hirdetés
a-fohost-nezve-elszegyelltem-magam-hogy-nem-igyekszem-elegge-5-crop-1566391775-1600x900-1.jpg

A főhőst nézve elszégyelltem magam, hogy nem igyekszem eléggé

A Gettó Balboa című, új magyar dokumentumfilm kifejezetten hátrányos helyzetű fiataloknak szervezett egyik vetítésén járt az Abcúg, a film után pedig kitörési stratégiákról beszélgettek a közönségben ülő srácokkal.
Neuberger Eszter írása az Abcúgon, fotók: Magócsi Márton - szmo.hu
2019. augusztus 26.


hirdetés

Mit gondolnak a szegénységből és kilátástalanságból való kitörésről azok a hátrányos helyzetű szabolcsi fiatalok, akik megnéznek egy erről szóló, de Budapesten játszódó dokumentumfilmet, amiben egy elszánt edző a profi bokszolói karrier kapujáig visz egy fiatal roma srácot? Vannak, akik elszégyellik magukat, hogy nem dolgoznak elég keményen a sikerért, de vannak olyanok is, akik jó adag szkepszissel fogadják a sporton keresztüli felemelkedéses sztorikat. A Gettó Balboa című, új magyar dokumentumfilm kifejezetten hátrányos helyzetű fiataloknak szervezett egyik vetítésén jártunk, és a film után a saját kitörési stratégiáikról beszélgettünk a közönségben ülő srácokkal.

Száz, szegénysorból való kitörésről szóló hollywoodi filmet is levetíthetnének 25 hátrányos helyzetű szabolcsi fiatalnak, akik erről álmodoznak, mégsem tudnának velük mit kezdeni.

Ellenben, ha egy magyar kitörés-történetet ismernek meg egy dokumentumfilmből, attól már könnyebben beindulhatnak a gondolataik. Ha pedig a saját környezetükben is be tudják azonosítani azokat az embereket, akik segítőik lehetnek abban, hogy egyről a kettőre jussanak, az a legideálisabb helyzet.

hirdetés

Ez motiválta a Gettó Balboa című, tavaly bemutatott dokumentumfilm alkotóit, hogy filmjüket hátrányos helyzetű fiatalokhoz is elvigyék, akik ugyanúgy keresik a kiutat kilátástalanságból, mint a filmben szereplő központi karakter. A Gettó Balboa egy budapesti bokszedző, Sipos Mihály történetét dolgozza fel, aki 15 éve egy fegyveres támadás túlélése után megtért, úgy döntött, felhagy alvilági életével, és kallódó fiatalokat kezdett a küzdősporton keresztül felkarolni.

A film első komoly tanítványával, Szabó Zoltánnal közösen megtett útjukat mutatja be, aminek a végén a 8. kerületi roma srác profi bokszolóvá válik, leigazolja egy klub, és elkezdi nyerni a bajnoki öveket. De ami talán a fiúnak még fontosabb: megteremti a lehetőségét, hogy külön tudjon költözni barátnőjével és újszülött kisfiukkal az édesapjától, és képes eltartani a családját a meccsekkel megkeresett pénzből.

Ezt a filmet hozta el #MÉGTÍZ kampányuk keretében annak alkotói stábja és a roma fiatalokkal foglalkozó Uccu Alapítvány a nyíregyházi XXI. Századi Roma Nők Alapítvány nyári táborába egy augusztusi délutánon, ahol mi is ott voltunk. A vetítésre pedig meghívták az egyik nyíregyházi bokszklub vezetőjét: Molnár Bencét és néhány növendékét, hogy a film főszereplőjével, Sipos Mihály “Misi bácsival” együtt tartsanak egy bokszedzést a táborozó gyerekeknek.

Mi pedig kihasználtuk a lehetőséget, hogy két kesztyűzés között a kitörésről beszélgessünk a résztvevőkkel.

