hirdetés
mesekonyv_ck.jpg

A magyar rajzoló, aki csodavilágot varázsol a gyerekeknek mesekönyveiben

Láng Anna nemcsak a kicsiket, a szüleiket is legalább annyira elbűvöli.
Forrás: Santa Bros blog, Képek: Láng Anna - szmo.hu
2019. augusztus 07.


hirdetés

Ha szereted a lakberendezést, nem félsz belevágni valami újba a legjobb helyen jársz a SANTABROS blogon!

DIY-ötletek minden mennyiségben, olcsó és praktikus megoldások, kreatív ötletek várnak. Ne hagyd, hogy valami a süllyesztőbe kerüljön azért, mert régi! A bloggereknek mindenre van kreatív ötletük. Tarts hát velük!

A következőkben szeretnék nektek bemutatni egy fantasztikus személyt, aki fantáziájával, tehetségével teremt varázslatot gyermekeink kedvenc könyveinek oldalaira! Ő nem más, mint Láng Anna. Minden úgy kezdődött, hogy olvastam egy könyvajánlót... Mivel éppen Apák napja közeledett, gondoltam most én is meglepem Bellát ezzel a könyvvel, a címe: Apa szeret! Farkas Nóra írta és Anna illusztrálta, az egész könyv fantasztikus!

Apák napján készített a feleségem egy képet, amin éppen olvasom Bellának a történetet és ezt meg is osztottam az instagram profilomon. Az írót és az illusztrátort is elvarázsolta. Meglepetésemre Nóra és Anna is hozzászólt a képhez, így felvettem a kapcsolatot vele, és megkértem beszélgessünk egy picit. Szóval, ha kíváncsi vagy hogyan születnek ezek az illusztrációk, mindenképp olvasd tovább az interjút!

- Kérlek mesélj picit magadról!

- Édesanyám és a nővérem is rajztanár, és az én esetemben is elég korán kiderült, hogy hasonló irányba fogok indulni. 2011-ben tervezőgrafika szakon diplomáztam a Képzőn és ilyen munkakörben helyezkedtem el. 2015-ben Milánóba, majd 2018-ban Szardíniára költöztem.

- Mikor döntötted el, hogy illusztrátor leszel?

- Elég sok pici lépés vezetett ide, de az első talán az volt, amikor az Erasmus ösztöndíjjal Olaszországban töltött fél év alatt, 2010-ben először tartottam Rebecca Dautremer egyik könyvét a kezemben. 2015-ben a Liget Műhely (akiknek korábban már készítettem illusztrációt a Szitakötő Magazinba) felkért, hogy illusztráljam Horgas Béla A szarka és a szarkaláb című verseskötetét, nekik köszönhetem, hogy ténylegesen elindulhattam ezen az úton.

Ki az aki nagy hatást gyakorolt rád?

Rebecca Dautremer munkáit máig csodálattal követem és az olaszországi “incidens” óta a könyveiből is elég nagy gyűjteményem van. De mióta folyamatosan böngészem a kortárs illusztrációkat, naponta figyelem a Behance-on és az Instagramon az aktuális trendeket, mert mindig úgy érzem, nagyon sokat kell még tanulnom. A Bologna Children’s Book Fair is mindig nagyon inspirál és feltölt, rengeteg illusztrátort és írót ismerek meg minden alkalommal.

- Hogyan kezdesz egy történet illusztrációjához?

- Először mindig kutatok egy kicsit az adott témában, majd jó néhányszor átolvasom a szöveget. Ezután kidolgozom a főszereplő karaktereket, és - a szöveg terjedelmének és elhelyezkedésének figyelembevételével - vázlatokat készítek az oldalpárokhoz.

- Mi inspirál igazán?

