hirdetés
hirdetés
hirdetés
 
 
hirdetés
A menő diákok játszanak a halmozottan sérült gyerekekkel
A gyerekek külön termekben tanulnak, így nem akadályozzák egymás fejlődését, de a szünetekben valódi integráció zajlik.
Fődi Kitti, Abcúg - szmo.hu
2019. január 15.


hirdetés

Együtt fogócskáznak, birkóznak, játszanak az ép gyerekek a halmozottan sérült társaikkal egy dunakeszi általános iskolában. A szülők által létrehozott Veni Vidi Vici Alapítvány csak egy termet keresett sérült gyerekeik oktatására, de ennél sokkal többet kaptak: egy befogadó iskolai közeget, ahol tényleges integráció zajlik.

Hegedűs-Gyenge Hajnalka megelégelte, hogy nem találnak megfelelő oktatási intézményt halmozottan sérült gyerekének, ezért egy másik anyukával, Balogné Lality Ágotával összefogva létrehozták a Veni Vidi Vici Alapítványt, termet szereztek egy általános iskolában és speiciális pedagógusokat vettek fel. A Dunakeszin lévő Krisztus Király Római Katolikus Általános Iskolában nem csak helyet találtak maguknak, hogy osztályt tudjanak indítani a halmozottan sérült gyerekeknek, de egy olyan befogadó közegre is leltek, ahol fogyatékkal élő és ép gyerekek együtt játszanak a szünetekben. A gyerekek napközben külön termekben tanulnak, ezzel nem akadályozzák egymás fejlődését, de a szünetekben valódi integráció zajlik.

Sok iskolában csak névlegesen beszélhetünk integrációról, mert ugyan vannak az intézményben fogyatékkal élő tanulók is, ők a szünetekben csak az egyik sarokban ülnek kerekesszékeikben és nézik a többi gyereket, ahogy játszanak. Ebben az iskolában ez másképp van, pedig halmozottan sérült diákok járnak ide.

Kérés nélkül segítenek

A Krisztus Király Római Katolikus Általános Iskolában a halmozottan sérült gyerekek, az úgynevezett Szivárvány csoport, a 11 órakor kezdődő szünetben megérkezik az első osztályosok termébe. Bálint, az egyik járni tudó kisfiú arcán széles mosoly terül el, ahogy a játszószőnyeg felé igyekszik, ahol az elsősök is kis csoportokban játszanak. Zsófit, a másik sérült kislányt már észre sem lehet venni, annyira beolvad a rajzoló kislányok csoportjába. Bálint ahogy a szőnyeg szélére ér, két elsős fiú, Balázs és Miki sietnek oda hozzá, és kezdik el levenni a szandálját. Mindez nem parancsszóra történik, a két kisfiú rutinosan csatolja ki Bálint cipőjének tépőzárait, aztán kezdődik a játék. Alig hiszünk a szemünknek, amikor azt látjuk, hogy a járni éppen alig tudó sérült fiú nagyokat nevetve birkózik a két társával, de azért láthatóan ügyelnek Bálint testi épségére. Talán szokatlan, de nem a kislányok azok, akik anyáskodnak a sérült gyerekek felett, hanem a fiúk, akik haverként tekintenek rájuk, ugyanakkor segítenek is nekik.

,,Balázs és Miki, akik Bálinttal játszanak a legmenőbbeknek számítanak az osztályban, miután ők elfogadták, az osztály is elfogadta a szivárványos gyerekeket”

– súgja oda nekünk az egyik konduktor.

Néha az egyik fiú oda-oda nyúl és letörli Bálint nyálát a nyakában lógó kendővel. Látszik, hogy egy kicsit óckodik tőle, csak éppen az ujja hegyével fogja meg a textildarabot és törli le a nyálat, pedig senki sem kérte ezt tőle. Az egyik sérült kisfiú, Máté csak mászva tud haladni a szőnyegen, ezért az ép gyerekek is négykézlábra ereszkednek és igyekeznek felvenni a kontaktust az alig látó kisfiúval, ölelgetik, terelgetik.

Balázs és Miki segítik fel Mátéra a lábsínt. / Fotók: Végh László

Ez a jelenet egyáltalán nem szokatlan az osztály életében, minden nap legalább egy szünetben meglátogatja egymást a két osztály. Az egyik menőnek számító kisfiú, Balázs például magától is átkopog a Szivárvány csoporthoz, a pedagógusok szerint a szünetekben többet van ott, mint a saját osztályában.

A szociális integráció példaértékűen működik ebben az intézményben, pedig az alapítvány létrehozásakor még egyáltalán nem ez volt a cél.

,,Az első fókuszunk nem a szociális integráció volt, mi csak egy termet szerettünk volna. Nagyon szerencsések vagyunk, mert nem csak termet kaptunk, hanem egy nagyon befogadó közeget is” – magyarázza Hegedűs-Gyenge Hajnalka.