Nem mindenkinek járható út a sport

“Ha előttem is állt volna egy ilyen lehetőség, biztosan éltem volna vele.” – ez volt az első reakciója a 28 éves Nagy Attilának, a tábor egyik résztvevőjének, amikor a filmélményéről kérdeztük. Attila a sport általi kiemelkedésre gondolt, amikor ezt mondta. Szívét ugyanis gyerekkorában egy rendellenesség miatt műtötték, így a versenyszerű sportolás nem lehet út számára, muszáj kímélnie magát.

Pedig “ha egészséges lennék, biztos ráfeküdtem volna a focira. Két csapat is hívott próbajátékra, mondták is, hogy ügyes vagyok, van érzékem a focihoz. Le akartak igazolni, sajnálták, hogy nem lehet.

Én is, mert ugye az is pénzkeresési lehetőség lett volna. Fizetés, meccspénz, és van olyan csapat, ami minden felszerelést megvesz a játékosainak, van, aki az 50 százalékát fizeti ki”

– magyarázta Attila.

A focista karrierről tehát korán le kellett mondania, így maradtak a realisztikusabb célok. Szerezni egy stabil, rendes munkát, és megteremteni egy olyan életszínvonalat, amire nyugodtan saját családot alapíthat. “Ezek az én álmaim, szerények, de haladok feléjük.”

Attila most egy papíripari cégnél dolgozik anyagmozgatóként Nyíregyházán. Eredeti végzettsége bőrdíszműves, de ebben a szakmában nem tudott elhelyezkedni. Cipő- és táskajavító üzletekben dolgozhatna leginkább, de ilyen helyekre korlátozott számú munkaerőt keresnek. Budapesten is nézelődött, nem sikerült, Nyíregyházán pedig egyértelműen csak kihalásos alapon lehet bekerülni bárhová is. Saját üzlet nyitására pedig “akárhogy is nézzük, pénz kéne.” Magát a bőrt a legdrágább beszerezni – tette hozzá.

Pesten kívül még külföldre lehetne menni dolgozni. “Németországba, Osztrákba”- mondta -, “de úgy voltam vele, hogy nem. Ott azért teljesen más a társaság, a levegő, nem tudom, hogy bírnám ki. Jól vagyok itt Magyarországon.”

Attila kicsit szkeptikus azzal kapcsolatban, hogy a sport lenne a legjobb kitörési lehetőség a hozzá hasonlóan szegényebb családból származó gyerekeknek. “Húsz fiatalból még a felének se sikerül. Mert mi van akkor, ha jó is vagy benne, de éppenséggel egy ínszalagod elszakad? Hiába műtik meg, utána már úgysem tudsz úgy mozogni vele, ahogyan előtte tudtál. Tudom, mert ismerek olyanokat, akik így jártak” – mondta.

Szerinte a sportra feltenni mindent nem érdemes. Inkább olyan szakmákat érdemes választani, amikre mindig szükség lesz. “Bolti eladó, festő, szakács, pék, cukrász. Az építőiparban is: burkoló, ilyesmi, mindig kell.”

Attila a családjában is azt látta, hogy a szülei kemény munkával próbálnak egyről a kettőre jutni. Mindkét szülője dolgozik, de kettejük közül édesapjának van csak szakmája: asztalos, édesanyja általános iskola után otthagyta az oktatást, pont mert Attilával terhes lett. “Ilyen kis szegényecskén, de megélünk.” Ugyanakkor Attila kisebb testvére már egyetemre készül közgazdasági területen, látszik a gyerekek generációján az előrejutás.

Nemrégiben Attila is rájött, hogy hiba volt, hogy általános iskola után rögtön szakmát kezdett tanulni, és érettségi nélkül került ki a munkaerőpiacra. Ezért elkezdett esti iskolában felkészülni az érettségire, amit jövőre le is tehet.

