azzal, hogy egy valódi szülés képei is belekerüljenek a filmbe.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:




hirdetés
snapshot-21.jpg

Addig mennydörgött, mígnem villám csapott belé – 40 éve halt meg John Bonham, a Led Zeppelin dobosa

Pótolhatatlan volt a „kedves falusi bunkó”.
Göbölyös N. László - szmo.hu
2020. szeptember 24.


hirdetés

Teljes keresztneve a hírhedt kalózkapitányé és a traktorral versenyre kelő nagy erejű munkásé volt: John Henry. Morgan kapitányról rumot neveztek el, de John „Bonzo” Bonham a vodkát szerette, és az is vitte a sírba alig 32 évesen.

Tagbaszakadt, nagy természetű, harsány, ám alapvetően kedves dúvad volt. Igazi "falusi bunkónak” tartotta magát, még a barátai szerint is volt ebben valami. Vele született naturalizmusát vitte át dobolásába is, amelyről mennydörgések és ágyúlövések sírva kérhették volna a receptet.

Ha ő nincs, Led Zeppelin sincsen: pontosan az ő mindent elsöprő játéka kellett az egyszerre vérprofi muzsikus és misztikus alkotó Jimmy Page, a férfiasan érzékeny hurrikán Robert Plant és a fantáziadús bölcs John Paul Jones mellé. A zene elemi ösztöne - elvégre a legősibb ember alkotta hangszer egyik változatán játszott - az elemek zenei ösztöne testesült meg Bonzóban.

Bonham 1948. május 31-én született Birminghamben, és a közép-angliai nagyváros környéki bandákban kezdte pályafutását, miután nem óhajtott autószerelőként életfogytiglan fülig olajban fürdeni. 1967-ben egész jó kis bandába sikerült beütnie magát: a Band Of Joy énekese nem volt más, mint Robert Plant. Amikor a szőke aranytorkúnak híre ment Londonban is, Jimmy Page és a leendő menedzser, Peter Grant elmentek Plantért, majd a legenda szerint hosszasan könyörögtek a nagydarab Bonzónak, hogy tegye át székhelyét kicsit délebbre, a Led Zeppelinbe. A dobos habozott: úgy érezte, neki, éppen elég ez a helyi siker, jobban érzi magát a helyi ivócimborákkal, mint a rock-sztárok között, végül azonban – Grant 40 távirata után - Plant mégiscsak rávette őt.

A dobok mögött féktelenné vált. Esztelen püfölő, hangszergyilkos volt-e Bonzo? Erre az imázsra ő maga is rájátszott. Tény, hogy nem volt iskolázott muzsikus. Amikor egyszer egy riporter megkérdezte tőle, hogy miben rejlik technikájának lényege, a maga keresetlenségével így válaszolt: "Felemelem jó magasra a kezemet, aztán nagy erővel leejtem". Ez ugyanolyan "költői túlzás" volt, mint a Zepet heavy-metál bandának nevezni. Hallgassuk csak meg, milyen apró finomságokat helyez el a Good Times, Bad Times-ban, micsoda "labirintus-atmoszférát" teremt a How Many More Times középrészében, milyen veszett váltásokra képes a Lemon Songban vagy Dazed and Confused 20-30 perces koncertváltozataiban? Vagy tudott-e még valaki olyan mesterien "késleltetni" a dobbal, mint ő tette azt a Living Loving Maid-ben, a Ramble Onban, a Black Dogban, a Four Sticks-ben? Melyik rockert nem veri ki a jeges veríték a Celebration Day és az In The Evening keresztütéseitől, a Whole Lotta Love elutasíthatatlanul követelőző belépéseitől, a Since I've Been Loving You blues-piramisépítésétől, amelyben eljut a normál, bár hangos szívveréstől a fuldokló csúcspontig?

hirdetés

Persze Bonzo akkor érezte magát igazán elemében, amikor az égzengést és a szökőárt hívhatta ki párbajra, mint a When The Levee Breaks-ben – a sorok írójának minden új otthon és minden új lemezjátszó akusztikai tesztje a IV. album záródarabja lassan fél évszázada - amikor nyolcezer méteres hegyek gleccsereit olvaszthatta, mint a Kashmirban, amikor egész harcmezők zaját nyomhatta el irtózatos pörgetéseivel, mint az Achilles' Last Standben, vagy egyszerűen csak a végzet vaskapuján dörömbölt, mint a Babe I'm Gonna Leave You-ban vagy a Carouselambrában.

Nehezen felejthetők a korai idők koncertőrületei, az As Long As I Have You vagy a Sick Again tüzérségi támadásai, hogy a Moby Dick néven ismert magánszámáról ne is beszéljünk, amikor lapáttenyereivel vert tengernyi hullámokat a bőrökön.