A mindig mosolygós, vidám Hajninak is van egy sérült gyermeke, de ő ma nem tudott jönni, mert beteg. Saját tapasztalatai miatt hozta létre az alapítványt egy másik anyukával együtt, két évvel ezelőtt. Halmozottan sérült, CP-s vagyis központi idegrendszerükben sérült gyerekeknek akartak olyan oktatást biztosítani, ahol minden területen fejlesztést kapnak. Hajni azt mondja, hogy kevés olyan oktatási intézmény van, ami halmozottan sérült gyerekekkel foglalkozik, mert többnyire csak egy speciális fogyatékosságra koncentrálnak. Ráadásul abban a kevés intézményben, ahol megfelelő ellátást kapnának, általában nincs elég hely vagy messze van tőlük. Mit tesz ilyenkor egy édesanya? Hajni szerint megoldja a problémát.

,,Alapvetően a tantermeken belül mindenki tanul a maga szintjének megfelelően, a mi gyerekeink speciális oktatásban részesülnek, az épek pedig a NAT szerint haladnak, de a szünetekben, az udvaron találkoznak. A sérült gyerekek így egy pozitív mintát látnak maguk előtt, hogy egy ép gyerek hogyan viselkedik, szociálisan hogyan érintkezik a másikkal. Az ép gyerekek pedig, ha úgy nőnek fel, hogy már kiskorukban találkoznak a mássággal, akkor sokkal rugalmasabb felnőtt lesz belőlük” – magyarázza Hajni a szociális integráció lényegét.

A 15 perces szünet után, a Szivárvány csoport készül visszatérni a saját termébe, a gyerekek segítenek feladni a lábsínt a síró Máté lábára, aki még inkább maradna játszani.

A szünetekben az udvarra is kimennek

A Szivárvány csoport speciális terme tele van fejlesztést segítő eszközökkel. A falon ott lóg a négy sérült gyerek egyéni órarendje is. A mindenkit ölelgető Zsófi most éppen magyar órához ül le gyógypedagógusával, hogy a t betűt tanulják. Bálint a szótagoló olvasást gyakorolja, Máté pedig a szőnyegen tanulja a színeket és a formákat. A 7-9 éves gyerekekkel nemcsak gyógypedagógus, de konduktor, gyógytornász, logopédus, evésterapeuta, szomatopedagógus is foglalkozik. Minden héten van valamilyen téma, ottjártunkor éppen Mikulás-hét volt. Ilyenkor minden óra anyagába belecsempésznek valamit az adott témához kapcsolódóan, például egy mozgásfejlesztésnél szaloncukorért kell felnyúlni a bordásfalon, magyar órán pedig mikulásos verset tanulnak.

Mindehhez kellett egy befogadó iskola

Bár az alapítvány célja nem az volt, hogy találjanak egy iskolát, ahol működhet a szociális integráció, szerencséjükre ez mégis így alakult. Hajni szerint a lehető legjobban álltak a csillagok, amikor az alapítvány és az iskola egymásra talált. Miután megvolt a négy halmozottan sérült gyerek és a pedagógusok, akikkel elindíthatják az első osztályt, az alapítvány bekopogtatott a Váci Egyházmegyéhez és megkérdezte, hogy tudnak-e olyan iskolát, ahol esetleg lenne számukra egy szabad terem. A Krisztus Király Római Katolikus Általános Iskola éppen akkor indult, a felújítása is akkor kezdődött. Hat tanterem lett kész, de csak öt osztályt indítottak, ezért egy terem üresen maradt. Ezt a termet plusz még egy fejlesztőszobát ajánlottak fel az alapítványnak, akiknek terembért és rezsit sem kell fizetniük. Az iskola az ő kedvükért a Szivárvány osztályteremmel szemben még egy akadálymentes mosdót is kialakított.

,,Nagyon érdekes volt, hogy semmilyen negatív hozzáállást nem tapasztaltunk se a tanárok, se a szülők részéről. Mindenki elfogadó volt, örültek neki, és mindenki azt mondta, hogy: ki fogadja be őket, ha nem mi. Egy egyházi iskola.”

– mondja Deézsiné Telek Ágnes, az iskola igazgatónője.

Az igazgatónő szerint ez jó lehetőség arra, hogy az ép gyerekek is megismerjék, hogy milyenek a fogyatékkal élők, de az intézményvezető abban is reménykedik, hogy akár az együtt töltött évek hatására lesz olyan diák, aki majd gyógypedagógiai pályára lép. Úgy látja, hogy egy iskolának túl nagy teher lenne egymagában kialakítani speciális osztályokat megfelelő pedagógusszámmal, de ha egy alapítvánnyal összefognak, akik elvégzik a munka oroszlánrészét, és ők csak a nyitottságukat adják, az sokkal könnyebb és gyümölcsözőbb kapcsolatot szülhet.

Balra Hegedűs-Gyenge Hajnalka, az alapítvány létrehozója. Jobbra Deézsiné Telek Ágnes, az iskola igazgatónője

A sérült gyerekek érkezésére fel kellett készíteni az ép gyerekeket is, ezért szeptemberben, az iskola második napján egy érzékenyítő programot hívtak az osztályokhoz. A gyerekek kipróbálták, hogy milyen bekötött szemmel vagy éppen kerekesszékkel közlekedni. Azt is elmagyarázták nekik, hogy például Bálintnak azért csorog a nyála, mert az agyában a központ nem rendesen működik, és amikor egy ép gyerek alszik vagy fogorvosnál van, akkor neki is csorog a nyála. Megtanulták, hogy hogyan tudnak az alig beszélő Mátéval szavak nélkül is kommunikálni, hogy Hajni kisfiának érdeklődését az autókkal lehet felkelteni. Már magának a programnak is szemmel látható eredményei voltak, az érzékenyítés után egy kislány például azt játszotta otthon, hogy az egyik plüsskutyája nem tudja csóválni a farkát, de a fejlesztéseknek köszönhetően megtanulja.

