hirdetés
A nők soha nem voltak olyan magányosak a gyereknevelésben, mint most – A Büfik és bukások írójával beszélgettünk
Herczeg Zsolt két éve vezeti a WMN-en apanaplóját, most pedig könyv született a nagy sikerű cikksorozatból.
Fartek Patrícia írása - szmo.hu
2018. november 19.


hirdetés

Herczeg Zsolt elsősorban politikai újságíróként ismert, ezért sokakat meglepett, amikor két éve a magánéletéről kezdett cikksorozatot írni a WMN.hu-n. Humoros apanaplója most könyvben is megjelent. Könnyed történeteinek mélyén súlyos párkapcsolati és társadalmi üzenetek rejtőznek.

Hogyan indult az apanapló?

– 2016 szeptemberében született meg a kisfiam, Tomika. Nem sokkal később sikerült elmennem túrázni a barátaimmal. Sétáltunk az erdőben, és arról meséltem nekik, hogy miket élek át apaként, mennyire béna vagyok a hirtelen rám szakadt teendők elvégzésében, és úgy általában milyen tragikomikus szituációkba kerül az ember egy újszülöttel. Ez a sztorizgatás a visszajelzések alapján nagyon viccesre sikerült, ezért barátom, Tomika keresztapja, Turányi-Vadnay Szabolcs azt mondta: „Te figyelj, ezt írd meg!” Jó, mondom, de hova? Nos, ő akkor egy olyan cégnél dolgozott, amelynek tulajdonosa D. Tóth Kriszta, a WMN.hu alapító főszerkesztőjének férje, ezért Kriszta kapta meg az írást. Ő elolvasta, jónak találta, lehozta, majd azt kérte, hogy folytassam.

Így indult el a sorozat „Egy kisfiú édesapjának büfijei és bukásai” címmel, majd lett belőle a könyv, a Büfik és bukások. Kriszta egyébként már az elején megjósolta, hogy „könyvben kötök ki”.

Havonta egy bejegyzés születik ebben az apanaplóban, és az olvasók nagyon szeretik. Azt tudom, hogy a terveid szerint csak egy évig ment volna a sorozat. Ehhez képest már két éve tart.

Addig vezetem ezt a naplót, amíg Tomikával olyan dolgok történnek, amelyek minden más hasonló korú gyerekkel is megesnek. A többi kisbaba se szobatiszta, és amikor elkezdnek járni, azok is lebontják a lakást. De például az iskolai élményeit, vagy bármi olyat, ami miatt a kortársai között később cikinek érezhetné magát, nem fogom megírni.

Szerinted ezekhez a történetekhez mit fog szólni később? Sem a sorozat oldalára, sem a magánoldaladra nem töltesz fel fotókat róla, mégis leírod a nagyvilágnak, hogy mi történik vele, mit csinál.

– Valóban csak egyetlen egy fotó van a Facebookon róla és a húgáról is: az, ami a születésük után készült. Nem is fog felkerülni több. Az apanaplóval összevetve ebben tényleg van ellentmondás. Ám ha valaki jól olvassa a történeteimet, akkor rájön, hogy valójában magamról írok, tehát csak magamat szolgáltatom ki.

Arról mesélek derűsen és őszintén, hogy a párommal, Zsuzsival hogyan váltunk szülővé, és ez mit változtatott meg bennünk férfiként és nőként.

Mi viszonylag későn, a negyvenes éveink elején vállaltunk gyereket, tehát már leéltünk egy fél életet, ami ráadásul mindkettőnk esetében kifejezetten sűrű volt, ezért szórakoztató és tanulságos belesni a kulisszáink mögé. Érdekes látni, hogy mennyi mindenen kezd el gondolkodni az ember, amikor gyereke születik: legfőképpen azon, hogy milyen mintát mutat. Ijesztő, mégis vicces megélni, hogy bármi, amit csinálunk, követendő példa Tomika és Anna számára.

A cikkeidben nem egyszer adtál már hangot annak, hogy úgy érzed, a magyar társadalomból hiányzik egy férfiszerep és egy apaszerep. A férfiak sokszor egyáltalán nem veszik ki a részüket a gyereknevelésből, a háztartásból, ezek tipikusan női feladatok, holott ez nem mindig volt így.

– A férfiak évszázadokig nem ilyenek voltak, mint most. Ez az ipari forradalom műve. Az apák egészen addig otthon lehettek a családjukkal, hiszen ott volt a föld, amelyen dolgoztak. A gyerek akár egész nap az apjával lehetett, aki így vagy úgy, de tanította és nevelte őt. Ma egy nagyvárosi apa naponta átlagosan másfél órát tud a gyerekével foglalkozni. Egyébként körülbelül a feleségével is. A férfiak ugyanis a XX. század elején elmentek dolgozni a távoli gyárakba – ma pedig az irodákba, sőt külföldre – és a gyereknevelés az anyákra maradt. Nem sokkal később jött a második világháború, a férfiak odavesztek, a családok szétestek, a nők munkába álltak, kialakult a kétkeresős családmodell, sokáig élünk és nagyon sok a válás. Mindezek következményeként a gyerekek ma már többnyire úgy nőnek fel, hogy nem látnak apamintát. Nem találkoznak férfipéldával, mert a pedagógusok a bölcsődétől az egyetemig nők. A gyerekek még a férfiakat is a nők szemszögéből ismerik meg.

