hirdetés
boraszat_ck3.jpg

A magyar bor legsötétebb korszaka volt a szocializmus idején

A szőlészet és borászat hanyatlása megállíthatatlannak tűnt az előző rendszerben, hiába nyertük sorra a díjakat a KGST „világversenyeken”.
Forrás: Tó-retró blog - szmo.hu
2019. szeptember 29.


hirdetés

A régi, balatoni nyarak illata Pálma gumimatraccal és bambival, a SZOT üdülők strandján... Ezt mind újraélheted vagy megismerheted a Tó-retro blog írásaiból.

Borászat a háború után

Most a szüreti mulatságok, a borkóstolók és virágzó magyar borgazdaság időszakában igen csak nehéz elképzelni, hogy milyen is lehetett a borászat a TSZ-ek, a nagy állami borgazdaságok korában. Ehhez érdemes megvizsgálni az ágazat működését 1946-tól kezdődően. A két világháború között – jórészt a ma is ismert borvidékeken – neves pincészetek működtek, amelyek nemesek, tehetős birtokosok tulajdonában álltak. Már akkor is híresek voltunk a Tokajiról, Villány és Szekszárd nedűiről, a Balaton-felvidéken például az Eszterházyak gyarapították a magyar borgazdaságot.

Szüret, 1950. Fortepan/Album002

De mindez a II. Világháború után megváltozott. A magántulajdon megszűnésével a híres pincészeteket is felszámolták. 1947-ben különválasztották az egymás nélkül működni sem tudó szőlészetet és borászatot. A szőlőföldeket felosztották a nincstelenek között, akik többnyire kivágták a tőkéket vagy hozzá nem értés miatt tönkretették azokat.

Az egykor modern felszereléssel rendelkező pincészeteket pedig hét pincegazdaságba szervezték.

Egy évvel később megalakult a Monopolcikkek Export-Import Vállalata (MONIMPEX) is, amely a bor, dohány, só, szesz és szacharin kereskedelmet bonyolította külföldön. Ez azért is volt fontos, mivel a hazai bor jó része az 50-es évektől külföldre került, így történhetett, hogy Magyarországon a borkedvelők gyakran műbort ihattak csak, amelyről itt írtunk korábban.

A magyar borok KGST sikerei

Az említett intézkedések hatására Magyarország szőlőterülete és az egy hektárra jutó átlagtermelés lecsökkent (8-17 hektoliter/hektárra) és a minőség is folyamatosan romlott. Bár a sötét években is akadt egy-két lelkes szakember, aki megpróbált a szocialista adottságok között is minőségi bort készíteni, így történhetett meg, hogy

a magyar borok az 50-es évek második felében többször is díjat nyertek külföldön. Persze itt nem a nagy nemzetközi versenyekre kell gondolni, jobbára a KGST-megmérettetéseken tündököltünk.

Badacsonytomaj a felvétel egy Római úti ház kertjében készült. 1954. Fortepan/Chuckyeager Tumblr

1956-ban például a jugoszláviai Ljubljanában rendeztek bor-világversenyt, ahol 600 bor közül 3 arany, 12 ezüst és 4 bronz díjat hoztak el a hazai nedűk: főként a sok puttonyos tokaji aszúk. Két évvel később mi rendeztünk borkóstolást a Vajdahunyad Várában, ahol a Szőlészeti Kutató Intézet katonatelepi gazdaságának hárslevelűje és szürkebarát bora, valamint a muskotályos aszúi szerepeltek jól, de a Badacsonyi Állami Gazdaság és a Villányi Állami Gazdaság is domborítottak. Ezek a díjak azonban arra voltak csak elegendőek, hogy a szovjetek főként magyar borokat importáljanak és felszívják a magyar termelést.

Amikor a Párt irányította a borászatot is...

A párt már az 1960-as évek legelején eldöntötte, hogy a magyar borászattal valamit kell kezdeni, mivel úgy vélték, ez egy valutatermelő kurrens cikk lehetne.

Másodszor is átszervezték hát a szőlőt termelőszövetkezeteket és a hét borgazdaság jelentős állami támogatást kapott. A termelőktől viszont irreálisan alacsony áron vásárolták fel a szőlőt, így ezzel semmilyen kisebb földtulajdonos nem foglalkozott, a TSZ-ek is csak a kötelező tervkvótákat teljesítették.

