hirdetés
IMG_9535k.jpg

A magyar, aki hadifotós volt a vietnami háborúban, majd világsztárokat fényképezett

Kondor László ’56-os menekültként került Amerikába. A háború után olyan hírességeket is megörökített, mint Muhammad Ali, Margaret Thatcher és Leonard Bernstein.
Láng Dávid - szmo.hu
2017. július 12.


hirdetés

Kevés embernek adatik meg olyan fordulatos és kalandos élet, mint amit a most 76 éves Kondor László mondhat el magáról. Miután 1956-ban elhagyta az országot, pár év múlva az Egyesült Államokban kötött ki.

Autodidakta módon tanult meg fényképezni, és annyira a rabjává vált, hogy amikor nem tudta kiküldetni magát fotósként a vietnami háborúba, inkább önként jelentkezett katonának a hadseregbe.

Három évnyi szolgálat után Chicago legendás polgármesterének fényképésze lett,

rengeteg híres politikussal, sőt világsztárokkal is alkalma nyílt találkozni. Később saját stúdiót alapított és két évtizedig reklámfotózással foglalkozott, nem mellesleg az egész világot beutazta. 1996-ban költözött haza, jelenleg feleségével Kapolcson él. Annak apropóján beszélgettünk vele, hogy az idei Művészetek Völgyében ő is a Főhős című produkció egyik vendége lesz a Momentán Udvarban.

– Hogyan folyt bele a forradalom eseményeibe?

hirdetés

– A bátyámmal hagytuk el az országot ’56 novemberében, aki akkor 18 éves múlt, én pedig még nem töltöttem be a 16-ot. Kaposváron éltem a szüleimmel, ő viszont fent volt Budán, a József Attila Gimnáziumba járt. Először ő került bele a forradalomba, meg is sebesült, bár nem súlyosan. Ami pedig engem illet, október 24-én jutott el a hír hozzánk, mi történik Pesten.

"
A Táncsics Mihály Gimnázium tetején volt egy nagy vörös csillag, ahogy minden állami épületen. Három vagy négy haverral felmásztunk, lefűrészeltük és odavágtuk a bejárat elé. Mindenki ujjongott, jó páran le is fényképeztek bennünket.

Apám ügyvéd volt, foglalkozásából adódóan logikus gondolkodással. Azt mondta nekünk: ahogy az 1848-as forradalom leverését megtorlás követte, most is elkerülhetetlen lesz. Aztán részletezte is, hogy én biztos nem fejezhetem majd be a gimnáziumot, egyetemre soha nem vesznek fel, a bátyámat pedig jó eséllyel le is fogják tartóztatni. Akkor pedig megjósolhatatlan, mire ítélik: a több év börtön mindennaposnak számított, de kivégzéseket is tartottak. A konklúziója annyi volt, hogy mennünk kell, mert Magyarországon egyszerűen nincs jövőnk. Egy percig se kételkedtem az igazában. Sokat gondolkoztam rajta később, vajon mi lett volna, ha itt maradok. Nyilván kicsapnak az iskolából, és jó eséllyel alkoholistaként végzem valami isten háta mögötti tanyán.

IMG_9622k

Fotók: Mervai Márk

– Hogy jutottak át a határon?

– November végén jártunk ekkor, a határok még nyitva voltak, de már érezni lehetett, hogy a szovjetek kezdik összeszedni magukat, szóval igyekezni kellett. A vonatról Sopron előtt szálltunk le, gyakorlatilag kiürült a szerelvény, mindenki disszidált. Innen gyalog, mellékutakon mentünk tovább. Útközben majdnem összetalálkoztunk egy körülbelül 400 fős szovjet csapattal, de szerencsére nem vettek észre bennünket. Ott lapítottunk a kukoricásban, amíg elhaladtak, aztán mentünk tovább és szerencsésen sikerült átérnünk Ausztriába.

– Mi történt ezután?

– Bécsújhely mellé kerültünk egy menekülttáborba, ami egyébként a mai napig működik. A bátyám nagyon lebetegedett, másfél hónapra kórházba is került, én ezalatt ott kuksoltam a táborban. Szerencsére az egész világ megmozdult a magyarokért, rengeteg országból kaptunk támogatást a forradalom leverését követően. Az Egyesült Államok például felemelte a befogadási kvótáját az addigi havi 500-ról 50 ezerre. De csak puszta véletlen volt, hogy oda kerültünk.