Talán ezért is van ma annyi férfiatlan, gyenge fiú és a férfiak dolgában bizonytalan, sérüléseket elszenvedni kénytelen, magányosan küzdő lány. Apátlanított, elnőiesedett társadalomban élünk, és ennek éppen a nők, utánuk pedig a gyerekek a legnagyobb kárvallottjai.

Nagyon sok férfi számára az a normális, hogy a nő munka mellett neveli a gyerekeket, vezeti a háztartást, és mire ők családfőként hazaérnek a munkából, minden szép és tiszta, meleg étel van előttük és a gyerekek is el lettek rendezve. Te ennek az ellenkezőjét vallod, annak ellenére, hogy nem ezt a példát hozod magaddal.

– Nem volt még gyerekem, amikor elhatároztam, hogy én ezt máshogyan akarom csinálni. Nem akarok mindent a páromra hagyni. Nem engedem, hogy mártír legyen belőle. Ahogyan a könyvben is írom:

kérem a részem, sőt az egészet kérem.

A szoptatáson kívül mindenhez érteni akarok, és mindent csinálni akarok, ami a babagondozáshoz kell. Dolgozni természetesen muszáj, ráadásul én szeretek is. De a munkavégzésem is az apai feladatköröm része, mert mintát szolgáltatok vele. A gyerek azt látja, hogy apa elmegy dolgozni, pedig lenne jobb dolga. Ez azonban nem cserbenhagyásos gázolás, hiszen egyrészt pénzt keresek, másrészt – ami fontosabb – példát mutatok szorgalomból, tisztességből, áldozatvállalásból és becsületből. Ha viszont velük vagyok, akkor teljesen velük vagyok, akkor mással nem foglalkozom. Minőségi időt töltök a gyerekeimmel, és Tomika ezt már most, kétévesen felfogja. A minap megkért, hogy ne menjek le az alagsorban található irodámba, hanem otthon dolgozzak, és megígérte, hogy békén hagy, csak legyek ott, legyek jelen. Otthon maradtam és betartotta az ígéretét.

Az írásaidban, ahogy mondtad is, nemcsak a gyereknevelés kap fontos szerepet, hanem a férfiak és a nők közötti kapcsolat is.

– A gyerek nem megoldás, de nem is probléma. Ugyanakkor tény, hogy levizsgáztatja a párkapcsolatot. Sokan lesznek szeretethiányosak a gyerekek mellett, mert még egy futó érintésre sem jut idő, nemhogy egy közös programra. Főleg a nők vannak elszeparálva, mert mi, férfiak legalább elmehetünk dolgozni.

A nők soha nem voltak annyira magányosak a gyereknevelésben, mint most.

Régen sok segítséget kaptak: ott voltak a szülők, a nagyszülők, a dédszülők, az idősebb testvérek, az unokatestvérek, a keresztszülők, a szomszédok, a tehetősebbeknél a dadák, a szolgák és a tanítók. Ma olyan későn leszünk szülők, hogy nemsokára lesz egy generáció, amelynek nem lesznek nagyszülei. A rokonok, a barátok szanaszét vannak a világban, ők is mennek dolguk után. Ezért felértékelődött a férfi, az apa szerepe.

Én azt vallom, hogy a gyereknevelés és a háztartás mind a kettőnk feladata. Ha bepakolom a mosatlant a mosogatógépbe, vagy kimosok, feltakarítok, kivasalok, bepelenkázom a gyereket, akkor nem „segítek a páromnak”, tehát nem kell megköszönnie, hiszen nem helyette csinálom meg. Mellettem nem kell azt éreznie, hogy ez az ő feladata lett volna, mert abban kódolva van a frusztráció, hiszen úgysem jut ideje mindenre.

Ne akarjon tökéletes anya és háziasszony lenni. Elég, ha elég jó. Annak a világnak el kell múlnia, hogy a nő ugyanúgy dolgozik, mint a férfi, mégis egyedül kell vinnie a háztartást. A férfinak is ki kell vennie a részét mindenből, és ebben ne legyen semmi csodálnivalón hősies.

És a nők ezt engedni fogják ennyi idő után?

– A többségük nehezen, mert dolgozik bennük a régi minta. Meg akarnak felelni egy brutális elvárásnak, mert a teljes és mitizált önfeláldozás az önképük része, az önbecsülésük alapja. Egyszer, amikor elmentem Tomikáért a bölcsibe, a gondozónő megkérdezte, hogy feladja-e a gyerekre a kabátot. Nem feltételezte, hogy férfiként képes vagyok erre a műveletre. Azt gondolom, hogy a férfiaknak és a nőknek fel kell ismerniük, hogy a világunk végérvényesen megváltozott.

A nők ne őrizzenek monopóliumokat, ne gondolják, hogy a nagyszüleik példáját kell követniük, tanítsák meg mindenre a férfiakat és hagyják, hogy azok hibázzanak vagy a maguk módján oldják meg a feladatokat. A férfiak pedig cáfoljanak rá azokra a „férfinátháról” és egyebekről szóló, ostoba reklámokra, amelyek szerint ők valójában örök gyerekek, akik nem tudják megállni a helyüket, ha az anya beteg vagy távol van.