Egyelőre szüleivel él, ahol egyelőre jól érzi magát. “2-3-5 éven belül már azt mondom, hogy igen, tényleg külün lesz majd a helyem, akkor szerzek majd egy kis albérletet magamnak. Semmivel nem vagyok elkésve.”

Az iskolát nem lehet kihagyni a képletből

Attilának lenne miről beszélgetnie a tábor egy másik résztvevőjével, a 17 éves Tóth Mihállyal. A Nyíregyházától úgy húsz kilométerre lévő Nyírbogdányban élő roma fiú ugyanis épp pár hónapja hagyta ott a szakközépiskolát, ahol eddig tanult. Túl sok konfliktusa volt a tanáraival, ebbe fáradt bele – derült ki, mikor egy kerti padon ülve beszélgettünk.

Azt Mihály is tudja, hogy legalább egy rendes szakma nélkül labdába se rúghat, ezért muszáj lesz legalább még egy kis időre visszatérnie az iskolába. A kőműves szakmát nézte ki magának, amibe már most belekóstolhat, édesapja ugyanis sokat dolgozik építkezéseken. Szokott is néha vele menni dolgozni, de szülei sem szeretnék, hogy fiúk szakma nélkül vágjon neki az életnek. Ezért is nem forszírozták, hogy rögtön beálljon az igába, miután otthagyta az iskolát.

A filmet látva Mihály azt érezte, “sokkal kitartóbbnak” kellene lennie abban, amibe egyszer belekezd. Ezen kívül – mondta bátortalanul – “akár én is eljárhatnék bokszolni, hátha lenne belőle valami”.

Ha fél év bandázással és cigizéssel telik, annyi lehet a sportkarriernek

A 15 éves Ádám József, Joci a megmondhatója, hogy ha szándéka van a sporttal az embernek, csak keményen érdemes csinálni. A fiú két éve kezdett intenzíven kesztyűzni tanulni a már említett Molnár Bence Nyíregyházi Boksz Clubjában, az NYBC-ben, de azt mondta, most érzi igazán, mekkora hülyeséget csinált, amikor fél évig elmaradt az edzésektől.

“Ez annak köszönhető, hogy elég rossz társaságba keveredtem. És elszoktam a boksztól. Állandóan lent voltam az utcán. Elkezdtem dohányozni is, de azt már rakom szépen lefele, mert a bokszhoz kell kondi. Próbálok javulni”

– magyarázta. Három-négy hónapja újra felvette a fonalat, és heti kétszer újra jár edzeni. Ugyanakkor szerinte már nem lehet belőle olyan sikeres bokszoló, mint a filmből megismert Szabó Zoltánból. “Sokan azt mondják, hogy még korban vagyok, az edzőm is, de én már nem nagyon látom, hogy ebből lesz valami.”

“Amikor néztem a filmet, először is arra gondoltam, hogy mit rontottam el. Például az, ha edzésen feladtam egy feladatot, már elég volt ahhoz, hogy ne jussak el arra a szintre, amin Zolika, a főszereplő van. És most már rájöttem, hogy sohasem szabad feladni” – mondta önkritikusan a 15 éves fiú, majd hozzátette. “Az a baj, hogy tudni kell rólam, elég lusta vagyok.”

“Még felnőtt nem vagyok, egyelőre más dolgom nincsen, mint iskolába és edzésre járni” – válaszolta Jocó, mikor azt kérdeztük tőle, ha a bokszkarriert el kell engednie, van-e “B” terve.

A fiú most Nyíregyházára jár középiskolába, és ha minden jól megy, érettségi után rendszergazda lesz a végzettsége. Az őt egyedül nevelő édesanyja ötlete volt, hogy menjen el ebbe az irányba. “Általános iskolában enyhén szólva nem voltam jó tanuló, 2-es, 3-as voltam. Egyedül informatikából voltam ötös.”