- Rengeteg dolog van ezen a listán, lehet jobb, ha úgy fogalmazok, hogy

minden élmény inspirál.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
anna-szalon.jpg

9 év után bezár a Hadik Irodalmi Szalon, de más néven folytatódnak az estek

Juhász Anna irodalmár és a Hadik útjai különválnak, de a tervei szerint máshol, más formában folytatná az írókkal, költőkkel való beszélgetéseket.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. november 02.


hirdetés

Kilenc éve, hogy elindult Újbudán a Hadik Irodalmi Szalon. Juhász Anna irodalmár, kulturális menedzser ötlete volt, hogy a klasszikus díszletek között éledjen újjá valami a századeleji kávéházi kultúrából, abból az irodalmi-művészeti hagyományból, amely egész Budapestet átszőtte. A kávéházi irodalom tette lehetővé azt, hogy az irodalmi élet ne csak folyóiratok lapjain, levelezésekben és egyetemi szobák homályában működjön, hanem részévé váljon Budapestnek, a város életének, annak a pezsgő közéletnek, amely a századelő fővárosát jellemezte.

Az irodalom iránt érdeklődőknek Juhász Anna szalonjának elindulása előtt kevesebb terük volt arra, hogy ne csak könyvekből ismerjék az irodalmat, hanem találkozhassanak írókkal, költőkkel és a társművészetek képviselőivel. A szalon ugyanis nem szorítkozott sosem a szigorúan vett irodalomra, megjelenhettek itt képzőművészek, zenészek, színészek, akiknek a produkciói színesítették az esteket, sokat adtak hozzá az amúgy is gazdag kínálathoz.

103 est, több száz vendég és megannyi érdekes beszélgetés, produkció - ez volt Anna irodalmi szalonja az elmúlt 9 évben. A szalon ebben a formájában most bezár, és más néven működik tovább, a szervezők itt köszöntek el a közönségtől ma.

„Lezárult az életemnek egy jelentős része” - mondta a Szeretlek Magyarországnak Juhász Anna, aki büszke arra, hogy a Hadikban kilenc évig működhetett a szalon. „Az útjaink elválnak, a következő esteket máshol, de feltehetően hasonló formában szeretném megrendezni” - mondta az irodalmár, aki szerint az elmúlt évtizedben a szalonnak is köszönhetően pezsgő irodalmi élet bontakozott ki Újbudán, az emberek megszokták az esteket, mindig telt ház volt, és várták a havonta jelentkező újabb és újabb rendezvényeket.

hirdetés

Anna emellett tovább szervezi a New York Művész Páholyt, a Várkert Bazár 650 fős előadásait, amelyek mellé meg szeretné őrizni az irodalmi szalon bensőséges hangulatát is, most ezen dolgozik.

Arra a kérdésre, hogy sikerült-e elengedni azt a rendezvénysorozatot, amely összeforrt a nevével, azt válaszolta, hogy egyfelől rettentően nehéz volt, másfelől optimista, mert az új időszak új ötleteket és megvalósítható projekteket fog majd hozni. Szeretné azt hinni, hogy létrehozott valami sokak számára fontosat a budapesti művészeti életben, és a régi-új irodalmi szalon ezt fogja majd továbbvinni legalább ugyanennyi ideig, csak épp más helyszínen.

A szalon és más rendezvények eseményeiről a Szeretlek Magyarország is rendszeresen tudósított, de Juhász Anna ilyen különleges írásokat is nálunk jelentetett meg:

A szalont továbbra is Bonta Gáspárral közösen szervezik, aki ezután is a dizájnért és a megjelenésért felel majd.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





hirdetés
finn_konyvcsomag4.jpg

Zseniális módszerrel szerettetik meg az olvasást a kamaszokkal Finnországban

A tankönyvek mellé olvasnivalót is kapnak ajándékba iskolakezdéskor a felső tagozatosok. Természetesen a koruknak megfelelő tartalommal.
Mosonyi-Káczán Szilvia írása a Finland News blogon - szmo.hu
2019. október 08.


hirdetés

Hallottál már a sisu-ról (a finnek sziszunak ejtik)? Ez az a titkos esszencia, ami átsegíti őket a nehéz helyzeteken. Mindez találkozott a magyar virtussal és megszületett a Mosonyi-Káczán Szilvia blogja, a Finland News.