Fortepan/Bauer Sándor

A bortermelő vállalatok pedig csak az állam pénzbeli támogatásának köszönhetően tudtak működni, ebben az időben az árbevételüknek közel 1/3-a közvetlenül az államtól érkezett. Bár a KGST piacokon jól szerepeltek a magyar borok, a dollár alapú piacokon csak a legolcsóbb kategóriákban voltak versenyképesek a minőségük miatt, így az egykoron olyan patinás magyar borhírnév igencsak megkopott.

A szocialista bortermelés egyébként 1983-ban érte el a csúcspontját, ekkor a teljes mennyiség több mint 50 százalékát értékesítették a KGST tagországaiban. Sőt a 80-as évek elején még arra is képesek voltunk, hogy a bordeaux-i nemzetközi borversenyen (1981) négy aranyérmet és egy bronzérmet elhozzunk.

Fortepan/Bauer Sándor

Külön érdekesség, hogy ezúttal nem a világhírű Tokaji és Egri Bikavér kapta az elismerést, hanem a Badacsonyvidéki Pincegazdaság 1978-as évjáratú somlói furmintja, a Balatonboglári Állami Gazdaság 1980-as évjáratú boglári rajnai rizlingje és a Hungarovin Borgazdaságok Export Vállalatának 1971-es visontai olaszrizling bora.

A rendszerváltás után azonban ez a sajnálatos helyzet is megváltozott és magánkézbe kerültek a történelmi borvidékek szőlőtelepei és sok lelkes magánborász készített egyre jobb és különlegesebb borokat. De sokak szerint még az azóta eltelt 30 év sem volt elegendő ahhoz, hogy a magyar bor visszanyerje a II. Világháború előtti hírnevét, amit a szocialista rendszer teljesen tönkretett.

Ha a múlt században imádtál a Balatonnál nyaralni, neked írták a Tó-retró blogot. Ha pedig szeretnéd megtudni, hogy nyaraltak a szüleid, akkor is.

KÖVESS MINKET:




hirdetés
sziklalakas1.jpg

Föld alatti nyomor Budapesten: a barlanglakások látszólag az életet, valójában a halált kínálták

Még ötven éve is laktak bennük.
Forrás: Budapest romantikája blog, Címkép: 1908. Fortepan/Magyar Földrajzi Múzeum/Kerekes J. Zoltán - szmo.hu
2019. szeptember 08.



Budapest egy csodás város, tele szívvel és rejtett titkokkal. Vajon milyen lehetett ez a gyönyörű város a XIX. és a XX. században? Elsősorban romantikus...

A sziklalakások eredete

A sziklalakások létét a török uralomnak és ezen keresztül a bornak köszönhetjük. A megszállás idején ők voltak, akik a bor megfelelő tárolásához a sziklákba – leginkább mészkőbe - vájtak barlangokat. Legtöbb esetben a nagyobb, tárolásra szolgáló mélyedés közelében a bor őrzésével megbízott vincellér számára is vájtak egy odút, mely lakásul szolgált neki és a családjának. A mészkőbányászat – különösen Budafokon vagy akkori nevén Promontoron – csakhamar túlnőtt a borászat által elvárt mennyiségen, és a kiváló, víznek is ellenálló mészkő keresett építőanyag lett Pesten majd később Budapesten is.

1932. Fortepan/Horváth Lajos

Ebben az időszakban már két legyet ütöttek egy csapásra és a mészkövet úgy bányászták, hogy eleve lakássá alakítható mélyedéseket készítsenek.

Ide eleinte a kőfejtéseken dolgozó munkások költöztek be, ám később ezeket már a normál lakások módjára adták-vették, sőt leggyakrabban bérbe adták őket.

Ahogy az igények nőttek, az eljárásokon is változtatni kellett. Az 1800-as évek közepén Budafok lakosságának negyede, vagyis megközelítőleg 3000 ember élt barlanglakásokban, és ehhez már nem volt elegendő a hagyományos vájási módszer nyújtotta lehetőség.

Így néztek ki a sziklalakások

Ebben az időben már kezdetleges lakótelepeket vájtak a mészkőbe, melyet egy ember magasságú, téglalap alakú mélyedéssel kezdtek. Ez lett a közös udvar, melyből minden irányba barlangokat vájtak a kőbe. Az emberek eleinte igen praktikusnak tartották a barlangot, mint lakóhelyet, hiszen falai jóval ellenállóbbak voltak az akkori – de akár a mai – házakénál is. Az elkészült barlangokon csak minimális átalakításokat kellett elvégezni, hogy élhetővé tegyék őket.

