hirdetés
befagyott_duna_ck.jpg

A Duna jégpáncélja: áldás és átok

Az aranykorban a Duna szinte minden évben befagyott, sokaknak gazdagságot, de a legtöbb embernek jeges rémületet hozva.
Forrás: Budapest romantikája blog, címkép: Fortepan/Schmidt Albin - szmo.hu
2019. január 05.


hirdetés

Budapest egy csodás város, tele szívvel és rejtett titkokkal. Vajon milyen lehetett ez a gyönyörű város a XIX. és a XX. században? Elsősorban romantikus...

A legenda szerint Mátyást a Duna jegén állva választották királlyá, a koronát háromszor dobva fel az égre. Ez a jelenet ma már elképzelhetetlennek tűnik, de a folyó szabályozása előtt szinte minden évben vastag jégpáncél képződött Pest és Buda között. Bár talán a koronázáshoz hasonló horderejű események már nem történtek ebben az időszakban, de a fagyott folyam egyszerre jelentett komoly segítséget és halálos fenyegetést a városban élő emberek számára.

A hidak előtti időkben

Mivel az 1800-as évek első felében, és az azt megelőző időszakban a dunai átkelés még szinte megoldhatatlan feladatnak tűnt, így a két város még eléggé elszigetelt volt egymástól. Bár ladikosok jártak a két part között és ponton-, valamint repülőhidak is léteztek, ám az igazi megoldást jelentő átkelőhajózás és Lánchíd még elméletben sem léteztek. Ilyen körülmények között a városlakók reménykedve várták a tél leghidegebb időszakát és azt, hogy a Dunán megfelelő vastagságú jég képződjön. Ilyenkor előkerültek a szalmabálák, melyeket a folyó jegére terítettek, majd vízzel locsolták azt, hogy a lehető legvastagabbra hizlalhassák.

Budapest, II. és II. kerület. A zajló Dunán feltorlódott jég. Újlaki rakpart a Margitsziget felől nézve, jobbra az Újlaki templom. 1905. Fortepan/Magyar Földrajzi Múzeum, Erdélyi Mór cége

Meglepő módon ez a primitív, rétegzős módszer igen jól működött, és még a komolyabb rakományt cipelő, nehezebb járműveknek is természetes hidat alkotott a két part között. Ebben az időszakban igyekeztek is a lehető legtöbben átjutni a túlpartra és a szállítások tetemes részét is ilyenkorra időzítették. A dolognak csupán egyetlen szépséghibája volt, hogy a megfelelően hideg időszak csupán egy, legfeljebb két hónapig tartott, így a jég-szalma híd is mindössze rövid időre szolgálta az átkelést a folyón. Nagyjából ugyanez a helyzet sújtotta a jegeseket is, bár ők találékony módszereikkel képesek voltak a jeget hosszabb időre is eltárolni.

A Duna és az élelmiszer tartósítás

Az 1800-as évek közepére mind nagyobb igény mutatkozott az élelmiszerek megfelelő tartósítására, mivel a korábbi módszerek (sózás, zsírban tárolás, vizes rongyokkal hűtés), mind kevésbé feleltek meg az igényeknek. Ekkoriban jelentek meg a jegesek, akik szekereiken hatalmas jégtáblákat szállítva járták Pest és Buda utcáit és jó pénz fejében metszettek le darabokat a tömbről. Az üzleti modellel azonban eleinte éppen az volt a bökkenő, hogy akkor tudták az embereket jéggel kiszolgálni, amikor – nagy hideg lévén – a szabadban is lehetett tartósítani az ételeket.

Forrás: Fortepan/Schermann Ákos

A pesti alsó rakpart, háttérben a Lánchíd és a Királyi Palota, 1940. márciusi árvíz. Fortepan/Vass Károly

Ám a magyar ember élelmes, így hamar találtak megoldást e kínzó problémára is. Egy idő után rájöttek, hogy ha egy elegendően mély gödröt faforgáccsal bélelnek és a jégtömbök köré szalmát tekernek, akkor az a meleg napokig is eltartható és olyankor igen jó haszonnal adható el. Ezzel a városlakók már a melegebb hónapokban is lakásukban használhatták hűtésre a dunai jeget. Ám a folyó befagyása nem csak jó dolgokat jelentett a két városnak, hanem a legnagyobb katasztrófáit is ennek „köszönhette”.