VÉLEM.ÉN.(Y): Nemrég az online portálokat pásztázva egy olyan fotó került elém, melyen felső tagozatos diákok boldogan nézegetik a nekik szánt új könyveket az iskolában. A könyvekkel teli dobozok tárva-nyitva. Az érdeklődés, a lelkesedés őszintének tűnik…

Olvasni kezdtem a képhez tartozó cikket, s kiderült,

nem csak egyetlen intézmény tanulói kaptak könyvcsomagot, hanem minden egyes felső tagozatba megérkezett a több mint 100 könyvből álló ajándék. A Kulturális Alapítvány ezzel kívánja támogatni a fiatalok olvasástudását és olvasási kedvét a tanév elején. De jó, ilyen is van! – gondoltam magamban, mert lelkesedni akkor is ér, ha nem hazai vonatkozású a hír. Mindez ugyanis Finnországban valósult meg.

Az YLE újságírója szeptember elején ellátogatott Tampere város egyik iskolájába a téma kapcsán. Az adomány minden úgynevezett yläkoulu diákjához (7-9. évfolyam) megérkezett a napokban. Talán tényleg nem az újságírók jelenlétének tudható be, hogy a diákok izgalommal nézték meg a csomag tartalmát, és igyekeztek már előre lecsapni a számukra legsokatígérőbbnek tűnő könyvekre.

Forrás: YLE

Az egymillió értékű támogatásból a Finn Gyermekkönyv Intézet állította össze a csomagot a fiataloknak. Igyekeztek az adott korosztálynak leginkább megfelelő választékkal előrukkolni.

Külön figyelmet fordítottak a fiúk olvasási szokásaira,

mert bizony Finnországban (is) keményebb és rafináltabb küzdelmet kell vívni értük, mint a nőnemű olvasókért.

A könyvválaszték igen vonzóra sikeredett, az ötletgazdák valóban a 7-9. osztályosok olvasástudására kívántak pozitív hatással lenni.

A három doboznyi olvasmány egyike sem afféle kiselejtezett, senkinek sem igazán kedvére való iromány. Nem is holmi poros, a távoli történelmi időkbe visszatekintő, veretes, és szinte reménytelenül befogadhatatlan papírköteg (a kamaszok többsége szempontjából).

Sőt még csak az sem mondható el róluk, hogy egy szűk (tudós, politikus vagy egyéb bennfentes elit) réteg által, főként a saját körük számára íródott, komoly betűhalmaz díszpéldányai lennének, amelyek szépen mutatnak majd a polcokon, ahol aztán roppant csinosan, de egyre kétségbeesetten várják, hogy az érdeklő tizenévesek mikor kezdik őket végre átlapozni, vagy legalább megközelíteni. (Ezzel egyáltalán nem azt kívánom állítani, hogy a történelem poros, a történelmi olvasmányok befogadhatatlanok, vagy hogy a szépirodalom nem kortárs művei nem értékesek és nem élvezetesek. Pusztán arra vonatkozik a megjegyzésem, nem mindegy, kit mivel kínálunk, ha rá szeretnénk szoktatni valamire. És az sem mindegy, hogy ki, milyen céllal és milyen olvasnivalóval ajándékozza meg az oktatási intézményeket.)

Ami Finnországban már 20 évvel ezelőtt is feltűnt, hogy ott bizony mernek szórakoztató irodalmat adni a gyermekek kezébe.

Az iskolákban nemcsak az irodalomtörténet klasszikusait kell/lehet olvasni, hanem sok minden mást is. A nagy klasszikusokat merik egyszerűsített nyelven, rövidítve, könnyített kiadásban megjelentetni. Nem számít ez sem szentségtörésnek, sem a kánon gyalázatos arculcsapásának. A cél az olvasás megszerettetése, az élményalapú megközelítés.