Először Új-Zélandra terveztünk menni, abból az egyszerű okból, hogy az ő konzulátusuk esett legközelebb a táborhoz, ami a kemény téli időben nem volt mindegy. Már épp elindultunk volna intézni a papírokat, én pont ki akartam menni vécére, amikor a táborban szobáról szobára haladva körbejárt egy jezsuita szerzetes. Azt kérdezte, van-e valaki, aki gimnáziumba járt, és szeretné befejezni.

"
Ez azért sorsszerű volt: ha pont elkerüljük egymást, jó eséllyel Új-Zélandon kötünk ki birkapásztorokként.

Így viszont a bátyám Rómába került, én pedig Innsbruckba, majd 1961-ben innen mentem tovább Amerikába, ahova ő már korábban megérkezett.

– Fotózással mikor kezdett foglalkozni?

– Még az Innsbruckban töltött évek alatt. Először egy régi 35 milliméteres gépet vettem, teljesen magamtól tanultam meg mindent, a kezelésétől a képek előhívásáig. Amerikába érve aztán egyre komolyabban elmélyedtem benne. Leginkább embereket szerettem megörökíteni, mindig is ez érdekelt legjobban.IMG_9594kIMG_9618kIMG_9617k

– Hogyan boldogult Amerikában, és minek hatására került Vietnamba?

– Pénzem kezdetben egyáltalán nem volt, a bátyámnál laktam. Jelentkeztem egy csomó egyetemre, jó részük nem is válaszolt, de néhány helyre azért behívtak. A Chicagói Egyetem dékánjával nagy mázlim volt, mert hozzám hasonlóan rajongott a komolyzenéért – főleg a bécsi operákért –, így aztán hamar elnyertem a szimpátiáját és be is kerültem nemzetközi politika szakra.

Ekkoriban vettem meg az első komoly gépemet, egy használt, de így is nagyon jó Leicát. Az 1968-as év forradalmi hangulatot hozott Amerikában, ekkor ölték meg Martin Luther Kinget és a demokraták chicagói elnökjelölő gyűlése is botrányba fulladt. Ezt már profi fotósként fényképeztem végig, mint szabadúszó. Nagyon érdekelt a vietnami háború is, mint téma, hiszen ez volt akkor a legnagyobb sztori a világon. Minden lehetséges módon próbáltam kiküldetni magam tudósítani, de csak nem jártam sikerrel. Ezért végül úgy döntöttem, más megoldás híján önként beállok katonának. Több hónapos kiképzést követően 1969 elején érkeztem meg a hadszíntérre.

– Milyen pozícióba osztották be?

– A legnagyobb létszámú hadosztályhoz kerültem, ahol majdnem 20 ezer katona szolgált. Gyalogos lett belőlem, de egy fantasztikus véletlennek köszönhetően mégiscsak ki tudtam emelkedni. A bázison ugyanis megláttam valakit fényképezőgéppel a kezében, akiről kiderült, hogy a hadosztály információs irodájában dolgozik. Valójában nem fotós, azért csinálja ő a képeket, mert nincs más alkalmas ember erre a pozícióra. Gyorsan be is jelentkeztem rá nála. Elvitt engem a hadosztály parancsnokához, aki egy tipikus karót nyelt katonatiszt volt.

"
Valamit mondani kellett neki arra, kinek dolgozom, de mivel szabadúszó voltam, az igazságot nem lehetett. Ezért végül kitaláltuk, hogy a chicagói polgármester, Richard Daley fotósának hazudom magam, bízva abban, hogy egy ilyen magas rangú politikusnál csak nem mer rákérdezni, igazat mondok-e.

Így is történt. Az már csak hab a tortán, hogy évekkel később tényleg én lettem Daley hivatali fotósa, tehát utólag igazzá vált, amit állítottam magamról.IMG_9584kIMG_9574kIMG_9554k

– Hogyan emlékszik vissza a harctéren töltött időre?