Folyószabályozás a jégdugók ellen

A Duna szabályozásának végrehajtásáig a tavaszi olvadás idején gyakoriak voltak az árvizek Pesten és Budán. A folyó medrének természetes alakja, a széles, de sekély formájával, rengeteg zátonyával és apró szigetével, kiváló lehetőséget biztosított a jégdugók kialakulásának. Ilyenkor általában a Csepel sziget északi végében, ahol kiszélesedve lelassult és sekélyebbé vált a víz, az egyszerűen a meder aljáig lefagyott. Ez a természetes akadály pedig egy darabig feltorlasztotta a mögötte hömpölygő jeges folyamot.

A Rózsa piac (a mai Duna utca és Váci utca kereszteződésénél kialakított tér. Az Erzsébet-híd építésekor, a városrendezés során megszűnt). Klette Károly és Schwindt Károly rajza, Johann Hürlimann aquatintája). Fotók: A reformkori Buda-Pest (Enciklopédia Kiadó, 1995.)

Amikor a víz átcsapott a jégdugón vagy átszakította azt, akkor hatalmas jégtáblái súlyával könnyedén roppantotta össze a két város védelmére emelt gátakat. A legnagyobb katasztrófát az 1838-as, jeges árvíz jelentette, amikor Pest nagy része romba dőlt és olyan gyorsan árasztotta el a folyó a város, hogy a Nemzeti Színházban sokan az emeleti páholyokban rekedtek, mert még menekülni sem maradt idejük (erről bővebben itt és itt olvashattok).

Ez a szörnyűség végül ráébresztette a városvezetést, hogy valamit kezdeni kell a Dunával és elkészült a folyó szabályozásának a terve. Ennek értelmében – többek között – a már említett, csepeli szakaszon megváltoztatták a folyó medrét. A korábban 1 kilométer széles folyamot a Kopaszi gát felépítésével 300 méteresre szűkítették (létre hozva a Lágymányosi tavat), így a jégdugók többé már nem tudtak kialakulni ezen a részen. Bár ezzel a jeges árvizek lehetőségének elejét vették, egyúttal azonban szinte teljesen megszüntették a dunai jégpáncélt is, jéghidakkal és a rakparton álló jegeskocsikkal együtt...

Ha szereted a romantikát, a múltat és Budapestet, neked írják a Budapest romantikája blogot.

KÖVESS MINKET:




hirdetés
csernobil.jpg

Mégsem haltak meg heteken belül a csernobili önfeláldozó búvárok?

A legenda szerint már a merülés után nem sokkal sugárbetegség végzett velük. Utánajártunk, mi lehet az igazság.
Orosz Emese cikke - szmo.hu
2019. május 27.



Az HBO Csernobil sorozatában egy pár snitt erejéig nyomon követhettük a három hős búvár akcióját is, akik szembenézve a halállal, önként vállalták, hogy leeresztik az olvadó mag alatti medencét.

Láthattuk, ahogy térdig gázolnak a radioaktív vízben, velük izgultunk, miközben a vaksötétben tönkrementek lámpáik, és együtt örültünk, amikor a küldetést sikeresen teljesítve kijutottak a felszínre.

A sorozat egyelőre nem tért ki rá, de vajon mi lett a búvárokkal?

A legenda szerint - amelyet korábban mi is megírtunk -, már a merülést követő hetekben meghaltak sugárbetegségben.

Egy kutatás azonban ellentmond ennek a verziónak.

Lávaszerű massza az alagsorban

Az első robbanás után tíz nappal egy még komolyabb fenyegetéssel szembesültek a csernobili atomerőműnél. A tűz megfékezésére használt agyag, homok és bór lávaszerű anyaggá változott, ami felgyűlt a reaktormag körül. A massza elkezdte átégetni magát az alatta található vízzel teli medencéig. Ha eljutott volna odáig, akkor a keletkező gőz és az abból képződő radioaktív csapadék Európa nagy részét radioaktív sivataggá változtatta volna.