Ha már megvan a kedv, megvan a gyakorlat és a lendület, akkor idővel a mélyebb mondanivaló, az elvontabb tartalom megértése is lehetségessé válhat. Az sem kizárt, hogy az olvasás megkedveléséhez nem a szépirodalom, hanem mondjuk az ismeretterjesztő szövegek segítségével jut el valaki. A lényeg, hogy megtörténjen az áttörés. Finnországban nem kell egyéni utakat bejárnia azoknak a pedagógusoknak, akik ezt az irányvonalat szeretnék képviselni az oktatásban, hiszen eleve így épül fel a tanterv, ez jellemző a taneszközökre, ez a természetes, ez az alapvetés.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






hirdetés
bodocs2.jpg

Magyar táj magyar pemzlivel - elolvastuk Bödőcs Tibor új könyvét

Bödőcs Tibor első, paródiákra épülő könyve után saját hangot keresett és talált. Főhőse, egy jobb sorsra érdemes szobafestő szemüvegén át nézhetjük meg közelmúltunkat, jelenünket, és egy kicsit saját magunkat.
Malinovszki András - szmo.hu
2019. november 06.


hirdetés

Nem sokkal Kőhalmi Zoltán után a második magyar stand up-csillag hoz zavarba, mikor új könyve műfaját kell meghatároznom. Természetesen leginkább a „regény” meghatározás illik Bödőcs Tibor Meg se kínáltak című új művére, de a szokványos formátumot senki ne keresse a könyvben. Bár van több szálon futó cselekmény, vannak mellékszereplők (mint például a „főellenség” Kálmán vagy Petronella alakja), ám mindent csak kisebb sztorikból, elbeszélésből ismerünk meg.

Olyan ez egy kicsit, mint több Bödőcs-előadás összefűzve, csak kidolgozottabban.

Nagy előnye, hogy bár én azok közé tartozom, akik a szerző legtöbb estjének anyagát ismeri, mégsem olvastam olyan történetről, amit már előadásban hallottam volna, maximum egy-egy jellemző szófordulat köszön vissza. Annyiban mindenképp hasonlít egy stand up-esthez, hogy olykor egy-egy félmondat nagyobbat üt, mint némelyik regény, vagy számos komplett életmű.

hirdetés

A művésznek készülő, ám egy váratlan baleset miatt szobafestő sorsba kényszerülő Magyar Oszkár meséli el élete történetét a gyönyörű (legalábbis Oszkár által annak látott) csaposnak, Gyöngyinek. Ha valaki olvasta Bohumil Hrabal leghíresebb műveit, ismerősnek fog hatni a hömpölygő történet, az egymásba fűződő, majd (többnyire) szétbogozódó sztoriszálak. (Ha még nem olvastad, de megkedveled Bödőcs könyvét, úgy Hrabal erősen ajánlott olvasmány. Egy helyütt Bödőcs utal is a népszerű cseh elődre.)

A Meg se kínáltak az a fajta mű, amiről nehéz röviden összefoglalni miről szól – annál könnyebb elmondani, miről akar beszélni.

Beszél Magyarországról, rég- és közelmúltjáról, jelenéről, fő- és mellékalakjairól. Beszél művészetről, vidékről és városról, politikáról, és mindenről, ami eszébe jut. Bödőcs könyvéből igen jól meg lehet ismerni (néha érteni is) a "magyar valóságot": kézikönyv ez középfokú magyarságból. Az országukból, hiszen

"itt mindenki a bölcsek kövével kacsázik, itt mindenki a Szent Grálból iszik."

Nem állítom, hogy elegendő volna egy 20. századi történelem érettségi tétel ötös feleletéhez, de átismétlésnek egész biztosan használható.

Kisebb mértékben, de az előző műhöz hasonlóan visszaköszön ebben a regényben is számos író stílusa: van itt a fentebb említett Hrabalon kívül Móricz lélekábrázolásából, Krúdy hedonizmusából, Mikszáth anekdotikus elbeszélésmódjából és szerethető figuráiból, de a teljesen szabad asszociációk és váratlan hasonlatok néha a Family Guy rajzfilmsorozat stílusát idézik elénk. Jó irodalmi játék lehet annak felkutatása is, hogy félmondatok szintjén hány kulturális utalás található meg Oszi sztoritengerében.

A jelenkorról szólva az egyik legnagyobb erőssége a műnek, hogy mer és tud aktuálpolitizálni. Nem leng ki egyik irányba sem, ugyanakkor nem érezni rajta a kínosan feszengő "egyrészt-másrészt" fogalmazást:

Magyar Oszkár mindent Gyöngyi arcába tol (és így persze a miénkbe is), őszintén, kendőzetlenül.