Októbertől azonban diákmunkát is vállal majd. Bár anyukája segít neki iskola után végezhető munkát találni, “inkább én határoztam el, hogy szeretném ezt csinálni. Nem lehetek mindig rászorulva édesanyámra”.

Ezzel azonban a hétvégék maradnak az egyedüli alkalmak bokszedzésekre, pedig Jocó a legkevésbé sem szeretné, hogy kipörögjön a sport az életéből.

Kozmetikus-szakma talonban, ha nem jönne össze a sportkarrier

A szabolcsi fiatalok közül, akikkel beszéltünk, egyértelműen a nyírszőlősi Vitál Dominikánál a legvalószínűbb, hogy a boksz lesz számára az ugródeszka. A 18 éves lány tavaly nyáron már ifjúsági világbajnokságon indult, és bár azon nem jutott tovább, edzői nagy reményeket fűznek hozzá. Dominika is Molnár Bence tanítványa.

“Négy éve, a fiú osztálytársaim, akik már akkor bokszoltak, levittek az edzőterembe, én pedig ott ragadtam. Most meg már nem tudom elképzelni nélküle az életem” – mesélte a filmvetítést követő rövid edzés után, még tréningruhában a fiatal lány. A boksz előtt is sportolt már: focizott, röplabdázott, majd atletizált, de azt mondja, “nem épp lányos” személyiségéhez jobban illik az ökölvívás.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
elrontott-generacio-1000x666.jpg

„Felneveltünk egy életképtelen generációt – hol rontottuk el?”

Az idézet egy cikkből származik, amit egy barátom osztott meg, és eddig majdnem 200 ezer lájkja van, tehát nagyon sokan értenek egyet vele. Nos, én sokat foglalkozom gyerekekkel – elmondom, szerintem hol rontottuk el. 
jh. Fotó: Pixabay - szmo.hu
2019. november 10.


hirdetés

Az említett cikk, vagy inkább blogbejegyzés egyértelműen felrobbantotta a netet. Teljes terjedelmében itt olvasható, a lényege az, hogy "hagytunk felnőni egy elrontott generációt", amely "nem terhelhető, képtelen elviselni a tetteinek a következményeit, összeroppan a felelősségtől, lusta, nem örül semminek, nulla munkáért követeli a pénzt, kiveszett belőle a tisztelet, a hit, nem látja a másik embert, csak a kütyüjébe mélyed" stb. stb. stb. És persze többször is felteszi a kérdést (szinte látom, ahogy a szerző kétségbeesett szemekkel az égre néz): hol rontottuk el? 

Napi szinten foglalkozom gyerekekkel. Kora tizenévesekkel, olykor kisebbekkel, olykor nagyobbakkal is. Egy jó nevű intézményben, többnyire kifejezetten jól szituált családok gyerekeivel, klassz cuccokban, világítós sportcipőkben (az, amelyiknek a talpa villog), menő uzsonnás dobozokkal, felnőtt mércével mérve is drága okostelefonokkal, netbookokkal, fülhallgatókkal.

hirdetés

Amikor az időm engedi, egyenként is elbeszélgetek velük. Arra mindig nyitottak, sőt, éheznek a kommunikációra. És mesélnek. Aztán beszélgetek a baráti köröm gyerekeivel is, ha úgy adódik. Itt most a negyven körüli szülők (plusz-mínusz pár év) csemetéire gondolok. Mára elég sok, mellbevágó megfigyelést tettem. Elmondom, én mit gondolok arról, hogy "hol rontjuk el" a gyerekeink generációját. Természetesen minden alábbi állításra érvényes, hogy tisztelet a kivételnek, és akinek nem inge, ne vegye magára. 

Először is: ott rontjuk el, hogy nem beszélgetünk a gyerekeinkkel. És itt most nem arra gondolok, hogy a suliból hazafelé megkérdezzük, mi volt az ebéd, sok-e a lecke, vagy otthon odabökjük, hogy mit kér vacsorára. Nem.

