A Duna jégpáncélja: áldás és átok
Az aranykorban a Duna szinte minden évben befagyott, sokaknak gazdagságot, de a legtöbb embernek jeges rémületet hozva.
Forrás: Budapest romantikája blog, címkép: Fortepan/Schmidt Albin - szmo.hu
2019. január 05.



Budapest egy csodás város, tele szívvel és rejtett titkokkal. Vajon milyen lehetett ez a gyönyörű város a XIX. és a XX. században? Elsősorban romantikus...

A legenda szerint Mátyást a Duna jegén állva választották királlyá, a koronát háromszor dobva fel az égre. Ez a jelenet ma már elképzelhetetlennek tűnik, de a folyó szabályozása előtt szinte minden évben vastag jégpáncél képződött Pest és Buda között. Bár talán a koronázáshoz hasonló horderejű események már nem történtek ebben az időszakban, de a fagyott folyam egyszerre jelentett komoly segítséget és halálos fenyegetést a városban élő emberek számára.

A hidak előtti időkben

Mivel az 1800-as évek első felében, és az azt megelőző időszakban a dunai átkelés még szinte megoldhatatlan feladatnak tűnt, így a két város még eléggé elszigetelt volt egymástól. Bár ladikosok jártak a két part között és ponton-, valamint repülőhidak is léteztek, ám az igazi megoldást jelentő átkelőhajózás és Lánchíd még elméletben sem léteztek. Ilyen körülmények között a városlakók reménykedve várták a tél leghidegebb időszakát és azt, hogy a Dunán megfelelő vastagságú jég képződjön. Ilyenkor előkerültek a szalmabálák, melyeket a folyó jegére terítettek, majd vízzel locsolták azt, hogy a lehető legvastagabbra hizlalhassák.

Budapest, II. és II. kerület. A zajló Dunán feltorlódott jég. Újlaki rakpart a Margitsziget felől nézve, jobbra az Újlaki templom. 1905. Fortepan/Magyar Földrajzi Múzeum, Erdélyi Mór cége

Meglepő módon ez a primitív, rétegzős módszer igen jól működött, és még a komolyabb rakományt cipelő, nehezebb járműveknek is természetes hidat alkotott a két part között. Ebben az időszakban igyekeztek is a lehető legtöbben átjutni a túlpartra és a szállítások tetemes részét is ilyenkorra időzítették. A dolognak csupán egyetlen szépséghibája volt, hogy a megfelelően hideg időszak csupán egy, legfeljebb két hónapig tartott, így a jég-szalma híd is mindössze rövid időre szolgálta az átkelést a folyón. Nagyjából ugyanez a helyzet sújtotta a jegeseket is, bár ők találékony módszereikkel képesek voltak a jeget hosszabb időre is eltárolni.

A Duna és az élelmiszer tartósítás

Az 1800-as évek közepére mind nagyobb igény mutatkozott az élelmiszerek megfelelő tartósítására, mivel a korábbi módszerek (sózás, zsírban tárolás, vizes rongyokkal hűtés), mind kevésbé feleltek meg az igényeknek. Ekkoriban jelentek meg a jegesek, akik szekereiken hatalmas jégtáblákat szállítva járták Pest és Buda utcáit és jó pénz fejében metszettek le darabokat a tömbről. Az üzleti modellel azonban eleinte éppen az volt a bökkenő, hogy akkor tudták az embereket jéggel kiszolgálni, amikor – nagy hideg lévén – a szabadban is lehetett tartósítani az ételeket.

Forrás: Fortepan/Schermann Ákos

A pesti alsó rakpart, háttérben a Lánchíd és a Királyi Palota, 1940. márciusi árvíz. Fortepan/Vass Károly

Ám a magyar ember élelmes, így hamar találtak megoldást e kínzó problémára is. Egy idő után rájöttek, hogy ha egy elegendően mély gödröt faforgáccsal bélelnek és a jégtömbök köré szalmát tekernek, akkor az a meleg napokig is eltartható és olyankor igen jó haszonnal adható el. Ezzel a városlakók már a melegebb hónapokban is lakásukban használhatták hűtésre a dunai jeget. Ám a folyó befagyása nem csak jó dolgokat jelentett a két városnak, hanem a legnagyobb katasztrófáit is ennek „köszönhette”.

Folyószabályozás a jégdugók ellen

A Duna szabályozásának végrehajtásáig a tavaszi olvadás idején gyakoriak voltak az árvizek Pesten és Budán. A folyó medrének természetes alakja, a széles, de sekély formájával, rengeteg zátonyával és apró szigetével, kiváló lehetőséget biztosított a jégdugók kialakulásának. Ilyenkor általában a Csepel sziget északi végében, ahol kiszélesedve lelassult és sekélyebbé vált a víz, az egyszerűen a meder aljáig lefagyott. Ez a természetes akadály pedig egy darabig feltorlasztotta a mögötte hömpölygő jeges folyamot.

A Rózsa piac (a mai Duna utca és Váci utca kereszteződésénél kialakított tér. Az Erzsébet-híd építésekor, a városrendezés során megszűnt). Klette Károly és Schwindt Károly rajza, Johann Hürlimann aquatintája). Fotók: A reformkori Buda-Pest (Enciklopédia Kiadó, 1995.)

Amikor a víz átcsapott a jégdugón vagy átszakította azt, akkor hatalmas jégtáblái súlyával könnyedén roppantotta össze a két város védelmére emelt gátakat. A legnagyobb katasztrófát az 1838-as, jeges árvíz jelentette, amikor Pest nagy része romba dőlt és olyan gyorsan árasztotta el a folyó a város, hogy a Nemzeti Színházban sokan az emeleti páholyokban rekedtek, mert még menekülni sem maradt idejük (erről bővebben itt és itt olvashattok).

Ez a szörnyűség végül ráébresztette a városvezetést, hogy valamit kezdeni kell a Dunával és elkészült a folyó szabályozásának a terve. Ennek értelmében – többek között – a már említett, csepeli szakaszon megváltoztatták a folyó medrét. A korábban 1 kilométer széles folyamot a Kopaszi gát felépítésével 300 méteresre szűkítették (létre hozva a Lágymányosi tavat), így a jégdugók többé már nem tudtak kialakulni ezen a részen. Bár ezzel a jeges árvizek lehetőségének elejét vették, egyúttal azonban szinte teljesen megszüntették a dunai jégpáncélt is, jéghidakkal és a rakparton álló jegeskocsikkal együtt...

Ha szereted a romantikát, a múltat és Budapestet, neked írják a Budapest romantikája blogot.

KÖVESS MINKET:





Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x