Eleinte a lányok kezdtek el anyáskodni a sérült gyerekek felett, de aztán a fiúk is bekapcsolódtak. Az udvaron fogócskáznak a járni tudó gyerekkel, a kerekesszékesek mögé beállnak vonatozni. A lányok pedig sorban állnak, hogy az amúgy is sokat ölelgető Zsófit megölelhessék. Nem csak játszanak, de segíteni is szívesen segítenek a fogyatékkal élő gyerekeknek. Az egyik konduktort egyszer megkérdezte egy kisfiú, hogy megpróbálhatja-e jártatni Hajni gyerekét, Bendegúzt.

Egyszer az elsősök meglepetésből még egy bábelőadással is készültek a sérült gyerekeknek, és reggelente direkt azért énekelnek hangosan a tanárnővel, hogy a szomszédban lévő Szivárvány osztály is hallja és örüljenek neki. Különösen az elsősök nyitottak a sérült gyerekekre, a negyedikesek, akik már idősebb fejjel találkoztak velük, kevésbé. Ezért is lenne fontos, hogy a fogyatékkal élő gyerekeket minél hamarabb épek közé integrálják.

Országos példák szeretnének lenni

Hajni nem szereti, ha sajnálják őket a gyerekeik miatt, de azt se akarja, hogy hősként tekintsenek rájuk, amiért létrehozták az alapítványt. Szerinte ez annyira természetes, mint az, hogy más a gyerekét beíratja focizni.

Ugyanakkor az alapítványnak nagy tervei is vannak, nem állnak meg egy osztálynál és a sikeres szociális integrációnál. Elsődleges céljuk, hogy lecsökkentsék a tandíjat, amit most azért szednek, hogy a nem szokványos számú speciális pedagógust kifizessék. Ez az összeg havi 380 ezer forintról indult, de ezt sikerült lecsökkenteni 158 ezerre az állam által biztosított utazó gyógypedagógusok bevonásával. A cél az, hogy jövőre ez az összeg már csak 100 ezer, később pedig 50 ezer forint legyen. Az is a tervek között szerepel, hogy a kis létszámú osztályból egy gyereknek teljes tandíjmentességet adhassanak, hogy a szegényebb családoknak is legyen esélyük bekerülni.

Most még csak azért egy osztállyal működnek, mert nem merték rögtön az elején nagyobb fába vágni a fejszéjüket, de felmenő rendszerben jövőben szeretnének egy-egy új osztályt indítani maximum öt fővel, hogy a magas szintű oktatás továbbra is megmaradjon.

Az ép és a sérült gyerekek nézik, hogy Zsófi mit rajzol a táblára

Hajni nem szeret magánemberektől pénzt kérni, ezért inkább cégek ajtaján kopogtat és gyűjt támogatókat. Szeretnék, ha más iskolák is alkalmazhatnák a szociális integrációt, ezért előterjesztették az ötletüket az Emberi Erőforrások Minisztériumánál. Hajni szerint az egyre elnéptelenedő falvakban és iskoláikban is megoldást jelenthetne, ha a magántanuló státuszban lévő fogyatékkal élők ilyen formában integrálódhatnának vissza az oktatásba. A minisztérium egyelőre nyitott volt az ötletre, most éppen esettanulmány készül az iskolában a szociális integrációról.

Nagyon távlati célok között szerepel az is, hogy szakiskolát hozzanak létre, ahol ezek a halmozottan sérült gyerekek szakmát tanulhatnak, hogy aztán könnyebben elhelyezkedhessenek például egy konyhán zöldségpucolóként. A még messzibb célok között pedig egy lakóotthon létrehozása is szerepel.


KÖVESS MINKET:





Miért nem hiszek a Valentin-napban?
Van egy mondás: Valentin-napon többen lesznek átverve, mint április 1-jén. Szerintem is. Csak április 1-jén legalább tudjuk, hogy átvertek. Vélemény.
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. február 13.


hirdetés

Ismerek egy házaspárt. Jó barátaim, a lánynak én voltam az esküvői tanúja. A mai napig, ha együtt beülünk valahová, a férfi első dolga, hogy megrendeli a feleségének a diétás kólát, mert az a kedvence. Az asszony hálásan ránéz, és úgy villan össze a szemük, hogy elolvadok. Abban a szégyenlős, csendes, szinte észrevehetetlen szemvillanásban húsz év után is annyi szerelem van, hogy képes lenne újjáteremteni egy univerzumot, mint a Higgs-bozon.

A szerelmet magamban mindig egy kicsit “megünneplem”, ahol felfedezem. A metrón, ahol a fülhallgatós, tetkós tinisrác gyengéden hátrasimítja pattanásos kis barátnője arcából a haját, vagy nyáron egy vendéglő kerthelyiségében, ahol a szomszéd, középkorú asztaltársaságban egy nő rágyújt, a férje meg egy rosszalló pillantás után ellágyulva nézi a nejét, elhessegeti a füstöt, és csak annyit mond: “De utálom ezt a bagót, de neked még ezt is megbocsátom.” Nem is beszélve a fent említett diétás kólás kedvenceimről.