– Kilenc hónapot töltöttem ott, ezalatt bejártam szinte az egész hadszínteret. Ebből a szempontból nem is volt baj, hogy kaptam egy alapos gyalogsági kiképzést, jobban tudtam vigyázni magamra. Illetve amiatt is, mert a katonák befogadtak maguk közé, nem voltam kívülálló. Szabadúszóként pedig akkora nyomás sem volt rajtam, mintha mondjuk egy hírügynökségnek kellett volna azonnali határidővel szállítanom a képeket. Én úri módon fényképeztem: leadtam az anyagot az őrnagynak, amikor elkészültem vele, ő pedig örült neki. Leginkább a hosszútávú felderítő csapatokkal szerettem kimenni terepre, ők számítottak a hadsereg krémjének.

– Került valaha életveszélybe?

– Igen, de hát mégiscsak itt vagyok... (mosolyog) Gyalogos századokat nagyon nem szerettem kísérni, mert sokkal tapasztalatlanabbak voltak. Az említett hosszútávú felderítők feladata hiába volt náluk tízszer veszélyesebb, a veszteségeik csak a töredékét tették ki. Ennyit számít a képzettség.

– Mi történt a kilenc hónap leteltével?

– Hawaii-ra kerültem, a DASPO-hoz, ami az amerikai hadsereg elit filmes és fotós csapata. A Csendes-óceán egész térsége a mi részlegünkhöz tartozott, Alaszkától a Szuezi-csatornáig, tehát rengeteget utaztam. Összesen három évet szolgáltam a seregben, 1971 végén léptem ki, ezután visszakerültem Chicagóba. Itt pedig, mint említettem, tényleg a polgármester fotósa lettem. A legbüszkébb ebből a munkából arra vagyok, hogy én készítettem a hivatalos portréját, amit utána egészen a haláláig minden kampánygyűlésén használt. A régi már legalább 15 éves kép volt, ehelyett kellett egy újabb, és rettentően nehéz volt elkapni a megfelelő pillanatot, de végül sikerült.

Hét évet töltöttem el ebben a pozícióban, majd saját stúdiót nyitottam és reklámfotózással foglalkoztam. Az egyik legfőbb megbízóm a Motorola volt, nekik köszönhetően az egész világot beutaztam. Egészen 1996-ig tartott ez az időszak, amikor hazaköltöztem Magyarországra. Akkoriban kezdett elterjedni a digitális technika, amivel már nem tudtam megbarátkozni. Valamint meg is csömörlöttem a reklámtól, mint műfajtól. Nagyon jól fizetett, de egy idő után már minden motivációmat elvesztettem.

"
Még ha fehérneműs lányokat is kell fényképezned, két hét után azt is megutálod, ha közben semmi mást nem csinálsz.

Tehát a feleségemmel – aki már a harmadik, de azóta is együtt vagyunk – megbeszéltük, hogy ennyi éppen elég volt ebből.

IMG_9614k

Daley polgármester portréja

IMG_9599kIMG_9591k

– Amerikai létére ő is támogatta, hogy az ön hazájába költözzenek?

– Persze, sőt ő akarta jobban, én inkább Mexikóba mentem volna. Szeret itt élni, bár magyarul azóta sem tudott megtanulni. Ez részben az én hibám, mert egymás között mindig is angolul beszéltünk, de azért más is közrejátszott benne. Egy nyelv elsajátításához szerintem sokkal kevésbé intelligencia kell, mint megfelelő fül. Nekem ez megvan, belőle viszont hiányzik.

– Fotósként dolgozott még itthon?

– Nem, abból végleg elegem lett. Egy ideig tanácsadó voltam az amerikai hadseregnél, majd alapítottam egy saját céget, ami túraszervezéssel foglalkozott. Kis létszámú csoportokat – sőt inkább családokat – vezettünk körbe Budapesten, illetve az országban máshol is. A feleségem pedig a Szépművészeti múzeumban szervezte az idegennyelvű túrákat, majd később a Ludwigban is dolgozott. Aztán 10 évvel ezelőtt leköltöztünk vidékre.

– Hogy jött ez az ötlet, és miért pont Kapolcsot választották?