Annak érdekében, hogy megakadályozzák a robbanást, le kellett engedni a reaktor alatti medencében felgyűlt vizet. Ám az alagsor, így a szelepek is víz alatt voltak.

A csernobili „öngyilkossági csapat” népszerű legendája

Az események legnépszerűbb (és valószínűleg kitalált) változata öngyilkos búvárokról szól. E szerint egy katona és két csernobili mérnök önként jelentkezett, és bátran búvár ruhát öltve alámerült a radioaktív vízbe. A lámpáik használhatatlanná váltak a sugárzástól, ám a csapat a sötétben is sikeresen véghez vitte a feladatot. Sikerült megtalálniuk a zárószelepet és kinyitniuk a kapukat, hogy a víz távozzon.

A búvárok tudták, hogy az alagsorban nagyon nagy a sugárzás. A feletteseik megígérték nekik, hogy ha meghalnak, gondoskodni fognak a családjaikról. Tudták, hogy nagy eséllyel öngyilkos küldetésre mennek.

A történet ezen változata szerint, mire elhagyták a medencét, a búvárok már szenvedtek a sugárbetegség hatásaitól, és mindannyian heteken belül meghaltak.

A három csernobili búvár legendájáról mi is írtunk. Erről a verzióról ITT olvashatsz részletesen.

Mi történt valójában?

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
kadar-janos-1986.jpg

Kádár Jánost sugárvédelmi egység őrizte a Csernobil utáni május 1-jén a tribünön

A politikus legfőbb médiatanácsadója korábban nem ismert részleteket is elárult a szovjet atombaleset utáni drámai napokról.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. június 14.



„Mindent tudtunk, de a lakosságnak nem mondhattunk semmit a csernobili katasztrófáról. Azért május 1-jén a sugárvédelmi szakemberek ott álltak a tribün mellett, hogy jelentsenek Marjainak, mi a helyzet” – mondta a halála előtt a Hetek munkatársának adott utolsó interjúban Lakatos Ernő, az MSZMP Agitációs és Propaganda Osztályának vezetője.

Kádár János legfőbb médiatanácsadója korábban nem ismert részleteket is elárult a szovjet atombaleset utáni drámai napokról.

Lakatos maga Londonban értesült a robbanásról, amikor Kínából hazajövet repülőgépüket brit rendőrök fogták közre, és félrevontatták. Mint kiderült, éppen Csernobil felett haladtak át, így azonnal sugármentesíteni kellett a magyar küldöttség gépét.

Itthon nem csak sugárszintet mérték folyamatosan, hanem a lakosság közhangulatát is.

A Hetek megszerezte a Tömegkommunikációs Kutatóközpont bizalmas felméréseit, amelyet csak a kommunista párt legfelső vezetői olvashattak. Eszerint a felsőfokú végzettséggel rendelkezők 47 százaléka elismerte, hogy külföldi rádióadókból tájékozódott a csernobili eseményekről. De

a teljes lakosság 55 százaléka is úgy vélte, hogy egyáltalán nem volt megfelelő a hivatalos magyar tájékoztatás.

Az adatok megerősítik, hogy a csernobili atombaleset nyomán a tömegtájékoztatás olyan hitelvesztést szenvedett el, amit a párt kommunikátorai már nem tudtak helyrehozni. A rendszerváltás 30 évvel ezelőtti ikonikus eseményeihez – köztük Nagy Imre és mártírtársainak 1989. június 16-ai újratemetéséhez – vezető úton a csernobili robbanás törte át a hallgatás és dezinformáció falát.

További exkluzív részleteket, és Lakatos Ernő utolsó interjúját a Hetek pénteken megjelent számában olvashatsz.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
kodaly-cimkep.jpg

Kodály Zoltán szerelmei: először egy 19 évvel idősebb, majd egy 58 évvel fiatalabb nőt vett feleségül

A magyar zenei nevelés fő alakja mindkét esetben rendkívül odaadó férjnek bizonyult.
Kovács-Tóth Noémi írása, képek: Wikipedia - szmo.hu
2019. június 13.