Tehát hiszek a szerelemben. Nagyon is hiszek. Csak egy kicsit úgy vagyok vele, mint a vallással (bármelyikkel): önmagában felemelő, fantasztikus, elementáris dolog, csak éppen sokkal több aljasságot láttam elkövetni a nevében, mint jót.

Mert ha körülnézek a világban – ez a munkám, figyelem az emberi sorsokat, és írok róluk – látom a szétszálazódott, vagy épp tragikusan összekuszált emberi viszonyok tömkelegét. A hazudozásokat, a látszat- és érdekkapcsolatokat, a huszonévesek párkeresési mizériáját, a rémisztően sok harmincas, negyvenes házaspár sárdobálós, minden mélységet alulmúló válási csatározásait, a pszichológushoz cipelt, zavarodott, kínlódó közös gyerekeket. És persze az önismeret, a kompromisszum, a másik iránti tisztelet, és a valódi szeretet teljes hiányát.

Azt gondolom, hogy a társadalmunk “nyomokban szerelmet tartalmaz” ugyan, mint valami biokaja, csak éppen Valentin-napon, a Nagy Szerelem Ünnepnapján az emberek túlnyomó részének sokkal több oka lenne egy kicsit tükörbe nézni, mint szívecskés lufikat és Pandora-karkötőket vásárolni.

Felvállalva, hogy most én leszek a rossz rendőr, vagy a Valentin-napi Grincs, mondok néhány példát. Csak ami kapásból az eszembe jut.

Ismerek egy férfit – negyvenes – aki tizenvalahány éve két nő között ingázik. Nyilván az egyik a felesége, a világ szemében húsz éve tökéletes a házasságuk. Úgy hívja őket, hogy “a Nagy Ő 1”, és “a Nagy Ő 2”. Valentin-napon mindkettőnek ugyanazt a parfümöt veszi meg (a Paco Rabbane Lady Million-jét, még a név is beszédes). Amikor egyszer rákérdeztem, miért nem választ legalább kétféle parfümöt, mégiscsak ízlésesebb lenne, annyit mondott: “Csak nem fogok két parfümnevet megjegyezni, hagyjál már! Még egyszer összetévesztem, és nézhetek.”

Aztán ismerek egy másik férfit, aki 17 évesen beleszeretett élete nőjébe. Évekre rá el is vette. Huszonkét évig gürizett érte meg a két gyerekükért. És huszonkét év alatt hivatalosan “csak” tizennégy (!) férfiról szerzett tudomást, akivel az egyébként világszép neje szénné csalta. És ő mindig megbocsájtott, míg végül már a fél város rajta röhögött, és nem bírta tovább. Azóta zajlik egy borzalmasan mocskos válás, ahol az asszony a szemébe vágta, hogy “már akkor utáltalak, amikor hozzád mentem”, de hát a pasi pénze azért nagyon kéne, ugye. És amikor ezt a férfit mi, a barátai megkérdezzük: “Még mindig szereted?” Szó szerint könnybe lábad a szeme, és azt válaszolja: “Egy hülye állat vagyok, de igen.”

Aztán ismerek egy nőt, aki 38 éves, és évek óta totál pánikban keres valakit, akihez hozzámehetne. Pár hónapja talált egy elvált férfit, két kicsi gyerekkel, akik az anyjuknál vannak, de sok időt töltenek az apjuknál is. Óriási a szerelem, tihanyi hosszúhétvégék, meg ausztriai sítúrák, sülve-főve együtt vannak. Aztán egy kávézás során, egy váratlan őszinteségi rohamában a nő kifejtette nekem, hogy az a terve, hogy a pasit kicsábítja külföldre – mármint hogy a férfi keressen kint munkát, mert brand menedzser egy elég jónevű multinál – és ott új életet kezdenek. Amikor rákérdeztem, hogy mi lesz a két kicsi gyerekkel, ez volt a válasz (szó szerint idézem):

“Majd utazgatnak. Ha már ekkora kompromisszumot kötök, hogy ott van két fattyú gyerek, meg még egy saját lakása sincs, mert otthagyta a nejének, csak nem képzeled, hogy még az életszínvonalamból is leadok? Nem fogok Tescós szaloncukrot venni, amikor a Stühmert is megengedhetném magamnak.”

És akkor még nem beszéltem a barátnőimről, akiket nős férfiak hada hívogat titokban kávézgatni a Facebookon, a frissen elvált férfiismerősömről, akinek közös házibulikon a legjobb barátai feleségei “húzogatják le a sliccét titokban a konyhában” (szintén szó szerint idéztem), a pasiról, aki elment a szeretőjével Horvátországba nyaralni, és utána véletlenül belekeverte a szerető fürdőruciját a saját szennyese közé, a felesége meg szó nélkül kimosta.

És a fenti párok mind meg fogják ünnepelni Valentin-napját. A szerelem ünnepét. Talán bennem van a hiba, talán túl sokat figyelek, túl sokat látok. Talán az emberi természet mindig is ilyen volt, csak épp a milliárdos Valentin-biznisz nem létezett, így nem tűnt fel annyira a mögötte megbúvó álszentség. Tiszteletben tartva a szerelmet, mint a legszentebb emberi érzések egyikét, valamint azokat a párokat, akik valóban példaértékű egységben élnek – nyilván ők sem tökéletesek, de őszinte a szövetségük, hisznek egymásban, becsülik és szeretik egymást, a bukkanók-döccenők ellenére is – a többiektől csak halkan kérdezném meg: kit akarnak becsapni a szerelem napján? Önmagukat, a párjukat, esetleg mindkettőt?