– Sok ismerősünk jött azzal, hogy „na, biztos ti is megutáltátok Budapestet”. Szó sincs erről, most is szívesen látogatunk vissza – rendszeresen szoktunk is –, egyszerűen csak több nyugalomra és csendesebb környezetre vágytunk. Kapolcs teljesen véletlenül jött: ingatlanosok segítségével több házat megnéztünk a Balaton-felvidéken, mígnem oda is eljutottunk. A ház egy domb tetején volt, nagyjából 50 métert kellett felfele sétálni a főúttól.

"
Amikor a kertben állva megpillantottam a kilátást, földbe gyökerezett a lábam. Azonnal mondtam a feleségemnek, hogy ennyi volt, nem keresünk tovább. Pedig magát a házat akkor még nem is láttam.

Teljesen át kellett építeni, de így is megérte.IMG_9542k

IMG_9572k

– A Művészetek Völgyéről hallott már előtte?

– Nem, csak akkor ismertem meg, de azonnal megtetszett.

Kapolcs olyan ezzel a fesztivállal, mint Csipkerózsika: egész évben alszik, mint a bunda, majd tíz napra felébred és rázza a rongyot. Aztán pedig, miután az emberek elmennek, másnap reggel már pont ugyanolyan csendes, mint volt.

– Mik a kedvenc helyszínei?

– Az egyik a Folkudvar, szeretek a templomba járni komolyzenei koncertekre, illetve a pont a szomszédunkban lévő Momentán Udvar programjai is érdekesek. Tavaly a Modern Art Orchestra helyszíne is nagyon tetszett, majdnem mindennap megnéztem ott valamit.

– Mivel telnek a napjai egyébként?

– Mindketten lelkes kertészek lettünk, hatalmas a telkünk és mindig akad valami munka. A társasági élet is élénk, egyre több érdekes ember költözik a faluba, gyakran szoktunk összejárni grillpartikra, vagy csak iszogatni és beszélgetni. Évente egyszer-kétszer szoktunk külföldre utazni, Budapestre pedig két-három havonta. Ilyenkor színházba, operába, éttermekbe járunk, tehát kiélvezzük a nagyváros előnyeit.

Bár a fotózás már nem foglalkoztat, az életművemet nagyon szívesen kiállítanám valahol. Ennek a szervezésén dolgozunk elég sokat mostanában. A legjobb egy állandó hely volna: szó volt róla, hogy a Liget-projekt keretében megépülő Magyar Fotográfia Háza befogadná, de úgy tűnik, ebből végül nem lesz semmi. Időnként egyetemekre és főiskolákra is meghívnak előadásokat tartani, ami nagyon jó dolog – szeretek fiatalok között lenni.


hirdetés
KÖVESS MINKET:




Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
varpark_foto-4.jpg

Harmadszor is Guinness-rekorder lett a dinnyési Várpark

Újabb különlegességekkel – egy eredeti méretben rekonstruált, honfoglaláskori szekérvárral és egy palánkvárral bővült a világon egyedülálló bemutató.
Söptei Zsuzsanna - szmo.hu
2020. október 11.


hirdetés

Néhány éve fedeztük fel magunknak Dinnyésen Alekszi Zoltán nem mindennapi birodalmát. Azóta a Várpark megálmodóját és készítőjét már többször is meglátogattuk, élvezhettük barátságát, vendégszeretetét és fantasztikus tudását. Annyira már megismertük őt, hogy sejteni lehetett, nem véletlenül csörren meg a telefon. Valami biztos készül… És valóban.

A fővárosból vidékre költözött, a minivárak építésének titkát menet közben elsajátító „várkapitány” 2020-ra is előrukkolt néhány meglepetéssel.

A korábbi teljesítményei már kétszer is bekerültek a Guinness-rekordok közé, és most megint olyat alkotott, amellyel jó eséllyel pályázhatott a harmadik elismerésre is. Hogy mi lett a vége, hamarosan az is kiderül.

A tavalyi elismerés:

hirdetés

Mint arról már korábban meséltünk, Zoltán gyerekkori álma volt, hogy felnőttként építhessen egy várat. A tervről nem mondott le, de végül úgy döntött, hogy inkább egy

várparkot hoz létre, ahol egyedülálló módon mutathatja be a középkori magyar várakat. Az eddig elkészült maketteket mind két kezével maga rakta össze.