És amelyek azt üzenik, hogy a nőnek mindent zokszó nélkül, mosolyogva, perfektül meg kell csinálnia, csinosnak és kipihentnek tűnve, még ha valójában beledöglik, akkor is. Hát nem. A mi családunkban biztosan nem. A Büfik és bukások a sok nevetés „alatt” erről szól.

Zsoltot az elmúlt két évben sok nő megkereste, hogy számukra az ő derűs és elgondolkodtató cikkei adnak erőt az anyaság mindennapos küzdelmeihez vagy éppen párkapcsolatuk rendezéséhez. Nekik jó hír, hogy november 15-én a Tericum Kiadó gondozásában, Miltényi M. Miklós illusztrációival könyvben is megjelent a Büfik és bukások. A kötet bemutatója november 20-án 18 órakor lesz a budapesti Rákóczi úton lévő Libri Könyvpalotában, ahol a szerzővel Fiala Borcsa újságíró, blogger, a WMN.hu főszerkesztő-helyettese beszélget.

Megjelent a könyv, és közben megszületett a kislányod, Anna. Hogyan tovább? Róla is fogsz írni?

– Sokáig azt gondoltam, hogy a könyvvel lezárom a sorozatot. A sikert látva azonban elgondolkodtam a folytatáson. Ugyanakkor Annáról nem szívesen írnék úgy, ahogyan Tomikáról, mert ő kislány, vagyis nő, akit nem illik úgy froclizni, ahogyan a fiamat, akivel nagy haverok vagyunk, és remélem, maradunk. Annával már most udvariasabb vagyok, de ha érzelgős, giccses, lányos apás cikkeket írnék, akkor azok nem lennének annyira humorosak, mint a mostaniak. Márpedig ezeket elsősorban azért olvassák, mert jókat lehet rajtuk nevetni. Egyszóval folytatom, de még nem találtam ki, hogyan.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
„Rokont te itt csak akkor fogsz látni, ha a néni meghal, és lecsaphatnak az örökségre, mint a vércsék”
Ezt a házunk gondnoknője mondta nekem azután, hogy az egyik idős néni bezárta magát a lakásába, mert feledékeny szegény, és elkeverte a kulcsot. Azt is hozzátette: ’Az lesz a vége, hogy őt is mi fogjuk elvitetni az elfekvőbe.’
Hargitay Judit. Címkép: Pexels - szmo.hu
2019. május 21.



Úgy kezdődött, hogy álltam a kerekes bőröndömmel a kelenföldi vasútállomás peronján, amikor megszólalt a mobilom. Akkor értem haza a három napos jógatáborból, minden porcikám fájt, a szemem előtt csak egy forró fürdő lebegett. Nem túl lelkesen néztem az ismeretlen számot a kijelzőn, aztán mégis felvettem.

– Halló, jó estét, a fenti szomszéd, Margitka fia vagyok – szólt bele egy meglett férfihang. Tudtam, ki ő, öt év alatt, ha háromszor beszéltünk. Annyi információm volt róla, hogy valahol a belvárosban lakik. A 84 éves Margit néni, akit néha lehívtam magamhoz kávézni, biztonsági okokból megadta neki a számomat.

– Jó estét, csak nincs valami baj? – kérdeztem.

– Meg szeretném kérni, hogy menjen át anyámhoz, mert ma beszéltünk telefonon, és megígérte, hogy kikeresi a vízvezetékszerelőnk számát, de mire visszahívtam, már nem emlékezett semmire.

Nekitámasztottam a bőröndöt az aluljáró falának.

– De fizikailag jól van? Azt hittem, elesett, vagy ilyesmi...

– Ja, semmi baja, majd holnap én is átugrom, csak az utóbbi hónapokban egyre feledékenyebb, nézzen már rá, legyen szíves.

– Én nagyon szívesen, ha hazaértem, mert most szálltam le a vonatról, de ha nem lett rosszul, nincs vészhelyzet, “csak” az a probléma, hogy elfelejt dolgokat, akkor én most mit tudok tenni? Nem kellene inkább elvinni kivizsgáltatni?

Kis csönd a vonal végén.

– Jó, jó, persze, majd elvisszük, de azért csak nézze meg, kérem.

Beng. Letette a telefont. Kicsit furcsálltam a dolgot, de fél órával később becsülettel felcsöngettem Margit nénihez. Bent bömbölt a tévé, nem nyitotta ki (ez már többször is előfordult). Másnap délelőtt megint bekopogtam, akkor már kijött, szépen felöltözve, indult a rendelőbe a napi ízületi injekciójáért. Nem említettem neki a fia telefonját, csak beszélgettünk. Nevetgélt, kedves volt és összeszedett. Annyit azért megjegyzett: “A fiam ígérte, hogy ma reggel átjön, de nem sikerült neki idetalálnia, mindegy, majd este talán felhív.”