Budafoki barlanglakás kiállítás. Honismeret c. folyóirat 1976./Bach Melitta felvétele

Általában a nyílást úgy alakították át, hogy egy fa keretet és egy ebbe illeszkedő ajtót lehessen hozzá rögzíteni, a falakat fehérre meszelték és néhány lakás esetében egy kéményt fúrtak a mennyezeten keresztül a szabadba, ez utóbbi azonban ritka volt. Emellett néhány egyszerű bútorral és kezdetleges tűzhellyel rendezték be a barlanglakásokat. A padlót és a mennyezetet szinte minden esetben érintetlenül hagyták.

Ezek a lakások természetesen az áruk miatt voltak népszerűek, és ennek megfelelően a kezdetektől a legszegényebb rétegek szorultak rájuk.

Egy budafoki barlanglakás éves díja az 1800-as évek második felében 50-120 korona között mozgott, míg a közelben, a Törley gyárban vagy a Sörházban 40-60 koronás havi bért lehetett keresni.

Ma már múzeum az utolsó budafoki barlanglakás. Népszabadság, 1998. szeptember 30.

Vagyis, ha a mai számok nyelvére fordítjuk, akkor egy-két havi átlagbérért lehetett egy évre megoldani a lakhatást. Sőt egy átlagos barlanglakást már 2-3000 koronáért meg is lehetett venni (ha volt eladó), ami nagyjából négy és fél évnyi fizetésnek felelt meg. Ám a huszadik század fordulójára a lakások már inkább feketebáránynak, mintsem csodás és olcsó lehetőségnek számítottak.

Nem alkalmasak emberi életre: túlzsúfoltak voltak és közművek híján járványok alakultak ki

1910 környékén röppentek fel az első hangok, hogy

ezek a barlanglakások nem alkalmasak emberi életre és nemcsak az ott élőket, de a környezetüket is veszélyeztetik és lakhatatlanná teszik.

Nem meglepő módon kiderült, hogy éppen a legelőnyösebbnek tűnő tulajdonságok tették őket a leginkább veszélyessé. Először is olcsóságuk folytán éppen a leginkább rászoruló családok jutottak ide, akik sok gyereket neveltek, igen kevés bevétel mellett.

Ennek következtében nem volt ritka, hogy még a legkisebb, 5-6 négyzetméteres lakásokban is akár 8-10 ember zsúfolódott össze. Emellett a barlang felépítése folytán egyetlen falon lehetett csak nyílást vágni, így, ha ritkán vágtak is apró ablakokat, huzatot nem lehetett létrehozni, vagyis a levegőcsere igen minimális volt.

1900. Budapest XI.,Gellérthegy barlanglakás a későbbi Sziklatemplom helyén. A felvétel 1874 körül készült. Fortepan /Budapest Főváros Levéltára

Szintén szóba sem jöhetett a csatornázás, lévén, hogy a lakások jóval az utcaszint alatt voltak, így legtöbbször csak egy gödröt véstek a sziklába, ami WC és emésztőgödör szerepkört is betöltött. Az így terjengő rettenetes bűz még igazából csak zavarólag hatott – a környéken lakók számára –, ám a fentiek tükrében

nem nehéz elképzelni, hogy micsoda melegágyai voltak ezek a telepek a legkülönbözőbb járványoknak.

A 1910-es években nem volt ritka, hogy a 3000 körüli lakosságból egy időben akár hatszázan is betegek voltak, ráadásul

olyan járványok tűntek fel, mint a vérhas, a tífusz, a kolera, sőt a lepra is. Emellett a napfény szinte teljes hiánya kapcsán igen gyakori volt a test torzulásához vezető angolkór is.

A sziklalakásokban még a 60-as években is laktak

Azonban a telepek felszámolása – a helyiek és kormányzat erőfeszítései ellenére - végül lehetetlennek bizonyult. Az itt lakók nem csak, hogy ragaszkodtak a lakásukhoz és az életformájukhoz, de anyagi lehetőségeik miatt, ha akartak sem tudtak volna elköltözni a barlanglakásokból.

1975. Fortepan/Balázs Lajos

A budafoki barlangi telepet így több, mint 100 évig lakták a legszegényebb rétegek és csak a szükséglakások, illetve lakótelepek nagyobb arányú megjelenésekor, az 1960-as években kezdett elnéptelenedni. Volt azonban, aki még ekkor is ragaszkodott a barlanglakásához.

Az egyik utolsó lakó 1971-ben hagyta hátra a barlangját,

mely most kiállításként az eredeti állapotában látogatható.