Annyit elárult, hogy sokszor saját kárán jött rá a megfelelő technikára, volt, hogy leomlott a fal, amit rakott, de nem adta fel, és ma már tökéletes várfalakat tud csinálni kőből, fából.

A vágya, hogy 70 várat építsen fel a kertjében (amit szeretne bővíteni, hogy más látványosságoknak is jusson hely). Alaposságára jellemző, hogy nagyon szisztematikusan előkészít mindent. Utánajár a vár történetének, régészekkel beszél, ásatásokra jár, átnézi a fellelhető dokumentumokat. Megkeresi a korhű anyagokat, és utána áll neki a munkának.

A várpark mellett

egy éve adták át az Árpád-kori tematikájú Skanzent,

ahol eredeti méretükben épült fatemplom, veremház, műhelyek, gazdasági épületek láthatók.

Idei újdonsága pedig a 39 már meglévő vár mellé elkészült, szintén eredeti méretben rekonstruált, honfoglaláskori szekérvár és Székesfehérvár Feketehegyének palánkvára.

Székesfehérvár – Feketehegy vára

Mint Zoltántól megtudtuk, az Árpád-kori erődítmény a leírásokban nem szerepelt. Ám 1988-89-ben egy terepbejáráson találták meg nyomait a régészek. A szakértők szerint a régen mocsaras, sík területen álló vár földsánca 90 cm-re emelkedett ki, melyet egy 40 méter átmérőjű árok vett körül.

A vár 29-30 méteres, az árka 4-6 méter széles lehetett, mely kör alakban fogta körbe az építményt – kivéve a bejáratot.

Épület nyomait nem találták meg, és a pontos építési módot is homály fedi, ezért a dinnyési palánkvár boronafallal épült fel.

Szekérvár

A honfoglaláskori szekérvár szintén eredeti méretben készült el. Ezeket már az ókorban is használták a harcokban, de később is fontos szerepük volt a csatározásokkor. A szekérvár védekező haditechnika volt, amikor a sereg a szekereit a tábor köré állította fel, kör vagy négyszögletes formában. A szekerek közé is „falakat” tettek, hogy zárt legyen a szerkezet. Az állatokat belül helyezték el, a szekerekben lévő katonákat pedig mellkasig védték a szekerek oldalfalai. A katonák ráadásul így a támadó lovasok magasságába kerültek, ami előnyt jelenthetett a harcokban. Szekérvárat használtak a gótok, a rómaiak és a hunok és a magyarok is.

A Várparkban lévő szerkezet egy

9-10. századi szekérvár rekonstrukció,

a régészek ebből a korból nem találtak eredeti leleteket. A 900-as években hadjáratokat vezető magyarok kör alakú szekérvárat alkalmaztak, amit a szekerekbe fogott igavonó állatok segítségével oszlopokban mozgatni is lehetett és zászlójelekkel vezényelték, így támadó fegyverként is jól használható volt. Az itteni szekérvárhoz hasonlót használhattak őseink. A fából épült szerkezet másfél hónap alatt készült el – árulta el Zoltán. A palánkvár több időt igényelt, tavaly szeptemberben indult a munka és idén januárban lett kész vele.

Az új várral pedig Alekszi Zoltán és a Várpark harmadszor is világrekorder lett. Megérkezett a 2020 Guinness World Records oklevele, amely igazolja, hogy övé „A világ legtöbb várreplikája”.

A „várkapitány” idén egy másik díjat is kapott, szeptemberben adták át számára a Marosi Arnold Díjat. „Óriási elismerés számomra, mert néhai segítőm és támogatóm, Dr. Siklósi Gyula professzor is birtokosa volt ennek az elismerésnek” – mondta Zoltán a kitüntetése kapcsán.