Kodály Zoltán (1882-1967) korának egyik legelismertebb zenei szakembere volt, akinek tudását és módszertanát máig hasznosítják a zeneiskolákban. A háromszoros Kossuth-díjas zeneszerző, pedagógus és népzenekutató – aki az MTA tagja, majd elnöke is volt – ezeken felül a szerető társ szerepében is helytállt. Ugyanakkor eléggé széles skálán mozgott az ízlése a hölgyek terén.

Elsőként – az eredetileg Schlesinger néven született – Sándor Emma (1863-1958) csavarta el a fejét, aki egy jómódú család több nyelven beszélő, tehetségesen zongorázó, éneklő és zenét szerző leánya volt. Fiatalon hozzáment egy pesti kereskedőhöz, otthonuk a zenei elit szalonjának számított. Dohnányi Ernő és Bartók Béla után Kodály Zoltán is segítette Emma zenei fejlődését. Bartók és Kodály nála találkozott először, majd mindketten belehabarodtak a híresen intelligens és humoros asszonyba, utóbbi esetben ráadásul viszonzásra lelt a vonzalom.

A 23 éves Kodályt nem tántorították el olyan apróságok, mint hogy Emma férjezett volt, ráadásul nála 19 évvel idősebb, valamint távol állt a klasszikus szépségideáltól is.

Úgyhogy némi felfordulást és formaságot követően 1910-ben, 28 évesen elvette feleségül az akkor 47 éves szerelmét, aki élete végéig hű társa maradt.

Kodály Zoltánnénak nem kellett szégyenkeznie hírneves ura mellett, mivel maga is tehetséges műfordítónak, illetve zeneszerzőnek bizonyult. Egyes témáit Bartók, Dohnányi és Kodály is feldolgozta, zongora-szerzeményeivel pedig Londonban és Párizsban egyaránt díjat nyert. Híres zeneszerzők tisztelték és szerették, többen neki ajánlották elkészült műveiket. Emma ugyanakkor lemondott a saját karrierről, inkább férjét segítette egész életében, például kottákat másolt és népdalokat gyűjtött a munkájához, valamint német átiratokat készített balladákhoz és nótákhoz.

Zoltán és Emma imádták egymást, mindig együtt töltötték a szabadidejüket, ahogyan a nemzetközi hangversenykörutakra is közösen utaztak.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
A_Mengele_lany02.jpg

Aki legyőzte Mengelét – a négy koncentrációs tábort túlélő magyar lány igaz története

A szlovákiai magyar nő visszaemlékezéséből Veronika H. Tóth írt mellbevágó regényt A Mengele-lány címmel.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. június 05.



„A színtiszta pokol volt, amit emberek teremtettek más emberek számára itt a földön” – így jellemzi Auschwitz-Birkenaut Viola Stern Fischer, a négy koncentrációs tábort túlélő, szlovákiai magyar nő. A történelmi könyvek rideg vonalasságán az első mondattal túllépő visszaemlékezéséből Veronika H. Tóth zsurnaliszta írt mellbevágó regényt A Mengele-lány címmel. Viola, korábbi nevén Ibolya az egyike volt azon keveseknek, akik túlélték a haláltábor rettegett orvosának embertelen kísérleteit.

Mengele-lány voltam. Egyike a sokaknak, akiknek el kellett viselniük a kísérleteit. Egyike a keveseknek, akik ezt túlélték.

És talán az egyetlen, aki legyőzte – a doktor és a csapata olyasmiket művelt velem, hogy valójában soha nem részesülhettem volna az élet legnagyobb ajándékában: nem tarthattam volna a kezemben a saját gyermekemet. Kétszer győztem le őket, két csodálatos lányom van” – ezzel a gondolattal kezdi visszaemlékezését a Stern Rózsa Ibolyaként született Viola Fischerová az Animus Kiadó által gondozott regényben.

Az idős hölgy hetven évvel a történtek után tér vissza emlékeihez, és úgy adja át a második világháború előtt, alatt és után történteket, ahogy az emlékezetében megmaradtak.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x