Ha szereted a romantikát, a múltat és Budapestet, neked írják a Budapest romantikája blogot.

KÖVESS MINKET:



hirdetés
kikepzotabor_ck.jpg

A csopaki terroristatábor története

Hogy terroristák pihentek az országban a nyolcvanas években azt senki nem cáfolta, de vajon itt is képezték őket?
Forrás: Tó-retró blog, Címkép: Csopak, BM kiképzőtábor. 1966. Fortepan/Magyar Rendőr - szmo.hu
2019. szeptember 11.



A régi, balatoni nyarak illata Pálma gumimatraccal és bambival, a SZOT üdülők strandján... Ezt mind újraélheted vagy megismerheted a Tó-retro blog írásaiból.

Tábor a térképen

A hetvenes évek derekán, egészen pontosan 1974-ben egy amerikai újságírónő, Dora Winters egy terjedelmes cikket közölt arról, hogy miként támogatja a keleti blokk a terrorizmust. Az egyik amerikai lapban megjelent anyaghoz egy – állítólag az amerikai titkosszolgálat légifelvételei alapján készült – térképet is mellékeltek. Ezen az akkori, európai kommunista blokk olyan bázisait jelölték, ahol nem csak rejtegettek nemzetközi terroristákat, de a kiképzésük is ezeken a helyeken folyt. Az NDK, Románia és Bulgária mellett hazánkban is szerepelt

egy jelölés Lake Balaton, Csopak

felirattal. Annak ellenére, hogy itthon már az 1972-es, müncheni olimpián történt terrortámadás után felreppent a hír, hogy a végrehajtásért felelős Fekete Szeptember tagjai nálunk leltek menedéket, a kiképzőtábor létét mindenki hevesen tagadta.

Az ügy hullámai akkor el is haltak és az igazi bulvár – és politikai – bomba csak 1990-ben robbant, amikor Horváth Balázs, az akkori belügyminiszter – állítólag – érdekes bizonyítékok birtokába jutott. Ezek tartalma szerint az egyik legismertebb nemzetközi terrorista, Ilich Ramirez Sanchez, vagy ismertebb nevén Carlos, a Sakál több éven keresztül Magyarországon tartózkodott.

A szóban forgó bizonyítékok valójában levelek voltak, melyeket a terrorista Kádár Jánosnak írt, és megköszönte bennük a szíves – több éves – vendéglátást, és a Carlos-csoport nevű szervezet működésének támogatását.

A leveleket állítólag egy olyan rendőrtiszt juttatta el a rendszerváltás utáni rendőri vezetőkhöz, akiben hirtelen felébredt a lelkiismeret. Meglepő módon Carlos magyarországi tartózkodását senki sem próbálta meg 1990-ben cáfolni. A korábbi rendőri vezetés akkor arra hivatkozott, hogy hazánkban csak 1982-ben állt fel az Interpol Magyar Nemzeti Irodája, ráadásul a nemzetközi körözéseket ekkor sem kapták meg visszamenőlegesen. A magyar hatóságok így nem tudhattak arról, hogy a nálunk tartózkodó férfi a világ egyik legrettegettebb terroristája.

Carlos egyik arca a számtalan közül

A tábor

A Carlos-csoport 1978 körül jött létre egy líbiai vagy szíriai központtal, azzal a céllal, hogy a nyugati országokban végrehajtott merényletekkel azok arabellenes politikáját büntessék. Ez pedig a kommunista rendszernek kapóra jött, így a csoportot – több más szélső balos szervezethez hasonlóan – nagy örömmel támogatták.

Az azóta napvilágra került információk szerint Magyarország úgy viszonyult Carloshoz, hogy menedéket és ellátmányt kap, de lehetőleg nálunk semmilyen balhét se csináljon.

Hogy mit jelenthetett az ellátmány, arra jól rávilágít, hogy 1986-ban, amikor Carlos jelenléte már kezdett kellemetlenné válni az országnak, az általa bérelt IBUSZ lakásban olyan fegyverarzenált (többek között robbanóanyagot, sőt rakétákat) foglaltak le, ami egy kisebb hadsereg számára is elegendő lett volna.

Azt tehát, hogy a nyolcvanas évek elején terroristák székeltek az országban, igazán senki sem tagadta, de itteni kiképzésük tényét minden létező fórumon cáfolni próbálták. 1990-ben, a botrány kirobbanásakor szinte nem volt olyan sajtóorgánum, ahol a csopaki, állítólagos kiképzőtábor vezetője ne nyilatkozott volna.