Vagy csak arról van szó, hogy TÉNYLEG sokkal egyszerűbb megvenni egy Pandora-karkötőt?


KÖVESS MINKET:




73 évesen építette fel újra az életét – egy hős asszony, Erzsi néni emlékére
Augusztusban lett volna 90 éves. Tavaly ősszel még ereje teljében volt, és azt mondta: 'Sok dolgom van'. Dr. Hős Erzsébet február 12-én távozott el úgy, hogy egész életében méltó volt nevéhez, a szó mindennapi értelmében.
Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. február 15.


hirdetés

Erzsi nénit szelíd mosolyával, tiszta, biztatóan világító kék szemével nagyon sokan ismerték és szerették szülővárosában, Hódmezővásárhelyen, ahol szülész-nőgyógyászként kezdte pályafutását, később a város egészségügyének egyik irányítója lett, tiszti főorvosként ment nyugdíjba. Az élet azonban bőven juttatott neki a kemény próbatételekből. Egyetlen gyermekét, Andrást, 8 éves korában amiotrófiás laterál-szklerózis (ALS) támadta meg (ebben a kórban szenvedett például Stephen Hawking is), és Erzsi néni következő évtizedeit, ahogyan a fiú állapota romlott, egyre inkább András emberhez méltó életének megteremtése töltötte meg – miközben dolgozott, második férjének két árván maradt fiát is nevelte (az első elhagyta a beteg gyermekükkel). Már András középiskolás éveinek idején Tóalj utcai otthonuk hatalmas társasági életnek volt a központja, a program a vérre menő ultipartiktól a zenehallgatáson át a vég nélküli kupaszerdákig tartott. (Az 1970-es években a vásárhelyieknek a magyar tv-adás mellett ott volt két jugoszláv, sőt, még egy román csatorna is, egy napba akár 3-4 meccs is belefért…). Ilyenkor Erzsi néni mindenféle finomsággal etette a bandát, töltött tök-receptjét azóta is szívesen elkészítem.

András és édesanyja között egészen különleges beszédstílus alakult ki, amelyben egészséges vagányság, humor, önirónia és nem kevés cinkosság vegyült.

És ezt vállalták a barátok előtt is, akik mint egy nagy törzs tagjai gyűltek András köré.

Soha nem panaszkodott egyikük sem, a betegségről szó sem esett – már 15 éve ismertük egymást, amikor megtudtam, hogy pontosan mi a baja Andrásnak - és soha annyit nem nevettem, mint az ő társaságukban. A novemberi Erzsébet-András-napok pedig szinte olasz neorealista filmek családi ünnepeire emlékeztettek, ahol nem ritkán nekem jutott a ceremóniamesteri funkció. Miközben tudták, hogy Andrásnak a gyógyulásra semmi reménye, és a vég bármikor bekövetkezhet.

A remek eszű fiú még elvégezte az orvosi egyetemet – ezért beköltöztek Szegedre, az egyetem közelébe – de arra már nem volt ereje, hogy praktizáljon: orvosi szakfordítóként dolgozott élete végéig. És ez a derű, ez a belőlük áradó életöröm még akkor is megmaradt, amikor András már járni sem tudott, de ezt játszották 2002. februárjáig, amikor egy éjszaka a fiú szíve 47 évesen felmondta a szolgálatot. Akkor már ismét Vásárhelyen laktak, és ismét ketten maradtak.

Erzsi néni azonban nemcsak túlélte ezt a tragédiát, hanem, új lakásba költözve, 73 évesen újra felépítette életét. Egyedül volt, de sosem magányos.

Otthonából nem csinált emlékhelyet, ajtaja mindenki előtt nyitva állt a régi kollégáktól az egykori haveri kör tagjaiig, akiknek a sorsát figyelemmel kísérte akkor is, ha már régen nem látta őket, de motorja maradt népes családjának is, pátyolgatva kevésbé életrevaló testvéreit, rokonait.

Nyitott maradt a világra, de csak annyira, hogy lelki békéje megmaradjon, ugyanakkor szinte mindenről tudott, ami a városban zajlott. Hajdani osztálytársaival, barátnőivel az utolsó időkig fenntartották a havonta egyszeri kávéházi összejövetelek rituáléját.

Tavalyelőtt még szerepelt a Cseresnyés emlékezet című dokumentumfilmben, amelyet Pataki Béla készített a 80 éves vásárhelyi kollégiumról, két iskolatársával kedvenc dalaikat elevenítették fel.

Tavaly augusztus 1-jén szokásunknak megfelelően kölcsönösen felköszöntöttük egymást azonos születésnapunkon. Szeptemberben még isteni házi szilvapálinkával koccintottunk, és élvezhettük a külön a mi tiszteletünkre készített töltött káposztát. Ezúttal sem úgy búcsúztunk el tőle, hogy éreztük volna: most láttuk utoljára. És karácsonyi beszélgetésünkkor sem utalt semmi erre.

