hirdetés
hirdetés
hirdetés
 
 
hirdetés
“A feje búbjától a talpáig szerettem ezt a nőt – neki meg az egész házasságunk hazugság volt”
‘Még a mosatlan haja szagát is szerettem. Huszonkét év és egy gyerek után az tette be a kaput, amikor egy barátom végre kibökte: ugye tudod, hogy a nejed már a cég felét lepippantotta?’
Hargitay Judit. Fotók: Pexels - szmo.hu
2019. március 06.


hirdetés

Nem tudtam, kivel fogok találkozni. De az e-mailje felkeltette az érdeklődésemet. A kávézóban aztán egy kifejezetten jóképű, kisfiús mosolyú férfi huppant le velem szemben. Divatosan felnyírt barber-frizura, elegáns, csíkos ing, drágának tűnő karóra és telefon. És valami naiv nyitottság. Olyan embernek tűnt, aki bárhol megjelenik, rögtön azt várod tőle, hogy elkiáltja magát: “Mindenkinek fizetek egy kört!” Eltoltam magamtól a jegyzetfüzetemet, hátradőltem.

– Mit fogok hallani? – kérdeztem. – Egy “Minden nő büdös ribanc”-sztorit? Vagy azt, hogy “Hülye voltam, szórom a fejemre a hamut”?

Elmosolyodott.

– Legyen az, hogy “Huszonkét évig a világ legboldogabb balekja voltam”.

Levettem a tollam kupakját. – Akkor meséljen.

Nagyot kortyolt a mentes vizébe, mint aki annyit gondolkozott már ezen, hogy nem is tudja, hol kezdje.

– Nézze. Én nem mondom, hogy a mai sajtó nőpárti, de tény, hogy a férfiak ritkábban beszélnek a saját összetört szívükről. Azt mondják, kihaltak már a rendes, családszerető férfiak? Ki egy fenét. Csak talán nem a megfelelő nőbe szerettek bele.

– Mint ön?

– Mint én. Lehet, hogy ez úgy hangzik, mint egy hülye romantikus regény, de 18 éves voltam, amikor megismertem egy akkor 15 éves lányt, és három hét után bombabiztosan tudtam: vagy ő lesz a feleségem, vagy senki. Őrülten szép volt, csacsogós, életvidám, tágra nyitott, óriási szemekkel. Körülvette valami ragyogás, amitől elöntött a meleg, ha csak ránéztem. Öt évig jártunk, aztán elvettem. Halálosan biztos voltam benne, hogy itt van egy gyűrű, szeretem azt, aki a másik felét hordja, és ez már örökre így marad.

Most én fojtottam el egy mosolyt. Tulajdonképpen megható volt egy negyvenes férfitól ilyesmit hallani. Elkapta rólam a tekintetét, elkomorodott.

– Olvasta az e-mailemet, ön már tudja, hogy egy olyan házasságba sétáltam bele, ahol több mint másfél évtized alatt tizenkét pasiról tudtam meg, hogy a feleségem megcsalt velük. És ők csak azok, akikről tényleg tudok.

– Nem voltak jelek?

– Dehogynem. Még a menyasszonyom volt, amikor szóltak a haverjaim, hogy kézen fogva mászkál a város eldugott utcáin egy évfolyamtársával. Rákérdeztem, azt mondta, eltévelyedés volt, és én megbocsátottam. Alig volt húsz, gondoltam, túl fiatal. A szüleim csak most mondták el, hogy amikor anno elmentem megkérni a kezét, ők otthon imádkoztak, hogy mondjon nemet. Ők látták, hogy flegma velem, nem tisztel. Én nem láttam semmit. Csak őt.

– És elvette.

– El. A világ legboldogabb embere voltam aznap. És több mint húsz év alatt egyszerre jártam meg vele a mennyet és a poklot. Mert tündéri tudott lenni. Naponta többször szerelmet vallott, én is neki, kirándulni jártunk, szeretkeztünk, a szex isteni volt (úgy tűnt, neki is), született egy kisfiunk. Sokat dolgoztam, lett szép családi házunk, osztoztunk a házimunkán, imádtuk a gyerekünket.

Aztán kezdtek furcsa dolgok történni. Rengeteg férfibarátja volt, azt már megszoktam. A céges kábeltévészerelő, aki sokat járt hozzánk, egyszer egy karácsonyi bulin odaszólt: “Ja, te vagy az a srác, akinek az a rohadt jó nő a felesége!” Volt valami a hangjában, ami gyomron vágott.