Bővebb információk ITT

Így készült a palánkvár:

Várpark - Dinnyés

Játék! A plakát megosztói között 1darab családi belépőt/ 2 felnőtt+ ... 2 gyerek / sorsolunk ki, mely egyszeri belépésre jogosít a Várpark és Skanzenbe és a Dinnyési Parasztudvarba. Érvényes: 2020.10.10-11. Játék vége, sorsolás:2020.10.10. 9.00

A Várparkba ősszel is érdemes kirándulni, íme egy kis kedvcsináló:

Fotók: a szerző, Okolicsányi Zoltán, Várpark Facebook-oldal

hirdetés
KÖVESS MINKET:




hirdetés
kapus2.jpg

Rekorder a 20 diplomás magyar férfi: legutóbb horgászvizsgát tett, de sminkelni is tud

„A tizenötödik diplomáig igazából nem is éreztem, hogy ez valami rekord, vagy valami különlegesség lenne, de azóta is hajt a tudásvágy” – mondja Kapus Krisztián, aki nemrég vehette át huszadik oklevelét.
Dobó Maitz Petra cikke - szmo.hu
2020. október 14.


hirdetés

Egyértelmű, hogy az első kérdésünk az volt hozzá, mi motiválta őt és egyáltalán miért végzett el húsz különböző felsőfokú képzést.

Kapus Krisztián: Kicsi gyerekkorom óta hajt a tudásszomj. Én már általános iskolában és középiskolában is a könyvtárban éreztem leginkább otthon magam. Piarista középiskolába jártam, ahol piarista szerzetesek tanítottak, és ez rengeteg inspirációt adott, hogy soha, egy percig ne enyhüljön bennem a kíváncsiság.

Hatodikos voltam, amikor versem jelent meg, tagja voltam a nyolcvanas években oly népszerű kincskeresők csapatának. Felnőttként pedig bármi, ami felkeltette az érdeklődésemet arra sarkalt, tudjak meg még többet róla. És ha befejeztem egy iskolát, addigra már újabb és újabb tudományok is izgatták a fantáziámat.

– Amikor bemutatkozol, mit mondasz magadról egy ismeretlen társaságban? Kicsoda Kapus Krisztián, ha egy hivatást is oda kell biggyesztened a neved mögé?

– Talán pedagógusnak vagy ifjúsági közösségszervezőnek titulálnám magam.

hirdetés

A pedagógus szó számomra azt jelenti: nem tantárgyakat tanítok, inkább embereket nevelek.

A legtöbb időmet fiatalokkal töltöm, táborokat szervezek, rádióztunk, újságot írtunk. Elvégeztem egy ifjúsági szakértői képzést is, de ilyen nagy szavakat, mint szakértő, inkább nem használnék.

– A mai fiatalok egy fura évezred első éveiben vannak, amikor érezzük, a régimódi iskolatípusok, a maradibb berögzülések helyett muszáj nyitni az új felé. Amikor már nyelvet nem a szótárfüzet bemagolásával tanulunk, amikor a tananyagról beszélgetni, azt tovább kutatni a kihívás, és nem visszaadni szóról szóra azt, amit a tankönyvek írnak. Mit tudnál mondani egy mai fiatalnak arról, hogyan is kell tanulni? Hiszen tudjuk jól, ez az, amire a diákokat még nem tanították meg, és ez az idei év otthontanulásos időszakában markánsan meg is mutatkozott.

– A gyerekekben még zsigerből megvan az a tudásvágy, az az elemi erő, hogy majd ők megválthatják a világot. Ez az, amit nem szabad belőlük kiölni. Fel kell kelteni az érdeklődést és hagyni kell őket, hogy kutakodjanak a témában, hogy ki tudják fejezni önmagukat az adott témakörben és meg is tudják találni benne a saját motivációikat. Ha pedig megvan ez az alap érdeklődés, akkor az magával vonzza a vágyat, hogy még többet tudjanak.

– Mennyire menő az, ha valakinek van húsz diplomája? Értem ez alatt azt, hogy láttam, többen írnak a teljesítményed kapcsán negatív hozzászólásokat is.

– Igen, menetrendszerűen megérkezett a vélemény, miszerint én 28 éve az állam pénzén ingyenélősködöm, de meg kell nyugtatnom mindenkit: dolgozom és a tanulmányaimat emellett végzem.

Az sem igaz, miszerint egy sápatag, kocka, csúcsfejű lény lennék, aki közel három évtizede el sem hagyta az otthonát. Hovatovább három gyermekes családapa is vagyok, akinek az egyik lánya épp jogot tanul Szegeden.

– Hogyan fogadod ezeket a véleményeket?