Bertalan László akkoriban mindenkinek elmondta, hogy a csopaki létesítmény egy rendőr-tiszthelyettesi kiképzőtábor, ahol igazából még az adottságok sem megfelelőek arra, hogy terroristákat képezzenek ki. Ráadásul a kiképzőtábor még csak nem is minősült titkos létesítménynek, csupán zárt státusza volt. A telepen megfordult külföldiek – vietnámiak, mozambikiak – csak nyári gyakorlatra érkeztek a táborba. Azt azonban nem cáfolta, hogy Csopakon huzamosabb ideig tartózkodott egy arab férfi, de ő a strandon dolgozott, mint gofriárus.

Csopak, BM kiképzőtábor. 1966. Fortepan/Magyar Rendőr

Ennek ellenére a tábor volt dolgozói és csopaki szemtanúk is határozottan állították, hogy bizony a városban és a tábor környékén is gyakran tűntek fel olyan bronzos bőrű fiatalemberek, akik egyáltalán nem tűntek érdeklődő német turistáknak. Ráadásul Giulio Andreotti, akkori olasz miniszterelnök 1990-es magyarországi látogatása idején hivatalos állásfoglalást kért a kormánytól arról, hogy képeztek-e ki terroristákat a Balatonnál a nyolcvanas években. Valójában az is lehetséges, hogy a tábort egyszerűen rossz helyen keresték. Ugyanis a már említett táborvezető felhívta rá a figyelmet, hogy a környéken van egy másik bázis is, melyet a honvédség üzemeltet és az bizony titkos státuszban szerepel.

Az ügy mindenesetre soha nem jutott tovább a találgatások stádiumánál, és más szaftos botrányok folytán már 1990 végére a feledés homályába merült.

Az akkoriban meglehetősen viharos politikai környezet bőven termelt beszédtémát hétről-hétre. A sajtóban is lekerült a napirendről a terroristaképzések témája, bár 1991-ben még érdeklődtek az illetékeseknél a vizsgálat további fejleményeiről. Ekkor nem cáfolták, hogy folyik az eljárás, ám államtitokra hivatkozva többet nem árultak el.

Ha a múlt században imádtál a Balatonnál nyaralni, neked írták a Tó-retró blogot. Ha pedig szeretnéd megtudni, hogy nyaraltak a szüleid, akkor is.

KÖVESS MINKET:




hirdetés
divat_szocializmus_ck.jpg

Lódenkabát, mackó és otthonka - így divatoztunk a szocializmus alatt

Aki átélte ezt az időszakot, még jól emlékszik a konfekcióipar silány minőségű egyendarabjaira, az iskolában is viselt mackónadrágokra, iskolaköpenyekre, az idősebb asszonyok otthonkáira, és a munkás szakik fején pompázó micisapkákra.
Jánosi Vali írása az Emelt töri érettségi blogon, Címkép: 1959. Fortepan/Németh Tamás - szmo.hu
2019. szeptember 19.



A történelemkönyvek mindig csak a nagy csatákról, háborúkról és a híres emberek tetteiről szólnak. Pedig az elmúlt korok hétköznapi élete legalább ilyen érdekes. Ez a blog arról szól, ami a történelemkönyvekből kimaradt.

A háború utáni divat

1945 után az emberek többsége a háború előtti ruhatárát használta - már ami megmaradt belőle. Falun még hordták a hagyományos viseletet, a nők a fejkendőt, a többrétegű szoknyát, a férfiak pedig maradtak a csizmanadrág, kalap viselésénél. A falusi nők alsóruházatában a negyvenes években sok helyen még újdonságot jelentett, és egyáltalán nem volt elterjedt a bugyi viselete. Az újítások közé tartozott az is, hogy kezdett visszaszorulni a mezítláb járás, és a nők csizma helyett félcipőt kezdtek hordani, ami a pamutharisnya viseletének elterjedésével járt.

Az elhasználódott ruhák pótlására keveset költöttek, mert a meglévő ruhát igyekeztek nagyon megkímélni. Még jó ideig divat falun, hogy a férjhez menő lányokat ellátják kelengyével, akik ekkor megkapták szinte az egész életükre szóló ruhatárukat.

Falusi emberek 1955. Fortepan

1945-46-ban a legnagyobb probléma az áruhiány: a női lapok kedvelt rovatai az élet újrakezdésének gondjaival foglalkoztak. Tanácsokat adtak a hiánycikkek - élelmiszer, ruházat, ablaküveg - pótlásához, ugyanakkor már 1945 őszén olvashatóak voltak a párizsi divattal foglalkozó rövid írások. A lapok kisebb változtatásokkal a háború előtti szokásokat népszerűsítették, és tanácsokat adtak arra vonatkozóan, hogy az igényes nő miként öltözködjön a napszaknak megfelelően. Még volt délelőtti és délutáni, valamint esti ruha is.