Erzsi néni, dr. Hős Erzsébet egy februári napon ment el hirtelen, mint a fia 18 évvel ezelőtt. Szinte hallom, hogy András várja odaát, és csak annyit mond neki: „Hát möggyüttél, Bözsöre…”


KÖVESS MINKET:





Miért mennek misszionáriusok világtól elzárt törzsekhez?
Mit akarnak ott? És jó-e az a velük kapcsolatot nem kereső őslakosoknak, hogy találkoznak velük?
zEg, Fotó: illusztráció/Wikimédia/Gleilson Miranda - szmo.hu
2019. február 14.


hirdetés

Ismét vitát generált egy amerikai misszionárius, miután tiltott területre lépett. A külföldi sajtót az elmúlt hetekben bejárta a hír, hogy Brazíliában ezért indítottak nyomozást Steve Campbell ellen, mert az Amazonas területén tiltott helyre lépett. Azon a területen egy, a világtól elzárt törzs él.

Campbell azt állítja, hogy véletlenül ment be oda, miközben egy indiánnak a GPS működését próbálta elmagyarázni. A hírek szerint a misszionárius nem találkozott a himarimãkkal.

A belépést azonban azért tiltották meg azon a területen, mert az elszigetelten élő törzs tagjainak szervezete nincsen felkészülve azokra a betegségekre, amelyeket idegenek, más földrészekről érkezők hurcolhatnak be oda.

Egyetlen ember – kis túlzással – elpusztíthat egy kisebb közösséget.

Ez az eset is indulatokat váltott ki, csakúgy mint a 27 éves John Allen Chau esete. A misszionáriust tavaly novemberben ölték meg az Északi-Szentinel-sziget világtól elzártan élő, másokkal érintkezni nem kívánó tagjai. Chaut első próbálkozásakor megsebesítették a szentinelézek, és amikor ennek ellenére visszament a szigethez, megölték.

A két esetben a hasonlóság az, hogy misszionáriusok mentek tiltott területre, másoktól elzárt törzs lakhelyére. Illetve az, hogy olyan emberek közé mentek, akik számára a fertőzések miatt veszélyes lehet a találkozás. Sokakban felmerült akkor és most is a kérdés:

Miért indulnak emberek tiltott helyekre, ahol akár az ő életük, akár a törzs tagjainak élete veszélyben lehet?

Az egyik ok talán a példa és a romantikus elképzelés a missziós tevékenységről és a Jézus nevéért elszenvedett mártíromságról. Még egyetemi éveim alatt olvastam Elisabeth Elliot „Rokonaim, a vademberek” című könyvét. Elliot férje Ecuadorban volt misszionárius, és a világ egyik legvadabbnak tartott törzsének, a huaoraniknak (aukáknak) akarta elvinni az evangéliumot, a megváltás, Krisztus feltámadásának üzenetét. Az indiánok 1956 januárjában megölték őt és négy társát.

Özvegye, Elisabeth Elliot elhatározta, hogy folytatja férje munkáját, és pár évvel később három éves kislányával és az egyik meggyilkolt misszionárius testvérével, Rachel Sainttel eljutott a huaoranikhoz, és ők lettek az elsők, akik úgy léphettek a törzs területére, hogy élve megúszták. Megértették a törzs tagjaival, hogy a történtek ellenére szeretik őket, az indiánok közé költöztek, igét hirdettek, betegeket ápoltak, írni és olvasni tanították a törzs tagjait és lefordították nekik a Bibliát. A korábban ellenséges törzs megváltozott.

Elisabeth Elliot erről szóló könyvét világszerte milliók olvasták. Egészen biztosan hatással volt sok fiatalra, és biztos vagyok abban is, hogy akadtak, akik Jim Elliot és Elisabeth Elliot példáját követve akartak eljutni elzártan élő törzsekhez, az életveszélyt is vállalva.

És miért lesz valaki misszionárius? Egyáltalán, milyen egy misszionárius a 21. században? Mi a célja? Mit csinál? Nos, nem úgy kell elképzelni őket, mint ahogyan a történelmi filmekben ábrázolják őket, vagy ahogyan a történelmi tanulmányaink alapján elképzeljük a figurájukat.

„Régi sztereotípia, hogy a misszionárius egy leigázó hatalom és kultúra előhírnöke, hiszen sokszor járt együtt a történelem során a kard és a kereszt” - írta a Magyar Nemzetben Balavány György egy 2002-es publicisztikában. „Pedig a mai kereszténység nem azonos a nyugati kultúrával; a világ népességének mintegy harminc százaléka vallja magát kereszténynek, s többségük az Egyenlítőtől délre él.

Azokban az országokban, ahol üldözik a kereszténységet, egyre inkább emelkedik azok száma, akik megértik az evangéliumot, és hisznek benne. Tertullianus mondta: a mártírok vére az egyház magvetése. Ez igaz minden korra, hiszen már a kereszténység elterjedése is a véres keresztényüldözésekkel párhuzamosan történt.”

A mai misszionáriusok legfőbb célja az, hogy elvigyék Isten igéjét azoknak, akik még nem hallották. Sokan közülük tanítani és gyógyítani is szeretne. A missziós munka során egy sor más feladatot is ellátnak vagy elláthatnak, ilyen például az írás és olvasás tanítása vagy a betegek ápolása.