Lent, a postaládáknál futottam bele a gondnoknőbe. Nagyon kedves nő, segítőkész, jól ismeri Margitkát is. Elmeséltem neki, mi történt. A szeme tágra kerekedett, figyelmeztetően felemelte az ujját, és szabályosan rám rivallt:

– Jaj, ne engedd, hogy a nyakadba varrják! Itt van a fia egy köpésre, három unokája Pest környékén, családosok, kocsival, tele pénzzel, láttad már őket itt egyszer is? Le se sz...ják. Van képük téged hívogatni? Igen, szenilis egy kicsit, de imádnivaló a néni, tessék szépen a családjának gondoskodni róla.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
És ha Jacko esetleg pedofil, Alain Delon meg egy seggfej, akkor mi van?
Mikor fogadjuk már el, hogy a tehetség nem a jófiúságért kapott jutalomfalat, hanem születési “rendellenesség”? És nem kell hozzá jó embernek lenni. Vélemény Alain Delon életműdíj-botrányáról.
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. május 14.



Tele van vele a világsajtó, mi is megírtuk, hogy kitört a botrány Alain Delon Cannes-i életműdíja körül. Az amerikai Women and Hollywood nevű szervezet eddig 16 ezer aláírást gyűjtött össze egy petíción azért, hogy "a rasszista, homofób és nőgyűlölő" Delon ne kapja meg munkásságáért a tiszteletbeli Arany Pálmát a kedden kezdődő filmes seregszemlén.

Bevallom őszintén, nem nagyon tudok mit kezdeni ezzel a legújabb trenddel, miszerint nagy és elismert művészek kizárólag gáncs nélküli lovagok lehetnek, hótiszta erkölcsi bizonyítvánnyal, és rózsafüzérrel átfont, imára kulcsolt kezekkel. A most 84. életévében lévő Alain Delont még csak nem is tartom kiemelkedően zseniális színésznek (a Rocco és fivéreiben tetszett talán a legjobban), csak jónak, de azt be kell látni, hogy elképesztő mennyiségű filmmel és hat évtizednyi szex-szimbólum kultusszal a háta mögött ez a pali tényleg tud valamit.

Egész életében szerelmes volt belé a kamera, és rajta keresztül több tízmillió nő. Igen, ha a fiatal Delon rám néz a vászonról, én is egy kicsit szerelmes leszek, mert úgy érzem, hogy Isten megteremtette a Férfit, angyali szemeiből egyszerre sugárzik rám a nagy kékség meg a nagy szépség, nyegle, gyönyörű és elérhetetlen, imádom, elhiszek neki mindent, és a világ végéig is vele mennék. De legalábbis a végefőcímig.

EZT akarja most Cannes-ban egy életműdíjjal megköszönni neki a filmvilág, és teljes joggal. Mi köze van ennek ahhoz, hogy elég sok róla terjengő pletyka, sőt a saját nyilatkozatai alapján is a vásznon kívül jó eséllyel egy seggfej? Aki szerint az asszony verve jó, a homoszexualitás gáz (mellesleg anno állítólag ő maga is felfedezője, a meleg rendezőzseni, Luchino Visconti szeretője volt), és élete során háromszor nyomoztak utána gyilkosságért (!), mert három testőre is rejtélyes körülmények között “tevődött el láb alól”, az egyikük a gyanú szerint épp azért, mert elszerette Delon akkori feleségét?

Amikor kijött a Michael Jackson állítólagos pedofíliájáról szóló Leaving Neverland című dokumentumfilm – én is írtam róla – valami elképesztő világfelháborodás tört ki amiatt, hogy Jackót, a 20. század egyik legnagyobb zenei géniuszát holtában bemocskolják. Az emberek döbbenetesen nagy része egyszerűen képtelen volt elfogadni még a halvány teóriát is, hogy Jackson esetleg tényleg gyerekeket molesztált, ÉS KÖZBEN zseniális művész is volt. A kettő ugyanis bőven megy együtt, bármilyen sajnálatos is ez a tény.

Természetesen nem azt mondom, hogy köztörvényes bűnözőket, pedofilokat, gyilkosokat istenítsünk és mentsünk fel csak azért, mert sztárok. Én csak azt mondom, hogy a 21. században ideje lenne végre felhagyni ezzel az ájult, szektás bálványimádattal, amellyel kétségbeesetten kapaszkodunk vadidegen idolokba, zenészekbe, színészekbe, fotómodellekbe, és el akarjuk hinni róluk, hogy egyszersmind tökéletes emberek, mert annak KELL lenniük.

Mert ha nem azok, akkor a mi összezavarodott, sérült kis lelkünk még tovább zavarodik, úgy érezzük, elvették életünk értelmét, imádatunk tárgyát, az emberi, művészi és erkölcsi tökély egyszemélyes megtestesítőjét.

Tökély egy fenét. Nőjünk már fel, és józan, paraszti ésszel gondolkodva válasszuk szépen szét a kettőt.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
Pont attól üt ekkorát a Csernobil című sorozat, hogy tudod: az atomkatasztrófa megtörtént
Miért következett be? Hogyan fordulhatott elő? És mi minden történt? Erről volt szó a sorozatot berendelő HBO sajtórendezvényén.
Szegedi Éva, Fotó: HBO/Czabán Máté - szmo.hu
2019. május 16.



A radioaktív sugárzásban az a legsunyibb, hogy semmilyen módon nem érzékeled. Nem hallod, nem látod, nincsen szaga. Alattomos és veszélyes gyilkos. Nem olyan látványos, mint az erdőtűz, az árvíz vagy a jégtáblák olvadása. Vagy az, amikor kiömlik néhány tonna kőolaj. Éppen ezért a radioaktív sugárzást vagy ennek veszélyét könnyebb elbagatellizálni.