Meggyőződésem, hogy a mai szülők túlnyomó része napi fél órát egyfolytában szinte soha nem beszélget a gyerekével. Bármiről.

Arról, hogy mi bántja, mi érdekli, kit szeret az osztályból, milyennek tartja a sárguló őszi leveleket az ablak előtt, szeret-e kosarazni, mi jut eszébe a hóesésről (ha egyáltalán látott már olyat), kivel csetel, hogyan illik egy beszélgetésben megszólítani egy lányt/fiút, mi számít bántásnak vagy sértésnek (mert sokszor azzal sincsenek tisztában).

Az a tapasztalatom, hogy ha leülök egy gyerek mellé, és tíz – csak tíz – percet teljes egészében rá koncentrálok, kérdezgetem, és meghallgatom a válaszait, utána tűzbe menne értem. És a leckéjét is azonnal megcsinálja. Nem, nem lesz egy csapásra kisangyal, de érezhetően kialakul benne egyfajta kötődés és tisztelet. Ha viszont ezt nem kapja meg, legfőképpen otthon, napi szinten, egészen nagykoráig, akkor ő miért is adná meg ezt a kötődést és tiszteletet másoknak? Hiszen azt se tudja, hogy kell. 

Másodszor: ott rontjuk el, hogy nem ritkán már hat-hét éves korukban a kezükbe adjuk a kütyüt, és mi magunk is éjjel-nappal kütyüzünk mellettük. Igen, persze, egyszerűbb, és kevésbé fárasztó rászabadítani őket az okostelóra, a netre meg a videójátékokra, akkor tényleg elvannak órákig, le van a gond róluk. Csak éppen beszippantja őket egy pszeudo-világ, ahol szűrés és válogatás nélkül ömlik rájuk egy halom személyiségromboló, totálisan kifordított értékrendű információ.

Ömlik rájuk az, hogy csak akkor vagy ember, ha mindekit halomra lelőve győzöl. Csak akkor vagy ember, ha szétretusálva, pucsítva, kigyúrva, önmagadból agyonfotosoppolt műanyag-babát kreálva vadászol a lájkokra a közösségi oldalakon.

Sőt, ezzel még milliomos is lehetsz, meg őrült Youtuberként is, elég, ha több százezer követőt behülyítesz, és máris dől a lé, minek ide munka.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
gyasz-halottak-napja.png

„Az ujjaid az enyéim közé fonódtak, az izmaid öntudatlanul is tudták, hogy mi már örökre össze vagyunk kapaszkodva”

Senkinek nem beszéltem az utolsó fél óráról, amit kettesben töltöttem veled. Azt hittem, szívinfarktusom van, be voltam nyugtatózva, te pedig talán már ott sem voltál. Mégis úgy szorítottuk egymás kezét, mint hajdanán, a falusi búcsú repülő csónakhintájában.
Hargitay Judit írása - szmo.hu
2019. október 31.


hirdetés

Az ötödik emeletnél olyan fájdalom vágott a mellkasomba, hogy lerogytam a lépcsőre. Este háromnegyed nyolc volt, a kórházban fél kilencig engedték a látogatást. Szívszakadva rohantam fel a végtelen lépcsőkön, mert azt hittem, gyorsabb leszek az állandóan zsúfolt lifteknél, és egyetlen perccel sem akartam megrövidíteni a veled töltött időt.

A fájdalom, ami megakasztott az ötödiken, és a lépcsőre szegezett, új volt és félelmetes. Mintha valaki megmarkolt volna belülről, ökölbe szorítva a szívemet, az ereimet, minden csepp bennem lüktető vért és nehezen behápogott levegőfoszlányt, sőt, még az agyamat is. Bénító és blokkoló volt, de minden erőmmel felálltam, és tovább kaptattam a hetedikre.