Aztán egy nap – még kicsi volt a gyerek – a feleségem egyszer csak elém állt, és közölte: “Ez egy rom házasság, el akarok válni.” Rémülten kérdeztem, mi a baj. Akkor vallotta be a szerelőt, meg még két másik pasit, akikkel egy angliai kiküldetésen csalt meg. Összeomlottam, két hétre elköltöztem.

– Csak két hétre?

– Igen. De úgy éreztem, beledöglök, ha elveszítem. Meg akartam menteni a kapcsolatunkat, semmi más nem érdekelt. Hát végül folytattuk.

Hallgattunk, olyan mélyen, hogy a kávéház zsibongása valóságos őrjöngésnek hangzott körülöttünk.

– Jött újabb hat év. Már nem tökéletesen, de még mindig boldog voltam. Folyton a fejemben járt, hogy amikor megkérdeztem, mi volt jobb a Daniban (a szerelő), mint én, azt mondta: “Olyan jó illata volt.”

Sokáig büdösnek éreztem magam. Akkor már belém ette magát a félelem, hogy bármikor jöhet egy jobb. De azt hittem, ha én tisztességes vagyok, ő is az lesz. Oké, félrelépett, de megbeszéltük, átvészeltük. A feleségem, szeretem, és a gyűrűvel egy életre a szavamat adtam.

– Hogy lehet úgy boldognak lenni, hogy az ember büdösnek érzi magát, és retteg?

– Úgy, hogy szerelmes voltam. És talán gyáva is. Nem lehet leírni ezt az állapotot. És pár év után újra sokasodni kezdtek a jelek. Az új, szexi bugyik, amiket összevásárolt. Hogy megint fogamzásgátlót kezdett szedni. Hogy dugdosta a telefonját. És persze a veszekedések. Így visszanézve már látom, hogy amikor bepasizott, mindig kötekedővé vált. Ekkor már trágár is volt, ami azelőtt soha: “Ha csak a hangodat hallom, hánynom kell!" A házasságom fokozatosan fordult rémálomba, évekig egy érzelmi hullámvasúton ültem. Aztán négy évvel ezelőtt egyszer csak borult a bili. Rájöttem, hogy újra van valakije. Az azóta eltelt években derült ki, hogy vagy egy tucat valaki volt…

– Ezt még hallgatni is rossz.

Most először láttam rajta, hogy szégyelli magát.

– Tudom. Akkor már egyértelmű volt, hogy ebből válás lesz. De még mindig úgy éreztem, nem tudok élni nélküle. Elmentem egy barátommal kocsmázni, aki a feleségemmel egy helyen dolgozott, és ő mondta ki a mondatot, ami az utolsó tőrdöfés volt: “Ugye tudod, hogy a nejed már a cég felét lepippantotta?” Akkor tajt részegen kimentem a kocsival a vasúti töltéshez, és azon agyaltam, hogy a vonat alá fekszem. Szerencsére két rendőr lekapcsolt, és ahelyett, hogy szénné büntettek volna, majdnem egy órát dumáltak velem.

Csak azt hajtogattam, hogy én ezt a nőt még mindig imádom. Erre az egyik rendőr: “Akkor kib....ott nagy lúzer vagy, haver. Szedd össze magad, más is túlélte, te is túl fogod.”

– Az azért engem is érdekelne, hogy hogy lehet így szétcsúszni egy nőtől?

– Az a férfi, aki azt mondja, még soha nem zokogott részegen egy nő miatt, az szerintem hazudik. És nekem ez a nő volt az első és az egyetlen. Egy ilyen berögzült imádat után bizony csúnya a szétcsúszás.

Már nem jegyzeteltem. Ő folytatta, olyan volt az egész, mint egy gyónás.

– Azután az éjszaka után vettem egy nagy levegőt, és döntöttem. Szétszakadt a szívem, hogy ott kell hagynom a fiunkat – ez egy apának egy kisebbfajta halál –, a gyönyörű házunkat, az életünket, de belevágtam. Emlékszem, amikor közöltem vele, hogy válunk, az első kérdése az volt: “És mit fogsz csinálni ezután azzal a sok fizetéseddel?” És ez a kőkemény hangnem évekig kitartott. Nem tagadom, nem volt szép válás, de az ügyvédem azt mondta, egy ilyet csak az érzelmek teljes kizárásával lehet végigcsinálni. Meg az is kijózanító volt, amikor az imádott nejem az mondta: “Nekem ez a házasság már akkor nem volt jó, amikor hozzád mentem.”