De kapnak itt a különböző társadalmi csoportok és viselkedésformák is hideget-meleget. Talán ez az egyetlen rész, ahol Bödőcs néha mintha arányt tévesztene.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






hirdetés
Klauzál-tér-1964.-Budapest-Klauzál-tér-137746-1.jpg

Repülj vissza a 60-as, 70-es évekbe Szalay Zoltán újonnan megjelent fotóalbumával

Valóságos időutazásra indulhatunk, a magyar sajtófotó kiemelkedő személyiségének könyvét lapozva.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. november 05.


hirdetés

Több mint ötven év telt el azóta. Vajon mire emlékezünk az 1960-as, 70-es évek világából? Emlékszünk-e, hogyan éltünk, dolgoztunk, építkeztünk, utaztunk, nyaraltunk, vásároltunk, öltözködtünk, szórakoztunk, ünnepeltünk, gyászoltunk, udvaroltunk akkoriban? Tudjuk-e még, hogyan készültünk a lakodalmakra, hogyan védekeztünk az árvíz ellen, milyen kabaréműsorokat, hangjátékokat hallgattunk? Vajon hogyan emlékeznek az idősebbek, a fiatalabbak, és mit tudnak ezekről az évekről azok, akik utána születtek?

Szalay Zoltán (1935–2017) Táncsics-díjas és Pulitzer-emlékdíjas fotográfusnak, a magyar sajtófotó kiemelkedő személyiségének ma már kortörténeti dokumentumnak számító fekete-fehér fotói visszaidézik annak a kornak a hangulatát, a hétköznapi élet jellegzetes pillanatait, karaktereit. A képeket nézve hol sírni, hol pedig nevetni van kedvünk Parti Nagy Lajos, a kortárs magyar irodalom meghatározó alkotójának, a képekhez írt „életérzéseit” olvasva.

A fotóalbumot a könyvbemutatón Spiró György mutatta be:

hirdetés

Hosszú az út, amíg egy fénykép belekerül egy albumba.

Először meg kell tanulni fényképezni, aztán sok ezer, sok tízezer képet kell exponálni, előhívni, megvizsgálni, a legjobbakat kiválogatni, aztán némi idő elteltével újra kell vizsgálni a korszakban készült fotókat, rendszerezni, archiválni, majd kötetet szerkeszteni, a sorrendet megállapítani, a kötethez találni valakit, aki a képek által ihletve élvezetes szöveget ír… Magányosan fényképez a fotós, mégis kollektív alkotás lesz az album, érintett és megérintett emberek együttes munkája.

Ebből az albumból, amely egy remek hivatásos fotósnak a hatvanas és hetvenes években készült hatalmas életművéből kínál válogatást, az derül ki, bárhol ütjük is fel, hogy Szalay Zoltán imádta a foglalkozását. Nem az egyes műfajok iránti rajongása döntötte el, mit lát meg és mit fog exponálni,

a képek között van portré és zsánerkép, árvízi riport és szociofotó, groteszken mulatságos és végtelenül szomorú. Hasonló témát mások is lekaptak, de így semmiképpen.

Nézem a Szabó család című rádiósorozat színészeinek csoportképét, és ámulok. Véletlenül az első három részt is hallottam, amikor még az alkotók sem sejtették, hogy minden idők leghosszabban tartó sorozata lesz belőle. Ez az 1960-ban készült, beállított csoportkép a hat főszereplővel (lehettek volna még mások is rajta, például Horváth Tivadar) tökéletes jellemrajz arról, hogyan pózol a nagy színész, hogyan a jó színész és hogyan a többiek. Gobbi Hilda 47 éves, szemüvegesen és kópésan nevet, mimikája kissé túlzott, felüláll – konkrétan felül ül – az egészen, némi kevéske megvetés is bujkál a vigyorral határos mosolyában, nyilvánvalóan utálja azt a szerepkört, amely összeforrott a nevével, de mit lehet csinálni, ha azzal lehet keresni. A Szabó bácsit játszó Szabó Ernő is bevallottan pózol, felettébb ártatlan, naiv képet vág, mintha a szerepe szerinti munkásember lenne, aki összeszedi magát, amikor fényképezik, ülve is magasabb akar lenni, mint állva. A másik négy szereplő üres szemmel, kihúzott derékkal bámul bele a kamerába, igyekeznek civilként szerepelni, az is szerep, persze, csak nem eléggé karakteres. Nem tudhatom, hány fénykép közül választotta ki ezt az egyet Szalay Zoltán, akkoriban a Rádióújság fotósa, de erős a gyanúm, hogy a legjellemzőbbet láthatom a kötetben.