A háború előtti illemszabályok is tovább éltek: illetlen viselkedésnek tartották a családtagok előtt lenge öltözékben mutatkozni, de kihívónak találták a túlságosan mély dekoltázst és a nagyon rövid szoknyát is. A hivatalnokoktól elvárás volt, hogy öltönyben és nyakkendőben jelenjenek meg a munkahelyükön. Ez a szabály azonban már a negyvenes évektől érvényét vesztette, amikor is a "nép egyszerű fiaitól származó" politikusok egyre gyakrabban jelentek meg nyakkendő nélküli kihajtott nyakú ingben, jelezve a "dolgozó tömegekkel" való azonosulásukat.

Munkások 1954. Fortepan

A munkásnők öltözködését a jövedelmi lehetőségeik erősen behatárolták, a divat követése, a divatlapok vásárlása nem volt rájuk jellemző. A ruhatáruk viszonylag szűkös volt, rendszerint egy-két váltás egyszerű szoknya-blúz kombinációból, néhány készruhából ált. A kisgyerekek haját elöl kakastaréjba fésülték, és nagy szalagcsokorral díszítették. A fiúk nyáron kantáros rövid-, télen hosszú nadrágot hordtak, és megkövetelték tőlük, hogy vigyázzanak a ruhájukra. Falun az asszonyok gyakran azon versengtek, ki tudja "szebben járatni" a gyerekét.

A dolgozó emberek divatja

Az 1948-as fordulat után éles váltás következett a divatban is. A "dolgozó nők" igényeinek kielégítésére már nem volt szükség divatszalonokra, egyediségre, szépségre. Az új jelszavak: praktikum, egyszerűség, puritanizmus, uniformizálódás. A divatlapok már nem az egyedi ízlést dicsérték, hanem a konfekcióipar tízezres darabszámban gyártott - rendkívül gyenge minőségű - sorozattermékeit. Ezek a ruhadarabok ráadásul rosszul szabottak, unalmasak, konzervatívak voltak, hiszen a nyugati "kapitalista divat" utánzása ideológiai bűnnek számított. Tehát következetek az elszürkülés évei. Politikai elvárássá vált, hogy a külső megjelenésben is kifejezésre jusson a régi, polgári világgal való szakítás. Ezekben az években mindenki egyforma overallt, munkásruhát, micisapkát, lódenkabátot vagy egyszerű vászonruhát hordott.

A közel egyformán öltözködő tömegben már nem lehetett megkülönböztetni a ruházata alapján senkit. A ruházkodás már nem jelölte senkinek a társadalmi pozícióját. Elvetendő kispolgári szokásnak minősítették a lakkcipő, a kalap és a nyakkendő viseletét, a női ruhákon a fodrot, a mélyebb dekoltázst, az ékszereket, bizsut, sőt még a rúzs, a körömlakk és a smink használatát is. A kor divatideálja a munkás férfi és nő viselete. A ruhák kiválasztásánál az olcsóság és a beszerezhetőség vált meghatározó szemponttá. A választék borzasztóan beszűkült, és folyamatos volt az áruhiány. Az öltözködésben a divat volt az utolsó szempont a választásnál: az emberek azt vették meg, ami éppen kapható volt, és örültek, ha egyáltalán hozzájutottak egy-egy ruhadarabhoz.

Corvin Áruház 1953. Fortepan

A városi férfiak öltözködésének tipikus darabjai a zöld vagy szürke lódenkabát, a micisapka, a nők többsége pedig kartonruhát, szoknyát és flanelblúzt viselt. Az 50-es években továbbra is rendeztek divatbemutatókat, ahol a konfekcióipar termékeit reklámozták. A Ruhaipari Tervező Vállalat kollekcióit nagyüzemekben, ipari városokban mutatták be a dolgozó nőknek, miközben a kifutón pózoló modellek felett Rákosi és Sztálin képei függtek.