Csakhogy egy másik szempontot is érdemes figyelembe venni és mérlegelni. Egy ismerősöm több kérdést is feltett az ismeretlen vagy egyenesen tiltott területekre lépéssel kapcsolatban. Hogyan számol el a lelkiismeretével az, aki a legjobb szándékkal megy el egy elzárt közösséghez, megfertőzi őket, és emberek halnak meg emiatt? Hiszen szerinte ilyenkor a hit nevében ugyanolyan gyilkosságot követnek el, mint annak idején az amerikai kontinens hódítói, csak más eszközökkel.

Mi történik, ha a munkája során mások is értesülnek a törzs hollétéről, odamennek, fotókat készítenek, filmet forgatnak velük, odacsődítenek másokat is, és észrevétlenül elkezdik lerombolni a törzs hagyományos kultúráját?

Mi történik, ha a kapcsolatfelvétellel és a „vadak megszelídítésével” védtelenné teszik a törzs tagjait az orvvadászokkal, illegális fakitermelést folytatókkal szemben? Mi lesz, ha egyszer csak megjelennek azok, akik szójaültetvényt akarnak létesíteni az addig még ismeretlen területen, és elkergetik vagy lekaszabolják az ott élőket?

Az is egy szempont, hogy a tiltott területekre nem véletlenül tilosa belépés. Van-e értelme újra és újra kapcsolatot keresni olyan emberekkel, akik minden alkalommal visszautasítják ezt, és agresszíven lépnek fel azokkal szemben, akikről úgy gondolják, hogy betolakodók a lakóhelyükön?

És végül: előfordulhat, hogy egy misszionárius munkáját kizárólag a büszkeség motiválja. „Az egész világ missziós terület, annyi hitetlen él a Földön máshol is, miért pont az elzártan élő törzseket akarják megtéríteni? - folytatta az ismerősöm. „Elképzelhető, hogy úgy gondolja, egy metró aluljárójában állni már nem olyan érdekes, sokkal izgalmasabb eljutni Dél-Amerikáig?”

Megannyi kérdés, amire nem egyszerű válaszolni.


KÖVESS MINKET:





Nyílt üzenet a rákról: "Újraélem azt a rettenetes időszakot, és miközben ezt írom, a sírás fojtogat"
Szabadi Klaudia megrázó posztban számolt be arról, mit jelentett a családjában a daganatos betegség.
Szerző: Szabadi Klaudia, Nyitókép: Illusztráció/Pixabay - szmo.hu
2019. február 14.


hirdetés

Az egyik legnagyobb közösségi oldalon viharos gyorsasággal kezdett elterjedni egy fotós poszt február elején, a rák elleni küzdelem világnapján.

Szerzője Szabadi Klaudia; az ő engedélyével jelentetjük meg az írását, ami olyan, mint egy hatalmas felkiáltójel. Figyelmeztetés mindannyiunk számára, hogy milyen törékeny a mi kis emberi életünk és a családi idill, és milyen könnyen elveszíthetjük a szeretteinket.

"Ez én vagyok. Nem vágattam le, nem is festettem be a hajamat; mielőtt azt írnátok, jól vagy rosszul áll, kérlek, koncentráljatok a szövegre.

Ez paróka. Anyukámé. Aki soha nem volt hajlandó hordani, akkor sem, amikor a gyönyörű, loknis gesztenyebarna haja elkezdett hullani, és végül már csak bőr volt az egykor szépséges hajkorona helyén.

2017. augusztus 30-án, este kilenckor hívott, és kimérten, szinte egykedvűen annyit mondott: 'Kislányom, rákos vagyok'.

Öt napra rá, életemben először, mentőt kellett hívni hozzám az éjszaka közepén, olyan rosszul lettem. De nem én vagyok a lényeg!

Anyám a mindenem, imádom, néha a karját is megharapdálom, olyan szenvedélyesen szeretem, pedig tudom, ő nem ilyen típus, higgadtabb nálam, egészen más természet.

Nem tudtam és nem is akartam elfogadni, hogy ez Vele megtörténhet. Mindig úgy 'terveztem', majd ugyanazon a napon halunk meg, és akkor nem kell rettegnem, hogy Édest eltemetem. Mert mióta az eszemet tudom, féltettem, és féltem, hogy elveszítem. És amitől évtizedek óta félek, utolért. A katasztrófa.

Apám beleőrült a bánatba, talán egyetlen embert szeretett igazán egész életében, a feleségét. Az anyámat.

Mindennap sírva hívott, mert anyu kijelentette, hogy nem kezelteti magát, tüdőrák, nincs mit tenni, élt ő már eleget, nem akar kórházba menni. Sikítottam, zokogtam, könyörögtem, bizonyítékokat sorakoztattam fel, hogy hányan túlélték ezt a rohadék rákot, mert vállalták a kezelést.

Apám is, a kemény férfi, aki úgy nevelt engem, olyan szigorral, amelyet máig nem értek, sírt egyfolytában. Iszonyatos volt, ahogyan kapaszkodott belém, és csak hajtogatta könnyek között: beszélj anyáddal, valahogy győzzük meg. Anyu hajthatatlan volt, ő dohányozni akar, kávézni a teraszon, a rózsákat, a felhőket bámulni, olvasni és filmeket nézni.

Végül engedett, mert mindig, mindenben engedett, hiszen mióta csak az eszemet tudom, apámért és értem élt.