Az atomkatasztrófákról pedig, mint általában azokról a hírekről, amelyek valamikor nagy port vertek fel, egy idő után hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Az ember így működik. A valaha volt legsúlyosabb atomszerencsétlenség, a csernobili katasztrófa több mint 30 éve történt, a sztorit a fiatal generációk tagjai közül sokan már csak elbeszélésekből, az évfordulókon megjelenő cikkekből, meg a Pripjatyban készített, Instagramon megosztott fotókból ismerik.

Éppen emiatt jó, hogy pont most jelent meg az HBO Csernobil című minisorozata. Most, amikor David Attenborough is kongatja a vészharangot, amikor milliószámra pusztulnak és tűnnek el a méhek, amikor lassan belefulladunk a műanyag hulladékba, és amikor kiderül, hogy legalább egymillió fecske hiányzik Magyarországról.

A Csernobil című sorozat magasra tartott mutatóujj, ami arra figyelmeztet: emberek, itt van még ez is, a katasztrófa, amelynek a következményei máig hatnak.

Mi történt pontosan az atomerőműben? Hogyan lehetséges, hogy ez a borzalmas eseménysorozat megtörténhetett? Hogy egyáltalán ilyesmi a huszadik század végén előfordulhatott? És miért kell még ma is számolnunk a hatásaival? Ezekre a kérdésekre kereste a választ az HBO sajtóbeszélgetése szakértők segítségével.

A szakértők: Perger András/Greenpeace; Bedő Iván, a Magyar Rádió munkatársa, aki az első Csernobilról szóló hírt annak idején beolvasta; Dr. Rácz András, a Stratégiai Védelmi Kutatóközpont tudományos főmunkatársa; Szabó M. István, a Napi.hu újságírója, a beszélgetés moderátora

Az egyik legfontosabb, hogy az atomenergia a nyolcvanas években a haladás és a modern élet jelképe volt. Az erőltetett szovjet iparosításnak ráadásul hatalmas volt az energiaigénye. Békés, barátságos forrásnak ismerték az atomenergiát, amely az emberekért dolgozik. Nem alakult ki félelem az emberekben az atomenergiával kapcsolatban, és a későbbi csernobili katasztrófához hasonló precedens sem volt még, amelyről tudtak volna – mondta Dr. Rácz András, a Stratégiai Védelmi Kutatóközpont tudományos főmunkatársa, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem egyetemi docense.

A nyugat-európai országokkal ellentétben nem szerveztek gyakorlatokat arra az esetre, ha mégis történne bármilyen incidens, nem próbálták le, nem volt forgatókönyv sem a különféle esetekre, és a lakosságot sem gyakoroltatták be ilyen incidensekre készülve.

Maga a szerencsétlenség nem egyetlen dolgon múlott. Perger András, a Greenpeace klíma- és energiakampány-felelős munkatársa arra hívta fel a figyelmet, hogy

a balesetek mindig többfaktoros történetek.

Egyrészt a rendszerbe bele van kódolva az, hogy előfordulhatnak különféle incidensek. Ha műszaki problémák is adódnak, az súlyosbítja a helyzetet. Balesetek és katasztrófák pedig jellemzően akkor történnek, ha valamire nem vagyunk felkészülve, nem figyelünk oda, olyan helyzet áll elő, amellyel még nem találkoztunk.

Perger András szerint a csernobili eleve rossz típusú reaktor volt. Olyan rendszer, amelyik fel tud robbanni; az amerikaiak nem is engedélyezték ennek a típusnak a használatát.

Ráadásul tudatlanságból, sorozatos hibák elkövetése miatt sikerült fel is robbantani a csernobili reaktort. A történteket és az ezt követő fejetlenséget elég élethűen sikerült bemutatni a sorozat első két részében. Mielőtt megnéztem volna, azon gondolkodtam, szabad-e ilyen katasztrófát tévésorozatban feldolgozni, színészekkel, díszletek közt megjeleníteni. Nem számít-e szentségtörésnek? Nem bagatellizáljuk-e ezzel az események súlyát és következményeit. Arra jöttem rá, nem hogy nem baj, de egyenesen kellenek az ehhez hasonló témák, amelyek szinte arcul csapják és gyomron ütik a nézőket. Egyszerűen nem lehet elégszer beszélni Csernobilról és az ökológiai katasztrófákról.

A balesetet egy rosszul megtervezett és a biztonsági rendszabályok sorozatos, súlyos megszegésével végrehajtott kísérlet okozta. Ennek során lecsökkentették volna a reaktor teljesítményét, majd leállították volna. A kísérletet viszont késleltette a teherelosztó kérése, ami miatt a reaktor fél napig alacsony teljesítményen üzemelt. Ez instabil állapotba juttatta a reaktort.

Az operátorok ezután számos biztonsági berendezést kiiktatva próbálták előkészíteni a blokkot a tervezett kísérletre, ami az instabil reaktorban megszaladáshoz, vagyis a láncreakció ellenőrizetlen felgyorsulásához vezetett. Emiatt hatalmas energiamennyiség szabadult fel a reaktorban gőzrobbanást okozva, tönkretéve az üzemanyagot és a hűtőcsatornákat, hatalmas mennyiségű vízgőzt, hidrogént és metánt termelve.