A Kádár-korszak divatja

Az 1956-os forradalom utáni fordulatot a divat világában is jól nyomon tudjuk követni. A puritánság, mint kötelező öltözködési ideál fokozatosan veszített a jelentőségéből, a nőiesség, az egyéniség vállalása egyre kevésbé minősült politikai kérdésnek. A lapokban ismét megjelentek az öltözködéssel, divattal foglalkozó rovatok, és már részletes tudósítások jelentek meg a párizsi, londoni divatbemutatókról. A változást jelzi az is, hogy az ötvenes évek második felétől a divatbemutatók a gyárakból átkerültek egy-egy település elegánsabb szállodájába, ahol már nem a munkás nők, hanem a korabeli városi elit nézte végig a legújabb ruhák bemutatóját.

Fortepan

Az újítást a beat nemzedék hozza öltözködés terén: a fiúk hosszú hajat és farmert viselnek, ami gyakran váltja ki a rend éber őreinek a figyelmét. Előfordult, hogy a hosszú hajú fiúkat a rendőrök nyíratták meg. A lányok a szoknya hosszának csökkentésével lázadnak, virágkorát éli az alig combközépig érő miniszoknya. A 60-70-es évek fordulóján jelent meg a trapéznadrág, amihez mindkét nem tagjai vastag talpú lábbeliket viseltek. Ekkor kezdődött a farmer kultusza is, amit csak nagy nehézségek árán, kezdetben kéz alól, külföldről vagy a piacokon (Ecseri, Teleki) lehetett beszerezni, és így igazi presztízs ruhadarabbá vált.

A 70-es évek második felében elkezdődött a hazai farmergyártás (Trapper farmer), de a márkás farmerek iránti igényeket így sem lehetett kielégíteni. Nagyon keresettek voltak a Cooper, a Wrangler, a Super Riffle márkák, igazán menőnek az számított, aki be tudott szerezni legalább egy ilyen darabot. A hazai kereskedelem pedig mindenféle akciókkal igyekezett a hazai Trappert reklámozni. 1980 márciusában például a Skála Coop szövetkezeti áruházakban Trapper-heteket rendeztek.

Divatbemutató 1961. Fortepan

Az iskolások hétköznapi viselete a mackónadrág, póló, kötött pulóver vagy "mackófölső "volt, a nyakba pedig a legtöbb iskolában kötelező volt felkötni a kisdobosok vagy úttörők kék, piros nyakkendőjét. A diákok elmaradhatatlan egyendarabja volt a nejlonból készült kék iskolaköpeny is. Az ünnepségeken a kisdobos és úttörő egyenruha volt kötelező: fehér, katonás szabású egyening, a vállpántba fűzhető síppal, sötét nadrág vagy szoknya, a derékra csatolható egyenövvel. És persze az elmaradhatatlan kék vagy piros nyakkendő.

A hatvanas években az áruhiány csökkent, az öltözködés színvonala már az egyes családok jövedelmi helyzetétől függött.

Fortepan

Fiatalok 1977. Fortepan

Falun a hagyományos viselet elhagyása az 50-es évek végétől tömegessé vált. A hagyományos viselet készítéséhez szükséges alapanyagok eltűntek a boltokból, és a 25 év alatti fiatalok szinte kivétel nélkül konfekcióruhát hordtak. Az idősebb generáció ragaszkodott még élete végéig a hagyományos viselethez, a középkorúak viszont lassanként letették a népviseletet. Megszokottá vált falun is a lányok nadrágviselete, bár azért "megszólta a falu" azokat, akik elsőként hordtak miniszoknyát vagy trapéznadrágot, ami "se nem szoknya, se nem nadrág, itt a falun csak a sarat törli fel vele".

A gyönyörű népviselet helyett a falusi asszonyok tréningnadrágot, kötött blúzt és különféle színekben, mintákban pompázó nejlon otthonkát kezdtek hordani, bár a fej befedésének szokása még sokáig megmaradt, és a templomokban még évtizedekig lehetett látni fejkendős asszonyokat. A férfiak új, hétköznapi viseletének részévé vált a kopott, munkába már nem hordott munkaruha, ami alá olcsó pamutinget vettek, illetve nagy népszerűségnek örvendett a zöld színű katonai gyakorlóruha is.

Mackó és otthonka. Fortepan

A fiatalok ünnepnapokon világos és mintás anyagú öltönyt viseltek, amihez műbőr kabátot öltöttek. Divatba jöttek a hegyes orrú, kissé magasított sarkú cipők. A 60-as évek fiataljainak jellemző öltözete a bő szárú pantalló, a mintás ing, a magas nyakú garbó és a színes, műszálas pulóver.