A hajam csapzottan a homlokomra tapadt, a kezemben szétizzadt a celofánpapírba csomagolt, cserepes, sárga rózsa. A kórtermed előtt, a kivilágított nővérpultnál egy filigrán, kék köpenyes lány ült. Fürkészőn nézett rám: “A Farkas nénihez? Rosszul van, hölgyem?”. Ráztam a fejem, a rózsa lógott a kezemben, kétrét görnyedtem a fájdalomtól. "Olyan, mintha szívinfarktusom lenne. De legalább a legjobb helyen vagyok” – ziháltam erőltetett mosollyal, a tekintetem végigfutott a pult fölötti feliraton: “Kardiológiai Szubintenzív Osztály”.

hirdetés

A lány felállt, kikerült a pult mögül, figyelmesen nézett. “Mellkasi fájdalom? Rohant a lépcsőn, ugye? Lélegezzen lassan, ki, be, igen, és ezt vegye be. Már egy hónapja naponta jár be hozzá, ez magának is sok.” Egy kis, fehér pirula volt a tenyerén. El akartam utasítani, csak semmi gyógyszer, különben is, mi ez, hol egy orvos...de aztán eszembe jutott, hogy te vársz rám, és szó nélkül bevettem. A nővér megsimogatta a hátam, és én bementem hozzád.

A kórteremre már rásötétedett a májusi este. Nagy, tiszta helyiség volt, a városra néző ablakokkal, halványzöld linóleummal, három ággyal, és halkan pityegő, világító műszerekkel. Kifejezetten modern kórterem volt. Arra gondoltam, ez akár Amerikában is lehetne, milyen jó, hogy épp itt...nem, dehogy jó. Nem jó ez már sehogy.

Leültem melléd. Úgy tűnt, alszol, de már ébren sem lettél volna magadnál. Az orvos pár napja elmagyarázta, hogy egy ideje be vagy morfiumozva, mert csak a szíved 30 százaléka működik, szinte szétfoszlottak az ereid, és bár valószínűleg nincsenek fájdalmaid, a morfium ilyenkor orvosi előírás. Nem tudják, szenvedsz-e, de az esélyét se akarják megadni, hogy szenvedj.

Tulajdonképpen humánus dolog, még akkor is, ha a morfium megfosztott attól, hogy az utolsó napjaidban önmagad lehess, hogy elbúcsúzhass tőlünk, és viszonylag tiszta tudattal halj meg.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





hirdetés
darnoozseli.jpg

Így végezz a feleségeddel, ha nem akarod, hogy felelősségre vonjanak

Úgy tűnik, ha nincs meg a holttest, nincsenek kamerafelvételek és tanúk, akkor hiába a korábbi feljelentések, a látlelet és a távoltartási végzés, hiába minden terhelő bizonyíték, a férfi megússza. Vélemény.
K. U. D. - szmo.hu
2019. október 29.


hirdetés

Ma a magyar bíróság kvázi adott egy útmutatót, hogyan kell úgy embert ölni, hogy aztán ne vonhassanak felelősségre.

A darnózseli hentest 7 évre ítélték, testi sértés bűntettében, nem pedig gyilkosságban találták bűnösnek.

A büntetésbe pedig beleszámítják az előzetesben letöltött 29 hónapot, vagyis nagyjából 4 és fél múlva szabadulna is. Az ítélet viszont nem jogerős, mert az ügyész és a védő is fellebbezett.

hirdetés

Ez ma megtörténhet Magyarországon. Az országban, ahol a statisztikák szerint hetente legalább egy nő hal meg családon belüli erőszak következtében, és minden ötödik nőt rendszeresen bántalmazza a partnere.

N.-né Kovács Judit bátor nő volt. Többször is a rendőrséghez fordult, próbált segítséget kérni, de a feljelentéseknek semmilyen eredménye nem lett. Olyannyira nem számított, hogy a bíróság ideiglenesen a bántalmazó, erőszakos férfinek ítélte a gyerekeket.