Néztem az üres lattés poharamat, aminek az alján halkan sercegett a tejhab. – Nézze, Ön most elmondta nekem a történetét, de ez csak az érem egyik oldala. Az egyik szemszög. Nyilván ön is követett el hibákat, egy házasság már csak ilyen.

– Ebben igaza van. Ezt vállalom is. Főleg a végén, ott már én is csak vagdalkoztam. Meg végül is huszonkét évig partner voltam ebben az egészben. Homokba dugtam a fejemet, nem mertem tényleg a végére járni, hogy mi hiányzott neki. A szex? De hát az jó volt, bár voltak böjti időszakok. Vagy azt is csak megjátszotta? Féltem szembenézni az igazsággal.

– Ön egyszer sem csalta meg?

– De igen, a házasságunk vége felé. Pedig higgye el, akadt kísértés bőven. Egy görögországi nyaraláson. Egyéjszakás kaland volt, a turistacsoportból egy nővel. Be is vallottam, a nejem csak annyit mondott: “Így legalább kisebb a lelkifurdalásom.”

– Szóval azért keresett meg, mert megbánta ezt a húsz évet...

– Egy pillanatát sem. Még így sem. Egy ekkora szerelmet megélni ajándék. Egyszerűen csak el akartam mesélni. És akkor is jó érzés, hogy így tudok szeretni. Biztos vagyok benne, hogy majd a következőt is...

– Értem. A kérdés már csak az, hogy ha én ezt a sztorit megírom, ki fogja elhinni?

Felnevetett. – Mármint, hogy hogy lehettem ekkora balek?

– Igen.

– Hááááát...ha csak annyit mondok: “Ilyen a szerelem”, azt elfogadható válasznak tartja?

– Elfogadhatónak semmiképp. De az egyetlen érthető válasznak.

– Akkor maradjunk ennyiben.

(A szereplők védelme érdekében néhány paraméterüket megváltoztattuk.)


KÖVESS MINKET:





Ezért nem hiszik el a rajongók, hogy Michael Jackson bűnös lenne
A rajongás természetéről gondolkodtunk, akárcsak a The Washington Post újságírója.
Szajki-Vörös Adél, forrás: The Washington Post, fotók: Twitter, YouTube - szmo.hu
2019. március 25.


hirdetés

Michael Jackson ártatlan, Michael Jackson bűnös - a rajongók, a Jackson ártalanságában hívők és a Neverland elhagyása főszereplőinek hitelt adók csaptak össze és fordulnak egymás ellen több hete világszerte. A jelenség kicsit a mindenkori választásokhoz hasonlítható: nincs köztes döntés, nincs kompromisszum, Jackson vagy pedofil volt, vagy nem. Ráadásul a párhuzam a jelenség döntési mechanizmusában is megmutatkozik, hiszen az átlagszavazó nem mélységeiben tájékozódva, információval gazdagon felvértezve húzza be az x-et, hanem sokszor érzelmi alapon. Ez természetes működés: emberek vagyunk, érzelmekkel, és emberekre szavazunk (akik nem mellesleg a jövőnkért dolgoznak. Vagy nem. Mindenesetre sokan közülük sikerrel az érzelmeinkre próbálnak hatni). Ugyanígy komoly érzelmekkel viszonyulunk egy sztárhoz, sőt, ebben az esetben a legnagyobb világsztárhoz, aki valaha létezett. Nem tudunk nem így viszonyulni hozzá, hiszen a művészete is erről szólt: érzelmekről énekelt és érzelmeket váltott ki. Emellett ellentmondásos figura volt egész életében, s ugyanilyen ellentmondásos ez a helyzet is, ami most kialakult a Neverland-dokumentumfilm bemutatásának utóéletében.