Az igényes vonalvezetésű, kivitelezésű, a hazai és nemzetközi divatbemutatókon nagy sikerrel szereplő ruhadarabok a magyar üzletekbe már csak elvétve jutottak el. Az ekkori divatbemutatók színhelyei már a főváros legelegánsabb szállodái, ahol a párt, a kormány, a külkereskedelmi vállalatok és textilgyárak vezetői vettek részt.

Divatbemutató 1982. Fortepan

A 70-es évek divatjának változását jól jelzi, hogy míg 1971-ben farmerban, hosszú hajjal tilos volt belépni a Budai Ifjúsági Park területére, addig 5-10 évvel később már az lett volna mulatságos, ha valaki öltönyben és nyakkendőben akart volna részt venni egy rockkoncerten.

Az Emelt töri érettségi blogon nem csak az írásbeli, hanem a szóbeli érettségihez is találsz segítséget.

KÖVESS MINKET:




hirdetés
kabosgyula2.jpg

A legünnepeltebb sztár volt Kabos Gyula, mégis a legszomorúbban alakult az élete

Százezrek imádták a nagy nevettető vicceit, fura beszédét és mozgását, mégis többnyire szegényen és szomorúan élte életét.
Forrás: Budapest romantikája blog - szmo.hu
2019. szeptember 20.



Budapest egy csodás város, tele szívvel és rejtett titkokkal. Vajon milyen lehetett ez a gyönyörű város a XIX. és a XX. században? Elsősorban romantikus...

Az aranykor után letargiába süllyedő Budapest nagy nevettetője, Kabos Gyula soha nem tartotta magát vidám embernek. Bár hadaró beszédén, szerencsétlen megjelenésén dőltek a nevetéstől a színházak és mozik nézői, ő maga súlyos anyagi gondokkal és sikertelen vállalkozásokkal küzdött élete végéig. Pedig abban mindenki egyetértett a 30-as években, hogy nála kiválóbb színészt nem is találhattunk volna a fővárosban és nevével reklámozott filmek sorra nézettségi rekordokat döntögettek.

Az első szerep...

Kabos Gyula egyébként Kann néven látta meg a napvilágot egy zsidó kereskedő hatodik gyermekeként. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy az apa nem támogatta a kis Kabos színészi ambícióit, sőt el is verte párszor, amikor éppen színészkedésen vagy színiiskolába járáson kapta. De az atyai pofonok sem tántoríthatták el az ifjú színészpalántát attól, hogy a világot jelentő deszkákra lépjen.

Első bemutatkozása persze balszerencsésre és röhejesre sikerült:

Kabos egyszerű statisztaként szerepelt Fedák Sári egyik szuperprodukciójában a Népszínházban, igen ám, de a legelső színpadra lépésekor rögtön a zenekari árokba esett, így a nagyívű karrier helyett a kórházban kötött ki.

Ez az incidens nem törte kedvét, hanem szorgalmasan járta a különböző színiiskolákat, Rákosi Szidinél, majd Solymosi Eleknél is megfordult, hogy végül Kunszentmártonban horgonyozzon le alkalmazott színészként, ezután több évre Szabadkára, majd Nagyváradra került, ez utóbbi helyen még egy színtársulat vezetésével is megpróbálkozott. Igazgatóként viszont megbukott, így adósságokkal a nyakában kénytelen volt visszaköltözni a fővárosba a háború végén. Már Budapesten született egyetlen fia is szeretett feleségétől, Puhalag Máriától.

Szerepálmok

A nagy nevettető rögtön népszerű lett a fővárosi közönség körében, hiszen egyszerűen nem tudták megunni a félszeg pesti kispolgár személyét, amit annyiszor alakított a színpadon és a filmekben egyaránt. De miközben sorra kapta a komikus szerepeket, ő végig valamilyen tragikus, komoly feladatra vágyott. S bármennyire is

nehéz elképzelni, de hihetetlenül nagyot alakított a Bűn és Bűnhődésben a részeg Marmeladovként, a Magyar Színházban.

Kabos Gyula emléktáblája, Budapest, VI., Király utca 76. Wikipédia

Még a kritikusok is kénytelenek voltak elismerni, hogy Kabos vérbeli színész, aki mindenféle szerepben különlegeset nyújt a közönségnek. Kabos után kapkodtak a színházi igazgatók és rendezők, játszott a Dunaparti Színház, az Andrássy úti Színház, a Magyar Színház, a Belvárosi Színház és Vígszínház színpadain, de fellépett a Revü és a Pesti Kabaré, a Budai Színkör, a Városi Színház produkcióiban is, valamint a Fővárosi Operettszínházban.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x