N.-né Kovács Judit a saját kezébe vette az irányítást: kilépett a kapcsolatból, elköltözött, elhagyta a vállalkozása saját tulajdonú telephelyét is, hiszen a férje zaklatta otthon és a munkahelyén is. Végül 2014-ben a férje által akadályozott gyerekláthatások miatt visszaköltözött a családi házba, hogy normális kapcsolata lehessen a kisfiával. Csakhogy ez végzetes döntésnek bizonyult.

A kétgyermekes édesanya talán még mindig élne, ha a bíróság nem a bántalmazó férjnek és apának ítéli a gyerekeket.

Akkor talán a nő tényleg új életet kezdhetett volna, nem kellett volna visszatérnie bántalmazójához a gyerekei miatt. 2014-ben viszont nyoma veszett. Hiába szólt a férfi ellen számtalan közvetett bizonyíték, a bíróság kétszer is felmentette és a mai ítélet is sokat mondó. Megint beigazolódott, hogy a bántalmazott nők senkire se számíthatnak, a rendőrség nem segít, a bíróság csődöt mondott, nincs igazságszolgáltatás.

Sok minden kavarog most a fejemben. Dühös vagyok, elkeseredett, csalódott és közben N.-né Kovács Judit gyerekeire gondolok. Hogy látták, ahogy az apjuk bántja az anyjukat, hogy hallották, a férfi hogy beszél a nővel, hogy mit gondolhattak, és mennyire lehettek megijedve, amikor az anyjuk – a saját testi épsége érdekében – elköltözött otthonról.

Vajon azt hitték, elhagyja őket? Vajon miket mondott ez a férfi a feleségéről a gyerekeinek? Vajon megtudják-e valaha, mi történt valójában az édesanyjukkal? Hogy ez a nő nem akarta elhagyni őket, harcolt értük, mindent megpróbált, szerette őket, annyira szerette őket, hogy végül visszatért a bántalmazójához, aki végül kioltotta az életét.

De mit is várunk egy országban, ahol az igazságügyi miniszter szerint a nők egyenjogúságáról szóló Isztambuli egyezmény nem más, mint "egy politikai hiszti", mert a nők valójában nagyon is jól vannak Magyarországon, nem kell választaniuk a család és a munka között, és aki szerint a kormány keményen fellép a családon belüli erőszak ellen.


KÖVESS MINKET:





hirdetés
cimlap3.png

Lassanként a foglyok lélektelen testekké változtak - egy kínai átnevelőtábort megjárt nő vallomása

Sayragül Sauytbay megerőszakolt asszonyokról, körömtépésről, kötelező bűnbánatról, éjjel-nappal sulykolt propganadáról.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. november 02.


hirdetés

Sayragül Sauytbay fejére 2017. novemberének egyik éjszakáján csuklyát húztak a kínai rendőrök. Nem mondták meg neki, hová viszik. A 43 éves kazah származású, muszlim óvónő ekkor már több éjszakai kihallgatáson is túl volt, miután egy évvel korábban férje és gyerekei Kazahsztánba menekültek Kínából. Ő nem tudott utánuk menni, mert neki, akárcsak a többi közalkalmazottnak, 2014-ben elvették az útlevelét. A kihallgatáson arra utasították, kérje meg a férjét, hogy jöjjön haza. Ő azonban inkább minden kapcsolatát megszakította a családjával, annyira félt, hogy bajuk esik.

Ezen a novemberi éjszakán nem kihallgatni vitték. Egy órányi autózás után egy úgynevezett átnevelő táborba került. Közölték vele, az lesz a dolga, hogy kínai nyelvet tanítson a táborlakóknak.

“Alá kellett írnom egy papírt, amiben le voltak írva a feladataim és a tábor szabályai. Azt mondták, ha nem engedelmeskedem, halálbüntetést kapok."