A robbanékony gázok berobbanása után a moderátorként alkalmazott grafit meggyulladt, ez pedig a magasabb légkörbe juttatta az atomerőműből kiszabaduló radioaktív anyagokat.

A katasztrófa után is sorozatban hibákat követtek el a döntéshozók, a mentés szervezői.

Ennek oka pedig a Szovjetunió nehézkes, lomha, bürokratikus tervgazdálkodási rendszere volt, illetve az, hogy a pártapparátus megpróbálta a végsőkig titkolni, mi történt és mekkora is valójában a baj. 1985-86-ban Mihail Gorbacsov, a kommunista párt főtitkára egyáltalán nem volt reformer, még arról beszélt, hogy a szocialista rendszer alapjában véve jó, csak hatékonyabban kellene működtetni – mondta Dr. Rácz András.

A Szovjetunió, az akkor még velünk szomszédos pártállam óriási adminisztratív munkaerőt mozgatott. Az ország lakói közül csak 2 millióan a pártapparátusban dolgoztak. Dr. Rácz András azt is elmondta, hogy a katasztrófával szembesülő funkcionáriusok csoportja 1986-ban még nem reformerekből, hanem ortodox kommunistákból állt, és a helyzetet külön szerencsétlenné tette, hogy Ukrajnában a párt élén az a Vlagyimir Scserbinszkij állt, aki kezdettől fogva ellenzett bármiféle pánikkeltést, és kisebbíteni próbálta a katasztrófa jelentőségét.

A baleset után nem azonnal ürítették ki a néhány kilométerre fekvő Pripjaty városát, és a legdurvábban érintett területet, csak április 27-én. A sajtó nem számolhatott be tényszerűen a történtekről, csupán akkor jelentek meg az első hírek, amikor a légkörbe kerülő radioaktív szennyeződés eljutott nyugat-Európába és ottani szervezetek, médiumok egymás után kezdtek beszámolni a veszélyről.

Az HBO Csernobil című sorozata ezt is plasztikusan szemlélteti. A vitákat, a kritikus hangok elhallgattatását, a hitetlenkedést. A hitetlenkedést a párt és a döntéshozók részéről, azt, hogy először maguk is képtelenek elhinni, hogy ez tényleg megtörténhetett, és hogy a helyzet sokkal súlyosabb, mint azt gondolták.

Végezetül néhány tény – nyilván leegyszerűsítve és érthetőbbé téve – amit érdemes ma is észben tartani. Nem csak a csernobili atomerőmű 30 kilométeres körzetében veszélyes tartózkodni. Egy ennél nagyobb sugarú körben még mindig az egészségügyi határértéknél jóval magasabb a háttérsugárzás.

A reaktort borító betonszarkofág – a 2017-ben felhelyezett új is – csak ideig-óráig, úgy 100-120 évre nyújt valamiféle megoldást. A szarkofág akkora, hogy beférne alá a Notre-Dame. Csak 1994-ben Belorussziában 200 ezer (!) terhességmegszakítást rendeltek el a csernobili baleset következményei miatt. Ma is léteznek olyan területek Európában, amelyeket nem lehet művelés alá vonni a radioaktív szennyeződés miatt. Az érintettség mértékével és a katasztrófa összes következményével máig nem vagyunk teljesen tisztában.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
Rettegve várják a törökszentmiklósi romák a szélsőjobbosokat
Van, aki már most elvitte a gyerekét rokonokhoz, mások aznap terveznek bezárkózni, és van, aki még az orvoshoz kapott időpontját is lemondaná, csak ne kelljen kimennie az utcára.
Szurovecz Illés írása az Abcúgon, fotó: Végh László - szmo.hu
2019. május 19.



Félelemmel eltelve várják a törökszentmiklósi romák a Toroczkai László-féle Mi Hazánk Mozgalom kedd esti tüntetését. Bár a rendőrség kétszer is betiltotta a romatelepre tervezett vonulást, a belvárosban ettől függetlenül demonstrálhatnak, és ez a helyieket sem nyugtatta meg. Van, aki már most elvitte a gyerekét rokonokhoz, mások aznap terveznek bezárkózni, és van, aki még az orvoshoz kapott időpontját is lemondaná, csak ne kelljen kimennie az utcára. A telepen pattanásig feszültek az idegek és rémhírek terjednek, pedig azt mondják, eddig semmi baj nem volt romák és nem romák közt. A jobbikos polgármester szerint Toroczkai csak arra várt, hogy újra kijátszhassa a cigánykártyát.

Jöjjenek, ha nem zavarja magukat a lótrágya!

Vékás Róberték portáját semmi sem választja el a poros földúttól, csak közvetlenül a ház mellett húztak fel egy sort színes falécekből. A tövében apró virágoskert, mellette nagy hajtásban nő a szamóca. Valaha végigért a kerítés, aztán ellopták, de Róbert csak a vállát vonogatja: békés természetűnek mondja magát. Ha jó az idő, és éppen otthon van, szívesen dohányzik régi, szakadt bőrfoteljében ülve, pár lépésnyire sógora lovaitól. Nyugodt, de határozott és beszédes embernek tűnik. Megvan a véleménye arról is, hogy a Jobbikból kiszakadt, Toroczkai László-féle Mi Hazánk Mozgalom rendfenntartó vonulást tartana a törökszentmiklósi romatelepen, így az ő háza mellett is.