Négyszer kapott kemoterápiát, majd felhoztam sugárkezelésre. Alig negyven kiló volt akkor, járni sem tudott, kerekesszékben tolták be a kórterembe. Bent töltötte a decemberi ünnepeket, egy hónapon át mindennap bementem hozzá. Remegő gyomorral. Hogy mire megyek, hogy él-e még.

Gyűlöltem a bizonytalanságot, rémes volt, ahogyan néztem az egykori bombázó csontsovány kis testét, a kopasz fejét, a bársonyos bőre is a múlté volt már. Kértem a kezelőorvosát, legyen velem őszinte, hogy tudjam, mire kell felkészülni. Remegett a hangom, a kezem, a szemem tele volt könnyekkel, de az orvos tudta, komolyan gondolom, hogy az igazat akarom hallani. Elmondta, hogy anyu túl későn került kórházba, és van már egy kis áttét.

Nem nagyon tudott mit hozzátenni, látta, hogy felfogtam a felfoghatatlant, nem biztatott, csekély az esély a túlélésre - így fogalmazott, amikor rákérdeztem újra.

Felhívtam aput, aki egyszerűen nem volt hajlandó elhinni, azt mondta, az lehetetlen, és csak zokogott. Nem tudta látogatni a feleségét, akkor már nagyon beteg volt ő is; az orvosok évekkel ezelőtt már temették. Kérte, hogy vigyem haza anyut, de nem vittem. Azt mondtam, kibírt négy kemót, még csak rosszul sem volt tőle, a sugarazás sem viselte meg, igenis most már végigcsinálja.

Amikor 2018 januárjában hazavittem, úgy éreztem, igen, talán anyámnak volt igaza, talán hagyni kellett volna, hogy úgy éljen és haljon, ahogyan ő akar. Aztán néhány hét múlva kontrollra ment.

Vártuk az eredményt, sem apám, sem én nem aludtunk éjjel, volt, hogy hajnali egykor sírva hívtuk egymást.

Aztán megérkeztek a leletek. Persze egy szót sem értettünk az egészből, hiába beszél apám latinul is, azért az orvosi nyelvezet megfejthetelen a civilnek.

Emailben továbbítottam a kezelőorvosának, hogy kielemezze, és tudjam, mi következik. Féltem és sírtam, ha pittyent a mobil, összerándult a gyomrom, hogy igen, most kapom meg a választ. Amikor megérkezett, és elolvastam, sikítva eldobtam a telefont, fel-alá rohangáltam, majd végül felhívtam az orvost. Hogy jól látok-e, nem tévedek-e.

Könnyek között kérdeztem, neki pedig reszketett a hangja, mert igen, bekövetkezett az, amit ő sem hitt, az ötcentis daganat szinte teljesen eltűnt, csak egy apró pont maradt ott.

Boldogságomban ömlöttek a könnyeim, azt mondta, ő is boldog, hogy ilyen hírt tud mondani, sőt, ha anyu 20 évvel fiatalabb lenne, megműtené, hogy még az a picike pont se maradjon. Hogy ne tudjon kiújulni ez az aljas, szemét gyilkos betegség.

Azóta eltelt több mint 12 hónap. Anyám már rég kihízta a kórházi pizsamáit, a haja sűrű, hullámos, a válláig ér, főz, rejtvényt fejt, olvas, a kedvenc filmjeit nézi, és az apámat ápolja. Órákig ül az ágya szélén, eteti, vagy csak fogja a kezét. Nem engedi, hogy a férje kórházban vagy elfekvőben haljon meg. Nem engedi, erején felül megtesz érte mindent, felemeli, ha kell, emberfeletti, amit csinál.

Az idén február 4. volt a rákellenes világnap. De nemcsak ezért írtam le a mi történetünket. Azért, mert tudom, mennyi barátom rákos, és mindegyikükért megszakad a szívem.

Ezzel a poszttal azt szeretném elérni, hogy bárki bármit mond, hogy nincs tovább, menthetetlen a helyzet, akkor se adjátok föl!

Ne higgyetek hamis prófétáknak, áltudományos csodaszerek 'döbbenetes' hatásának, de leginkább ne utasítsátok el a gyógykezelést!

Drága Barátaim, szeretlek Benneteket!

Tudom, sokan azt gondolják, könnyen beszél az, aki nem csinálta végig a kemót meg a többit. Nem. Egyáltalán nem könnyű. Újraélem azt a rettenetes időszakot, és miközben ezt írom, a sírás fojtogat.

Mert nem tudni, mikor újul ki, hiszen idős már, és igen, úgy él, ahogyan akar, olykor rágyújt. Mert jólesik Neki, és már nem töröm össze a rohadt cigarettáit. Annak örülök, hogy máris nyert 12 hónapot, hogy önző módon szerethetem, hogy naponta ötször is felhívom, és olykor-olykor meg tudom nevettetni.

Kérlek Benneteket, ne adjátok fel! Mert élnetek kell, ha másért nem, a szeretteitekért. De önmagatokért is! Adjatok egy esélyt, még akkor is, ha nem hisztek benne igazán, ha beletörődtetek, hogy ennyi volt.

Mert ha harcoltok, talán Veletek is megtörténik a csoda, és nem hiába szenvedtetek. Mert igenis győzhettek!"


KÖVESS MINKET:







Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x