A Szabó család: Gobbi Hilda, Szabó Ernõ, Garics János, Vörösmarthy Lili, Balogh Erzsi és Benkõ Gyula.

Családi kép a Magyar Rádió legnépszerûbb, ma is hallható folytatásos hangjátékának elsõ szereplõirõl.

Ha néhányat lapozunk, váratlanul egy 1965-ös, tehát öt évvel későbbi képre bukkanunk, egy aggódó, mélyen gondolkodó embert látunk, elsőre nem is ismerjük fel, megállapíthatatlan, hogy hány éves. Ezt a Gobbi Hildát soha nem láttuk sem fényképen, sem az életben, ilyennek a kollégák sem igen láthatták sem próbán, sem azon kívül, kivéve talán a legközelebbi barátokat. Beállított felvétel, jobb kezének mutatóujjával feltolja a szemöldökét, épphogy érintőlegesen, ahogyan a fotózottak szokták, ha a fotósok kérik, a merev mozdulat modoros – az arca mégis hihetetlenül őszinte és megnyerő. Nem játszik semmit, sem a csúnya nőt, amivel védekezni szokott, sem a színészt, ami minden ízében volt, holott tudja, hogy fényképezik. Feltehetőleg ez a kép is egy sorozat része, nem tudni, a többi képen mit látni, de ezen a képen önmaga, nem a színész, nem a ripacs, nem a magyar színházi múlt megmentője és propagátora, nem a nehéz emberi ügyekben a hatalmasaktól segítséget kijáró, hanem a gondolkodó. Soha nem láttam ilyennek, mégis azt érzem, ez az igazi. Ezt a képet kellene az önéletrajzának borítójára tenni, ha ismét kiadnák.

1965. Gobbi Hilda

A nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás és még egyéb nyolcórás témakörökre szerkesztett kötetben a szociofotók gyakorolják az emberre a leginkább szívszorító hatást, a Bér és Savany dokumentumai, hogy Parti Nagy modora által ihletve mondjam. Az ügetőn feszülten figyelő közönség az életért fohászkodik csendben, a szemernyivel jobb életért, gyerekek és felnőttek egyaránt.

hirdetés

A Lakodalom Hartán 1966 sorozatból a kerítésen kívül álló, feketébe öltözött, fekete kendős özvegyasszonyok keserű tekintetéről nem tudjuk levenni a szemünket. Azt kutatom a képen, vajon hány évesek is lehetnek ezek a korán megvénült öregasszonyok. A görög drámák kórusát érdemes ezzel a képpel szemléltetni.

1966. Lakodalom Hartán

A Fizetésnap Miskolcon 1970 sorozat maga a kilátástalanság; szépen látható, mi a különbség a szocialista realizmus és a realizmus a szocializmusban között. Tömeges magány, lerészegedés őszidőben, műszak után, részegek között a félrészeg a király. Parti Nagy Lajos kísérő szövegéből idézem: „Azok a lábnál, lábközt kushadó agársovány aktatáskák, bőrszag és borszag”… „nincs megváltás/ üveg van vissza.”