A szabályok szerint tilos volt a többi fogollyal beszélnie, nevetnie, sírnia, válaszolnia mások kérdéseire. "Aláírtam, mert nem volt más választásom. Kaptam egy egyenruhát, egy kis szobába vittek, amelyben egy cementágy volt egy vékony műanyag matraccal. Öt kamera figyelt” – idézte fel első napját Sauytbay az izraeli Háárec tudósítójának.

hirdetés

Sauytbay egy olyan táborba került, mint amilyenekbe ujgurok százezreit zárták be az északnyugat-kínai Hszincsiang tartományban. A hivatalos kínai álláspont szerint a terrorizmus, a szeparatizmus és a szélsőséges nézetek ellen harcolnak ezeken a helyeken.

Sauytbay becslése szerint az ő táborában 2500-an lehettek, a legidősebb fogoly 83, a legfiatalabb mindössze 13 éves volt.

Azokkal, akiket nem tanárként vittek oda, az asszony elmondása szerint még rosszabbul bántak. Egy 16 négyzetméteres teremben zsúfoltak össze csaknem húsz embert.

Minden ilyen teremben egy darab műanyagvödör szolgált WC-ként, és mindenki napi két percet kapott, hogy használhassa. A vödröt naponta egyszer ürítették. Ha megtelt, a foglyoknak várniuk kellett másnapig.

A foglyok rabruhát kaptak, és a fejüket leborotválták. A kezük és a lábuk egész nap bilincsben volt, amit csak akkor vettek le, ha írniuk kellett. Éjszakára is rajtuk hagyták, és szigorúan előírták, hogy csak a jobb oldalukra fordulva alhatnak. Aki másképp aludt, azt megbüntették.

VIDEÓ: titokban készített felvételek az egyik táborról

Az ujgur és kazah anyanyelvű raboknak Sauytbay egész nap kínai propaganda-dalokat tanított. Reggel hatkor keltek, kaptak valami reggelit, majd óránként változott, melyik propaganda-dalt vagy pártot dicsőítő jelszót kellett magolniuk. Olyanokat, mint a "Szeretem Kínát", "Hálás vagyok a kommunista pártnak", "Kínai vagyok" és "Szeretem Kína elnökét." Délután négytől hatig minden nap meg kellett vallani a bűneiket: vallási tanokat követnek, nem beszélnek kínaiul, erkölcstelen életet folytatnak... Aki nem tudott elég súlyos bűnöket kitalálni magának, azt megbüntették.

Aztán vacsora következett, majd felemelt kézzel a fal felé fordulva folytatódott a bűnbánat. Este 10 és éjfél között le is kellett írniuk, milyen bűnöket követtek el. Éjféltől reggel hatig alhattak.

Naponta háromszor ehettek. Híg rizs – vagy zöldségleves és egy szelet kenyér volt a napi fejadagjuk. Húst csak péntekenként kaptak, de kizárólag a muszlimok számára tiltott disznóhúst, és kényszerítették őket, hogy ezt megegyék.

„Soha nem tudtuk kialudni magunkat, a higiéniai körülmények iszonyatosak voltak. Lassanként a foglyok lélektelen testekké változtak”

– mondta Sauytbay, aki a beszélgetés során nagyrészt megőrizte higgadtságát, de néhány borzalmas részlet felidézésekor már nem tudta visszatartani könnyeit.

Aki nem tartotta be a szabályokat, nem tanult elég gyorsan kínaiul, nem megfelelő átéléssel énekelte a propaganda-dalokat, az könnyen a rettegett "fekete szobában" találhatta magát.

Itt szögeket vertek beléjük, kitépték a körmeiket, elektromos árammal sokkolták őket. Sauytbay szerint egy idős asszonyt azért büntették meg, mert azzal vádolták, hogy külföldre telefonált, és ő ezt nem volt hajlandó bevallani. Azt sem tudta, hogy működik a telefon.

Elvitték, és vérző testtel, felszaggatott bőrrel, körmök nélkül tért vissza.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:







Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!