?????? ?????? on Twitter

Can I get an 'Amen' up in here?! #MJInnocent

A Washington Post a minap a rajongói tagadás jelenségével foglalkozott, azaz pontosabban azzal a jelenséggel, ami igazából magától értetődő: hogy Jackson rajongói tűzön-vízen keresztül kiállnak halott bálványuk mellett. Ha már a bálványimádás analógiánál tartunk, könnyen eszünkbe juthat a rajongókat elvakító bálvány. Talán ebben az esetben sem képesek meglátni bizonyos dolgokat a fényétől? A divergens gondolkodás nem a nagy többség jellemzője, talán ezért is logikus ez a reakció is: egy "szenttől" nem fogadható el, hogy noha a művészetében tiszta dolgokat alkotott, de otthon, a négy fal között talán valami mocskosat is művelt. Pedig Jimmy Safechuck és Wade Robson is ezt állítják a dokumentumfilmben: hogy Jacksonnak volt egy jó oldala is, és igenis, sokat adott a világnak.

Ráadásul állítólag Jackson maga is bántalmazás áldozata volt - ám a rajongók szerint ő itt áldozat, nem elkövető. Pedig a pszichológiai törvényszerűségek szerint bizony az áldozatból - esetünkben: gyermekkori bántalmazottból - gyakran válik elkövető... Ami nem kérdőjelezi meg az áldozati létét és a saját tragédiáját. Mert a magam részéről ebben az ügyben egyetlen dologgal kapcsolatban vagyok biztos - mással hogy is lehetnék? - : hogy Michael Jackson egy nagyon boldogtalan, tragikus figura volt. "Imádom a színpadot. Ott tudnék aludni a színpadon - mondta egy, a pályája csúcsán készült interjúban. - Mindig elszomorodom, amikor vége egy koncertnek." Az idézet magáért beszél: a művész csak az önfeledt flow-állapotban tudta megtapasztalni az örömet. Egy másik, a nyolcvanas évek elején készült interjúban Jackson arról beszélt, hogy "mostanában" kezd el ismerkedni a barátsággal. Mert addig nem voltak barátai. És bevallja, hogy az élet valódi dolgai nagyrészt - húszas éveiben járt - még mindig idegenek a számára. Hát mi ez, ha nem tragédia? De térjünk vissza a Washington Post cikkéhez.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon


KÖVESS MINKET:




Nem tudnak mit tenni a kórházak, ha a beteg nem fogadja el az ellátást
Mit tehet a kórház, ha a beteg súlyos fejsérüléssel távozik? A válasz korántsem egyértelmű: a jogszabályok szerint nincs joga megkérni a rendőrséget, hogy keresse meg és vitesse vissza az intézménybe.
Mizsur András cikke az Abcúgon - szmo.hu
2019. március 22.


hirdetés

Az ehhez hasonló esetek mindennaposak a traumatológiákon, ilyenkor az orvosok megpróbálják meggyőzni a beteget, hogy maradjon bent a kórházban, de a gyakorlatban erre ritkán jut idejük. Tavaly holtan találták meg azt a férfit, aki néhány nappal korábban távozott a Merényi Gusztáv Kórházból. Az ügyben indított ombudsmani vizsgálat megállapította, hogy nincs megfelelően szabályozva, mikor mondhatják ki egy betegről, hogy egészségügyi állapota miatt nem tud dönteni saját ellátásról.

Tavaly márciusban egy férfi részegen megszédült és beverte a fejét. A mentők koponyasérülésekkel szállították be a Merényi Gusztáv Kórházba, ahonnan másnap reggel távozott. Mivel a betegnek koponyaűri vérzése volt, ami több napos megfigyelést igényelt volna, a kórház értesítette a rendőrséget az eltűnésről, és kérte a férfi visszaszállítását. A kezelőorvos elmondása szerint a betegnek elvonási tünetei voltak, de nem minősítette egyértelműen ön- és közveszélyesnek. A rendőrség megkezdte a férfi keresését, de nem adott ki körözést.

Végül néhány nappal később holtan találták rá Bicskén.