1970. Fizetésnap Miskolcon

Van jó is a korszakban, a szubjektív objektív nem csal. Az Alsótagozatos földrajzóra Újfehértón, 1973 a számomra, aki az ötvenes évek első felében jártam alsó tagozatba, jelentős fejlődés dokumentuma: a kétszemélyes padokat összekötő lábazat immár fémből készült, nem pedig vastag fából, amibe állandóan belebotlott az ember, a fűtést pedig nagy méretű csempe-kandalló biztosítja – bár nekünk lett volna ilyen, de akkor még csak vaskályha jutott, amit délelőtt a második vagy harmadik óra alatt gyújtott be a fűtő, mi örültünk, hogy a motoszkálása elviszi az óra jelentős részét; a terem kora délutánra ki is hűlt, hogy a délutánosok nagykabátban fagyoskodjanak este hatig-hétig. És mekkora földgömb van itt – mintegy véletlenül – az első padra helyezve! De hogy változatlanul három padsor van az osztályban, az megnyugtatóan otthonos.

1973. Alsótagozatos földrajzóra Újfehértón

Sokféle helyzet, sokféle hangulat, mindig új, a helyzethez alkalmazkodó kompozíció – nehéz Szalay Zoltán szemléletét néhány szóval jellemezni. Talán mégis van e képekben közös, a – nyilván látszólagos – keresetlenség. Csak az olyan improvizáció sikerül, amelyet rengeteg próba és gyakorlás előz meg; az a gyanúm, hogy a képeit jellemző spontaneitás sok-sok előtanulmány tapasztalatából született meg.

A szemet edzeni kell a látáshoz, a városban, a munkahelyen, a gyárban azt kell észrevenni, ami valódi. Az ingázók a kor legjobb fekete filmjeinek színvonalán mutatja a hajnali–alkonyi társas ürességet, a fényképnek mint műfajnak külön erénye, hogy egy-egy arcon nézőként sokáig elidőzhetünk. A Pusztaszabolcs és Budapest között 1964-ben ingázó, alvó lány arca olyan, mint egy halotti maszk, a svájcisapkás, párás üvegen át néző melós maga a bizalmatlanság, maga a korszak. A truvaille az, hogy sehol semmi truváj, mintha véletlenül kattant volna el a gép, magától.

1964. Ingázók

A Tiszaújvárosi lakótelep 1965 perspektívája a legkevésbé sem magától értetődő. Nem tudjuk, honnét nézünk, egy szomszéd házból-e vagy a levegőből, kötélen függeszkedve netalán. A kép balszélén egy fiatalnak mondható, jellegtelen házaspár hajol ki az első emeleti lodzsán, a hozzánk közelebbi alaknak, az androgün nőnek világos szőkére festett haja van, és nézik, nézik mereven a négyszintes épületekből álló kietlen új lakótelepet. Bámulják, amin nincs mit nézni, amit jobb lenne nem látni egyáltalán. Az ég a kép kétharmada fölött szürke, lapos, mélységtelen, semmilyen. A korszak egyik nagy fotója.

1965. Tiszaújváros

Balról jobbra egy láthatólag nem túl régen felújított vidéki ház fala előtt kocsit húz egy feketébe öltözött, fekete kendős öregasszony, az arcából csak az orrhegye látszik. Az kétharmadánál elhúzós függönyös ablakra belülről három kicsi partecédula van ragasztva, mind a három cédulán ugyanannak a személynek a felismerhetetlen, apró arcképe.

1974. Úton Békéscsabán

A szövegmelléíró Parti Nagy Lajost idézem:

„áthúz a képen egy kakast

tán egy kutyát két kosarat

nyikorgó örökkévaló

egy orr egy fekete kabát

szénrajz e földi nap alatt

a kiskocsin van négy kerék

a rúdja keskeny fakereszt

összefogja a két kezét

mamusza tyúklépésbe lép

hány hossz a fal a téglaláb

nem siet áthúzza magát

az egyre partecédulább

illékony földi nap alatt

és eltűnik és ittmarad”

Hetedik kötete ez a mostani Szalay Zoltánnak; nagyszerű album; néhány tucat kiváló könyvet még biztosan össze lehet állítani a hagyatékból.

A könyv a Kossuth Kiadói Csoport gondozásában jelent meg, ezen a linken tudod megvenni!


KÖVESS MINKET:








Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!