A Szolnok megyei település azután került a figyelem középpontjába, hogy egy helyi férfi néhány héten belül kétszer is, minden ok nélkül összevert embereket a városban. Amikor egy trafikban erőszakoskodott, Toroczkaiék azonnal cigányterrort kiáltottak, és elégtételt követeltek. A pártelnök azt írta “ha ez a terror Ásotthalmon történne, már a főtéri kalodánkba lenne zárva ez az előember, az egész kompániájával együtt”, és ha kormányon lennének, a hasonló bűnelkövetőket Szibériába küldenék. Nem sokkal később bejelentették, hogy Nemzeti Légió néven új, egyenruhás szervezetet hoztak létre, felidézve a Jobbik régi, mára feloszlatott félkatonai szervezetét, a Magyar Gárdát.

Úgy tűnik azoban, hogy a törökszentmiklósi vonulás mégsem fog összejönni, legalábbis törvényesen biztosan nem, mivel a rendőrség kétszer is megtiltotta, hogy a romák lakta házak közt meneteljenek. Harmadik próbálkozásra már csak állódemonstrációt jelentettek be a városközpontba jövő keddre, amit a rendőrség is tudomásul vett. Árgyelán János, a tüntetés mihazánkos szervezője kérdésünkre azt írta, vonulni csak akkor fognak, ha a bíróság mégis engedélyt ad rá.

Ha ártó szándékkal jönnek, a válasz is agresszív lesz

A Mi Hazánk felhívása nagy port kavart a húszezer fős város romatelepén, ahol a rendőrségi tiltás híre sem csillapította a kedélyeket. Pénteken néhányan azt mondták, már most elvitték a gyerekeiket a környéken élő rokonokhoz, mások pedig aznap terveznek bezárkózni a házba.

“Miért akarnak rendet rakni itt? Kik ők?”

“Tegyenek rendet saját maguknál!”

János és felesége szinte egymásra licitáltak Toroczkaiék szidalmazásakor, még ha “abban igaza is van, hogy vannak romák, akik lopnak vagy koszban élnek. Én is azt mondom, legyen tisztaság mindenkinél, mert a szomszédok miatt, ha akarnám se tudnám eladni a házam. De aki a szemétben él, azt Toroczkai László se fogja tudni megváltoztatni. Ha olyan rangom lenne mint neki, inkább segítenék a romáknak, nem elnyomnám őket. Ő viszont nem úgy tekint ránk, ahogy a magyarokra”.

Szerintük megfélemlítés helyett inkább a kábítószerfüggőket kellene “megsegíteni, felkarolni”, hogy négy gyerekük és öt unokájuk ne úgy nőjön fel, hogy a környezetükben szinte mindenki drogozik. “De nem félünk, nincs félnivalónk. Mi rendes család vagyunk, rendezett az udvarunk”.

Róbert szerint a trafikos balhé csak ürügy volt Toroczkainak, hogy megmutathassa magát, pedig nem szabadna egyetlen ember cselekedete alapján megítélni az összes romát. “A cigányok 99 százaléka itt dolgozni jár mezőgazdaságba, gyárakba, már ahová felvesznek minket”. Azzal nem is lenne baja, hogy néhányan odamennek a telepre, akár Toroczkai Lászlót is szívesen látná. “Ha idejönne tíz emberrel, megvendégelnénk egy kis szegényes birkapörkölttel vagy valamivel”.

“Ha békés szándékkal jönnek, bárkit behívok egy kávéra. De ha ártó szándékkal jönnek, és a rendőrség sem tud megvédeni minket, a válasz is agresszív lesz”. Hozzá hasonlóan minden más roma ember azt mondta, szeretnék megőrizni a békét, és nem is akarnak bemenni a belvárosi tüntetésre, de “a gyerekeket senki sem bánthatja”.

Beindult a pánik

Péntekre annyira pattanásig feszültek az idegek a telepen, hogy már meg sem lehet állapítani, melyik rémhírnek van valóságalapja, és melyik puszta riogatás. Szinte mindenki megerősítette például, hogy csütörtök éjszaka idegen autók, a romák szerint “gárdista” felderítők járták az utcákat, hogy felmérjék a házakat, udvarokat. Többen azt mondták, egész éjszaka nem aludtak, hajnali háromkor-négykor feküdtek csak le, mire sikerült megnyugodniuk.

A többség úgy emlékszik, az ismeretlen emberek nem szálltak ki az autóikból, így szóváltás sem történt, néhányan viszont betört ablakokról és levágott áramvezetékekről is beszámoltak, szerintük az idegenek még némelyik portára is bemerészkedtek. Mások egyenesen úgy értesültek, hogy több száz “betyársereges” érkezett a városba, akik helyben készülnek a keddi megmozdulásra.

Jól leírja a hangulatot, hogy az aHang nevű, nyílt levéllel tiltakozó kampányplatform csütörtöki közleménye szerint “szerdán az iskolából hazatérő gyerekek útját állták el helyi kopaszok, és a városban több helyen ‘párban és kisebb csoportokban járőröznek’ a Mi Hazánk és a Betyársereg szimpatizánsai”.