Lehet, hogy "primitívnek" tűnik, mégsem játszhatta volna senki más úgy a Rock and Roll dobnyitányát, mint ő, mert éppen e zene lényegét, újkori vérkeringésünk egyik vámszabad területét ragadta meg hatalmasra faragott "faágaival". És még annál is többet: magam is csak 20 éve jöttem rá, hogy ez az a ritmus, amibe egy repülőgép belekapaszkodik felszálláskor, hogy elkapja a légáramlatot.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:





hirdetés
retus.jpg

Kőhalmi Zoltán: „Vannak mániáim, amiket színpadra viszek, és ott derül ki, hogy mást is érdekel, vagy magamra maradok”

A népszerű humorista elmondta, miért nem lett karikaturista, miért nem politizál, és szóba került második kötete is.
Kövesdi Miklós Gábor - szmo.hu
2020. szeptember 24.


hirdetés

Kőhalmi Zoltánnal nagyon sokáig párhuzamosan haladt a pályánk, hisz mindketten az 1998-as Humorfesztiválon kezdtük, és jó tíz évig dolgoztunk együtt Fábry Sanyi gegcsapatában. Örülök, hogy végre interjút is készíthettem vele.

- Mostanában mindenkitől megkérdezem, hogy áll vírusilag, hogy vészelte át a karantént.

- Átvészelésről még nincs szó. Valamiért kialakult bennünk az az érzés, hogy valamin túl vagyunk, pedig egyáltalán nincs így.

Legfeljebb az első hullám átvészeléséről beszélhetünk.

Az első hullám alatt, azt kell mondjam, nagyon jól éreztem magam. Általában úton vagyok, keveset találkozom a gyerekekkel. Ez most megfordult. Otthonülők lettünk. Igyekeztem a helyzet jó oldalát nézni. Belefogtam furcsa projektekbe. Például a hangyás ismeretterjesztő sorozatomba. Írogatni otthon is tudok.

hirdetés

- Ha jól emlékszem, amúgy sem szeretsz utazni.

- Utazni nem. Pontosabban úton lenni. Ott lenni már nagyon szeretek. Csak rákészülni, elindulni és visszaindulni nem. Azt az utazást sem szeretem, amit az emberek nyaralásnak hívnak. A munkám sok utazással jár. De még azt sem mondhatom, hogy a vezetés élményét megadja, mert az autópályán megyek. Aki szeret autózni, azt szokta mondani, hogy a dombok között jó vezetni, a szerpentineken. Én általában csak azt látom, hogy megyek az autópályán, és néha vannak benzinkutak és művelődési házak. Ezt nem panaszkodásból mondom, ez ilyen. Így lehet lejutni Nyíregyházára.

- A humorfesztiválon 1998-ban még szerzőként indultál. Nem is akármilyen szerző voltál, benned láttuk a hazai abszurd humor következő nagy dobását. Aztán mintha elvágták volna. Mi történt?

- Volt pár évem a Humorfesztivál után, amikor a humor elképzeléseim finoman szólva nem találkoztak a közönség igényeivel. Sőt, többnyire a megvalósításig sem jutottak el, mert már a szerkesztőknek sem tetszettek. Talán túlságosan abszurdan gondolkoztam. Nem tudom.

Minden esetre számomra nagyon nagy élmény volt, hogy színpadra állva, és kicsit hétköznapibb dolgokról beszélve egymásra találtunk a közönséggel, és így a Rádiókabaré ajtaja is újból megnyílt előttem. Végre tudtam olyat csinálni, ami nekem is jó, a szerkesztőknek is jó, és a közönségnek is jó.

Nagyon hétköznapi témákkal indítottam, de mára igencsak elmerészkedtem abszurdabb területekre. Hogyha megkedvel a közönség egy előadót, akkor hajlandó követni elvetemültebb területekre is. Be tudja vonzani őket a saját univerzumába, amibe most már teljesen belefér, ha arról beszélek, hogy mit csinál napközben a TV Maci, vagy miről beszélnek a fák.

Egy kollégám azt mondta, ilyesmikről csak én beszélhetek. Ha ő kiállna ugyanezzel, azt mondanák, hülyeségekről beszél.

- A frappáns című A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit című regényedben viszont alaposan kiélhetted magad.

- Igen. Azt hiszem, az is gyomorszájon vágott egy-két hagyományosabb könyvekhez szokott olvasót.

Kérdés, hogy ki mit várt, amikor meghallotta, hogy írtam egy könyvet. Nyilván ez egész más, mint ami a színpadon történik. De meghallgatva sok véleményt úgy látom, hogy van, akinek a regény nagyon sűrű volt.

Elsőkönyves betegség, vagy szokás, hogy az ember úgy áll hozzá, mintha azt az egy könyvet írná, mindent abba akar beletenni, mindent ki akar próbálni. A második könyvem viszont egészen másmilyen lesz, de erről egyelőre nem mondanék többet.