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:





hirdetés
magyar-kislany-siker-ck.jpg

Lerajzolta a jövő autóját – egy magyar kislány is nyert a Rolls-Royce nemzetközi versenyén

A 11 éves Léna is megrajzolta, milyen lesz a jövő autója. Alkotása pedig a négy kategória közül az egyik legjobbja lett.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2020. október 12.


hirdetés

16 évesnél fiatalabb gyerekeknek hirdetett versenyt a Rolls-Royce. A Young Designer Competition néven futó versenyen a gyerekeknek a jövő autóját kellett lerajzolniuk. A pályázatra 80 országból összesen 5 ezer alkotás érkezett.

A szakmai zsűri 4 kategóriában hirdetett győztest,

a "FUN" nevű kategória nyertese pedig egy 11 éves magyar kislány lett.

Léna egy igazán különleges autót tervezett.

A nyertes műveket, így Lénáét, és további három, külön elismeréssel díjazott alkotást is a Rolls-Royce Design Team csodálatos, digitális illusztrációként is elkészítette. A csapat ugyanazokkal a szoftverekkel és folyamatokkal dolgozott, amelyekkel a valódi Rolls-Royce-ok tervein is szoktak.

hirdetés

A Kínából, Japánból, Franciaországból és Magyarországról származó nyertesek pedig a közeljövőben egy sofőrös Rolls-Royce luxusautóval mehetnek majd iskolába a legjobb barátjuk társaságában.

hirdetés
KÖVESS MINKET:





hirdetés
12-eves-egyetemista.jpg

Még csak 12 éves, de már mérnöknek tanul, és az egyik legelitebb amerikai egyetem legfiatalabb hallgatója lesz

Az amerikai fiú már kétévesen tudott olvasni, háromévesen pedig már az anyanyelve mellett négy másik nyelvet is tanult. Tökéletesen tisztában van vele, hogy ő más, mint a kortársai.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2020. október 16.


hirdetés

Történelmet írt egy 12 éves amerikai kisfiú azzal, hogy ő lesz a legfiatalabb hallgató a repülőmérnöki szakon a Georgiai Technológiai Intézetben.

A technológia-központú atlantai intézmény az egyik legjobb kutatóegyetem az Egyesült Államokban. Ide fog járni Caleb Anderson, aki eddig egy műszaki főiskolán tanult. Most pedig majd duplaannyi idős szaktársakkal együtt sajátíthatja el a repülőmérnöki szakma fortélyait.

Szülei már nagyon korán észrevették, hogy fiuk különleges gyermek. Már kétévesen el tudta olvasni az Egyesült Államok alkotmányát, háromévesen már az anyanyelve mellett spanyolt, franciát és mandarin nyelvet is tanult, sőt kilenc éves korára a jelnyelvet is elsajátította. Szó szerint végisöpört az általános és középiskolán, majd ezzel állt az édesanyja elé.

"Azt mondta: 'Anya, unatkozom. Ez nem jelent kihívást nekem, nem tudok fejlődni. Szerintem készen állok a főiskolára'"

- emlékezett vissza az anyuka, Claire Anderson.

hirdetés

Caleb így nagyon fiatalon elkezdte főiskolai tanulmányait, most, 12 évesen már másodéves. Ezzel sikerült felhívnia magára a Georgiai Technológiai Intézet figyelmét is, ami azért nagy szó, mert ez álmai iskolája.

A kisfiú már el is látogatott az intézménybe, ahol megnézhette a laborokat és az egyetem elnökével is találkozhatott. A repülőmérnöki tanszék vezetője szerint Caleb tökéletes jelölt a programjukra, és nagyon sikeres lesz, ha náluk tanul.

Szülei támogatják fiuk tanulmányait, nekik csak az a fontos, hogy Caleb jó helyen legyen. Korábban ugyanis az iskolatársai lenézték és különcnek tartották, emiatt a gyerek rossz élményként élte meg az általános iskolai éveket.

A fiatal zseni nem gondolja, hogy különc lenne, azt viszont elfogadta, hogy ő más, mint a többiek...és sokkal okosabb.

"Ez az életem, én ilyen vagyok. És ennek megfelelően fogok élni egész életemben"

- vallja Caleb.

Forrás: CBS News

hirdetés
KÖVESS MINKET:







Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!