Nem tudni támadásról

Ilyen járőrözésnek pénteken nyomát sem láttuk, a belvárosban csak gyerekeiket tologató anyukákkal és olvasgató idősekkel találkoztunk, jó néhányan közülük nem is hallottak a jövő keddi eseményről, és kopaszokkal sem találkoztak. Egy középkorú nő szerint a romák valódi katonákat láthattak péntek reggel, őket keverhették össze a szélsőségesekkel. “Én is láttam őket munkába menet, leszálltak egy buszról, elsőre ijesztőnek tűnhettek, de szerintem csak a pékséget keresték. Utána továbbmentek”.

Markót Imre polgármester szerint szó sincs róla, hogy százával érkeztek volna ismeretlen emberek a városba, hiszen arról biztosan értesült volna. “Éppen húsz perce beszéltem a rendőrkapitány helyettesével. A rendőrségen sem tudnak róla, hogy csütörtök este támadás érte volna a romákat. Éjszaka több bejelentés is érkezett hozzájuk, mindent ellenőriztek, és semmit sem találtak” – mondta, amikor pénteken délután találkoztunk a polgármesteri hivatal impozáns, szecessziós épületében.

Szerinte azért terjednek ilyen hírek, mert sokan a romák közül is gerjesztik a hangulatot azzal, hogy “fogjunk össze, féljünk együtt, védjük meg magunkat”. Ezt teljesen feleslegesnek tartja, de hiába próbálta múlt szombaton egy roma fórumon megnyugtatni a helyieket, sikertelen volt. “Elmondtam, hogy a rendőrség jelen lesz, és a gyülekezési törvény szigorú előírásai miatt biztosan nem fogják engedélyezni a vonulást”.

“A romáknak szerintem le kellene nyugodniuk, meg kellene várniuk a keddet, és nem szabadna odamenniük a belvárosi demonstrációra. Otthon kellene maradniuk, a közbiztonság védelmét pedig a rendőrségre kell bízni”.

Cigánykártya

“Most mondjam azt, hogy megint előhúzták a cigánykártyát?” – kérdezte Markót, aki 2014-ben pártonkívüliként, de jobbikos jelöltként lett polgármester. Éppen ezért személyesen is ismeri Toroczkai Lászlót, akit mobilon próbált elérni, hogy lebeszélje a vonulásról, de hiába, nem vette fel neki, és nem is hívta vissza. “Ezt a kártyát a Jobbik használta a kétezres évek közepétől a néppártosodásig. Szerintem tavaly a pártból kiszakadt radikálisok csak az alkalomra vártak, hogy újra megjelenhessenek. Lehetett volna ez Dunaújvárosban, Ózdon, vagy bármelyik másik magyar településen is. Az, hogy épp nálunk történt, lehetőséget ad számukra a Jobbik bírálatára is“.

Éppen ezért úgy látja, “ez a történet már nem Törökszentmiklósról szól, hanem a Mi Hazánk Mozgalomról és azokról, akik politikai hasznot akarnak ebből kovácsolni. Valamint azokról az országos roma vezetőkről is, akik éveken át nem kérdezték meg a telepen élőktől, hogy miben segíthetnének nekik, de most hirtelen megjelentek Törökszentmiklóson” – utalt arra a szerdai roma fórumra, amelyen több ismert roma vezető és aktivista is megjelent, és ahol a RomNet beszámolója szerint félelemmel teli volt a légkör.

Szerinte ha nem jelenik meg a felvétel a trafikos támadásról, néhány nap elteltével mindenki elfelejtette volna az esetet. “A látottak brutalitása viszont sokkolta a közvéleményt, és Toroczkaiék erre a jogos felháborodásra tudtak ráugrani. Törökszentmiklóson, éppúgy, mint máshol, előfordul, hogy romák követnek el bűncselekményt, és előfordul, hogy magyarok. Eddig semmilyen roma-magyar ellentét nem volt, kérdés, hogy 21-e után lesz-e. Ezt az aznapi események is befolyásolhatják, de bízom a törökszentmiklósiak bölcsességében és önmérsékletében”.

Bezárkózom, és kész

“Harminc éve itt vettünk házat a férjemmel, azóta ők a szomszédaink. Jóban vagyunk, sőt, ők segítenek rajtam” – mondta egy telepen élő, nem roma nő. Nincs ezzel egyedül, a környéken többen emlegették, milyen gyakoriak a vegyes házasságok. Két fiatal roma nővel is találkoztunk, akik nem roma férjet választottak, és vannak más nem romák is, akik beköltöztek a telepre. Szerintük ezek az esetek mind azt bizonyítják, hogy mostanáig mindenki jól megfért egymás mellett.

Az előbb idézett nő származása ellenére is annyira fél a jövő keddi tüntetéstől, hogy még a keresztnevét sem engedte leírni. “A gyerekeim félcigányok, és ott vannak az unokáim is. Féltem őket”.

“Nekem itt van a két kutyám, ők megvédenek” – nevetett, és hozzátette, hogy esténként nincs egyedül, hiszen olyankor jön haza a férje és az egyik lánya is. “Aznap délutánra van időpontom az orvoshoz, de lehet, hogy lemondom, inkább nem járkálok. Amit lehet, bevásárolok előre, aztán bezárkózom, és kész”.


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x