- Kicsit mindig is úgy éreztem, hogy kívülálló vagy a Dumaszínházban. Nem szerepeltél bankreklámban, nem írtál sit comot. Sőt emlékszem, volt egy év, amikor minden második stand upos könyvet írt, valóságos divat volt. Te akkor még ellenálltál a kísértésnek. Szándékosan maradsz kicsit kívül, vagy csak nem érdekelnek ezek a dolgok?

- Ezt mástól is megkaptam már. Talán ilyen alkat vagyok. Rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok feltétlenül csapatjátékos. De azért nagyon sokat fejlődtem. Remélem. Meg kellett tanulnom a Dumaszínházban, de a HVG címlapkészítő csapatában is, hogy közösen hozunk létre egy kész terméket. Élvezem ennek az előnyeit is, de azért a mai napig minden kérdést, kérést aszerint gondolok végig, hogy kell-e ez nekem.

Nyilvánvaló, hogy ha olyan műsort készítünk, ahol többen vagyunk színpadon egymás után, akkor egymásért is felelünk. Ha például felkonferálok valakit, akkor azon dolgozom, hogy a lehető legnagyobb tapsra léphessen be.

Ezzel együtt magányos harcos vagyok. Például sosem szerepelek a színpadon másokkal egyszerre. Az egy teljesen más szakma, úgy figyelni a másikra, úgy összeszokni, ahogy mondjuk a Duma aktuált vagy a DumaJamet csinálják mások.

- Amiben ugyancsak különbözöl a többiektől, hogy míg Litkai és KAP híradó paródiákat készít, Bödöcs a köztársasági elnököt parodizálja, te nem igazán nyilatkozol a politikáról.

- Nyilván mindenkinek van politikai véleménye. Nekem is van, amit családi és baráti körben hangoztatok is. De nem érzem, hogy előadóként ez lenne a feladatom, nem erről szól a színpadi jelenlétem. Sosem ez határozta meg az életemet. Nagyon átpolitizált az életünk, és örülök, ha meg tudom mutatni, hogy lehet érdekesen, viccesen gondolkozni másfél órán át politika nélkül is.

A színpadi politizálásnak nagyon nagy veszélye, világnézettől függetlenül, hogy az ember elkezdi azt hinni, hogy igaza van, és nem veszi észre, amikor már nem poént mond, hanem csak a véleményét. Az emberek nem azt várják az előadótól, hogy megmondja a tutit.

Viszont, ha valaki színpadon áll, és a véleménye összekeveredik a szórakoztatással, és ezért megtapsolják, akkor hajlamos azt hinni, hogy a véleménye miatt hallgatják.

- Említetted a HVG címlap készítését. Ez olyan része a pályafutásodnak, amit még mindig sokan nem ismernek...

- Volt olyan kommentelő, aki meggyanúsított, hogy eltitkolom. Pedig ahol tudom, mindenütt elmondtam.

- Remekül rajzolsz, a könyvedet is Te magad illusztráltad. Úgy tűnik, humorod is van. Nem gondoltál még rá, hogy karikatúrákat készíts?

- Zsenge gyerekkoromban a kettő abszolút egybeforrt. Anyukám a mai napig azt mondja, hogy jó-jó ez a színpadi bohóckodás, de igazán a karikatúrához lenne tehetségem.

Mindig nagyon szerettem rajzolni, most is sokat rajzolgatok, de azért vegyük észre, azt nem engedik, hogy én rajzoljam a HVG címlapját.

Én ötletfelelős vagyok. És persze rajzolva ötletelünk, én is firkálok, de nem az valósul meg.

A rajzkészségemet sosem fejlesztettem. A könyvbe is csak azért kerültek be a rajzaim, mert megmondtam a kiadónak, hogy anyukám boldogsága kedvéért be kell tenniük őket.

Viszont nem gondolom, hogy például rajzolhatnék bárki más könyvébe. Nem vagyok grafikus. Egy grafikus sokféleképpen tud rajzolni, és tudja, hogy az adott feladathoz milyen stílus illik. Én viszont úgy rajzolok, ahogy rajzolok.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:





hirdetés
JIdmzBnw.jpeg

Horvát Lili: „Hiszek az olyan találkozásban, amiről a film szól”

Akár lélektani horror, vagy krimi is lehetne a Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre című film. A rendezőnővel beszélgettünk.
Göbölyös N. László, Fotók: Mozinet - szmo.hu
2020. szeptember 22.


hirdetés

Vannak emberek, akiket egymásnak teremtettek, csak még nem tudnak róla. De a sors, a véletlenek (amelyek nincsenek) a megfelelő pillanatban intézkednek, és összehozzák azokat, akinek normál körülmények között esélyük sem lenne arra, hogy találkozzanak. De valami közbejön: egy téves telefonhívás, egy világrengető eseményről való csetelés vagy mint esetünkben egy nemzetközi szakmai konferencia.