Első olvasatra egyértelműnek tűnik az ügy: figyelembe véve a beteg sérülésének súlyosságát és az elvonási tüneteket, gondolhatnánk, hogy a kórház helyesen járt el, amikor értesítette a rendőrséget. Ezzel szemben az ombudsmani vizsgálat megállapította, hogy a kórháznak nem volt joga erre, sőt, a jogszabályok szerint semmit sem kellett volna tennie. 2014-ben ugyanis kikerült az egészségügyi törvényből, hogy a kórház értesítheti a rendőrséget, ha a beteg bejelentés nélkül hagyta el az intézményt és állapota ezt indokolja. „Az viszont előtte sem volt benne a törvényben, hogy fel lehet kérni a rendőrséget, hogy hozza vissza a beteget, márpedig a kórház ezt tette, egyértelműen jogellenesen. Ha ilyet meg lehetne tenni, az nagyon súlyos szabadságjog-korlátozás lenne” – magyarázta Asbóth Márton, a Társaság a Szabadságjogokért munkatársa. Az egészségügyi törvény szerint a kórházak kizárólag fertőző betegségekkel összefüggő esetekben (például járványügyi vizsgálat, járványügyi megfigyelés) kezdeményezhetik valakinek az előállítását, ez esetben viszont nem erről volt szó.

Ha kapott volna gyógyszert, talán bent marad

Betegjogi szakértők egyetértettek abban, hogy nehéz jó gyakorlati megoldást találni arra, hogy cselekvőképtelen betegeket ne hagyják el a kórházat – példaként a karszalagot említették, ami részben megkönnyítheti a személyzet dolgát. De az egyértelmű, hogy nem lehet őket lekötözni vagy lenyugtatózni csak azért, hogy bent maradjanak. Felvetődik a kérdés, feladata-e az államnak, hogy megvédje az ember életét, akár akarata ellenére is? Asbóth Márton szerint a válasz egyértelműen nem, mert ez túlzott beavatkozás lenne az ember magánszférájába.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon


KÖVESS MINKET:





Külföldre vágynak a szomolyai fiatalok
Saját készítésű videóban mondják el a Borsod megyei faluban élő roma fiatalok, hogyan képzelik el az életüket tíz év múlva: külföldön dolgoznak, családjuk van és sokat keresnek.
Mizsur András írása, Abcúg - szmo.hu
2019. március 25.


hirdetés

A nyolc perces kisfilmből az is kiderül, mennyire kiszolgáltatottnak érzik magukat a magyarországi jelenben. A videó elkészítésében a Parforum Részvételi Kutató Műhely segítette a gyerekeket, korábbi projektjükben helyi roma nők beszéltek arról, milyen tapasztalatuk van az egészségügyről.

A Parforum Részvételi Kutató Műhely projektjében 14-18 éves roma fiatalok vettek részt a Borsod megyei Szomolyáról. Az volt a cél, hogy a részvételi művészet módszereivel dolgozzanak fel egy témát, ennek végeredménye lett a nyolc perces kisfilm. A téma tehát – a fiatalok jövőképe – adott volt, az viszont teljes mértékben rájuk volt bízva, hogyan valósítják meg ezt, mondta Horváth Kata társadalomkutató, a British Council támogatásával megvalósuló projekt vezetője. A videókészítés előtt szociodrámás foglalkozásokat is tartottak nekik, ezek során derült ki, hogy már fiatalon mennyire foglalkoztatja őket a kiszolgáltatottság érzése.

Egy korábbi projekt miatt esett a szervezők választása a borsodi falura: akkor szomolyai roma nők készítettek színházi előadást arról, hogy milyen tapasztalataik vannak az egészségügyről. (Erről az Abcúg korában ebben a cikkében írt.) Így kerültek kapcsolatba a Szomaro nevű helyi roma szervezettel, most is ők segítettek résztvevőket toborozni a videós elkészítéséhez. Máshol más témával és korosztállyal indítottak hasonló projektet; Lucfalván meseíráson keresztül dolgozták fel a gyerekekkel, hogy mit jelent számukra a félelem és a bátorság, míg Nyíregyházán fiatal felnőttek az adósság témáját járták körbe.

Horváth Kata szerint annak ellenére, hogy csupán négy hétvégét ölelt fel a program, a fiataloknak mégis fontos tapasztalat lehetett, hogy közösen értékes dolgot tudnak létrehozni. Másrészt sokat tanulhattak a videókészítésről: hogyan néz ki egy forgatás, hogyan kell megvágni egy videót – ebben a Zöldpók Alapítvány stábja volt segítségükre.

Ha kíváncsi vagy a videóra is, lapozz!

<
A cikk folytatódik a következő oldalon


KÖVESS MINKET:





Szeretlek Magyarország - szmo.hu
1970. január 01.


hirdetés


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x