Horvát Lili új filmje, a Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre lehetne lélektani horror, krimi, de kisülhetne belőle egy édes-bús romantikus történet is. A feltételek mindegyikhez adottak: hősnőnk, az Egyesült Államokban élő és dolgozó magyar idegsebész még a tengerentúlon találkozik egy hazai férfikollégával, akivel megbeszélnek Budapesten egy randevút. Márta (Stork Natasa) ezért képes felszámolni mindent New Jersey-ben, de a férfi, János (Bodó Viktor) nem jön el a találkára.

Amikor pedig a nő felkeresi őt a kórházban, azt feleli neki, hogy soha életében nem is látta. Mártának eltökélt szándéka, hogy ismeretlen szerelme közelében marad, de közben magában is kétkedni kezd: lehet, hogy csak álmodta az egészet? Hogy melyik szálon fut tovább a történet, és mi lesz a végkifejlet, azt természetesen nem áruljuk el.

Egyfajta alaphangot azonban mindenképpen megad, hogy a film elején egy Sylvia Plath-idézetet olvashatunk. Költőtársával, Ted Hughes-szal való egymásra találásuk a 20. századi irodalom egyik legszebb szerelmi története. Először erről kérdeztük a rendezőnőt.

- Az ötlet még a forgatókönyvírás közben jött. Úgy éreztem, jó lenne az olvasónak, illetve később a nézőnek már az első pillanatban adni egy jelet, hogy a film első jeleneteit, a randevúra való készülődést már egy bizonyos fénytörésben nézze. Nagyon szeretem Sylvia Plath költészetét – először az ő szövegei között kezdtem el keresgélni, és csakhamar rátaláltam a Mad Girl's Love Song című versre, amit addig nem ismertem, pedig hihetetlen módon összecseng a filmünk alapgondolatával. Az utolsó versszak lett a mottó – Závada Péter fordította le a számunkra –: „Szerettem volna inkább a vihar madarát, / Tavasszal süvítve visszajönne legalább. / Behúnyom a szemem, s a világ holtan hever. / Azt hiszem, tényleg csak a fejemben létezel.”

hirdetés

- Hisz Ön az ilyen találkozásokban?

-Ha Sylvia Plath-ra gondol, igen. Ha valamivel nagyon mélyen foglalkozunk, jó helyen nyílik ki a könyv. Minden elkezd ugyanarról szólni, ugyanabba az irányba mutatni. De az olyan találkozásokban is hiszek, amiről a film szól. Nemcsak a szerelemben, hanem az élet más területein is. És abban is nagyon hiszek – ezért is választottam egy nagyon komoly karrierrel rendelkező nőt főhősnek –, hogy képesnek kell maradnunk arra, hogy meg merjük kérdőjelezni a saját választásainkat, hogy más szemszögből is megvizsgáljuk néha a vágányt, amin haladunk.

- Talán az sem véletlen, hogy a két főhős egyaránt idegsebész. Az agy és az idegpályák működése, ahogy arra a férfi utal is a könyvbemutatón, még az orvosoknak is mindig „misztérium”, miközben a létező legmateriálisabb világban kell élniük.

- Az idegsebészet behozása – amellett, hogy az orvosszakma elitjének tagjaiként pozicionálta a két főszereplőt – megnyitott egy költői dimenziót a filmen belül. Az idegsebész egy élő ember érzéseit, gondolatait tartja konkrétan a két keze, az ujjai között. A gondolkodás és az érzések fizikai folyamatok – ez a tény a felfoghatóság határán van, és nagyon jól rezonál a filmünk lényegével.

-Az agy olyan, mint egy város – mondja János. És nem éppen szokványos módon látjuk Budapestet. A főszereplő számára hol szép, hol csúnya, hol rideg, hol szeretnivaló…

- Fontos volt, hogy az, ahogyan éppen látjuk a várost, mindig Márta állapotát közvetítse. Vele együtt jövünk haza Budapestre, erre a számára egyszerre ismerős és végtelenül idegen helyre.

- Márta egyfelől nagyon tartozni akar valakihez, másfelől pedig állandóan páncélt visel.

- Márta konkrétan ehhez a férfihoz akar tartozni. Arról szó nincs, hogy azon a bizonyos konferencián, ahol Drexler Jánost meglátta, bárkit kiválaszthatott volna magának. Itt nem a harmincas nők pánikjáról van szó. Márta nagyon szuverén karakter, és megérez valamit ezzel a férfival kapcsolatban: egy igazi nagy találkozás lehetőségét. Van rajta páncél, igen – és a férfin is van. Ebben is hasonlítanak egymásra. Két kívülálló karakterről van szó, akik között nagy nehezen mégis létrejön a kommunikáció.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:







Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!