hirdetés
judy_46-jo.jpg

„46 és a halál közt” – 10 tipp, miért érdemes még egyáltalán felkelni az ágyból

Amikor utoljára írtam személyesebb cikket (az újévi fogadalmaimról), az egyik kommentelő vascsővel akart agyonverni. Úgyhogy most szólok: ezt csak az olvassa el, akit érdekel az én kis privát, 46. szülinapi életbölcselet-gyűjteményem.
Hargitay Judit. Fotó: Karaszi Miklós - szmo.hu
2019. július 18.


hirdetés

Hogy a vascsövet mivel érdemeltem ki, pontosan nem tudom, de gyanítom, az verte ki a biztosítékot, hogy újévkor megfogadtam: senkit nem köszöntök fel ezentúl a szülinapján a Facebookon. Mert nekem ne egy gép szóljon, hogy kit, mikor szeressek, rajongjak, ünnepeljek. Már az ciki, hogy amikor XY kollégám megérkezik a szerkesztőségi értekezletre, és leül MELLÉM, a Facebook kiírja: “XY a környéken van.” Tényleg? Cuki vagy, köszi.

Szóval: én sem várom el, hogy a barátaim százszámra online köszöntgessenek (igaz, páran megtették). Viszont ez a 46. születésnap merengésre késztetett. A 45-iken akkora banzáj volt, hogy erre nem volt időm. Most van.

És összeszedtem nektek, hogy mire jutottam így életem delén (ha egyáltalán ez a dél, nem az alkonyat), nyakig az életközepi válságban, amikor már lefőtt a kávé, jön a B oldal, és amúgy is, “nekem már csak az a kapa főd, gyerekeim...”

Szubjektív lista lesz, hogy miért is jó 45-ön túlinak lenni. Vagyis miért érdemes még felkelni az ágyból reggelente – a címet az egyik huszonéves szerkesztőm javasolta, ezúton is köszönöm neki.

1. Már pontosan tudod, hogy ha a reggeli kávéd után időben el tudsz menni a vécére, az bizony nagy dolog (szó szerint).

Tökéletesen tisztában vagy azzal, hogy a jó emésztés, csakúgy, mint a tenyeredet melengető csésze forró latte, a szobában játszadozó fáradt, hajnali fénynyaláb vagy az iszonyat makacs szobanövényeden végre kibukkanó új levélhajtás mind az élet ajándéka. És merengve, dünnyögve, megbocsátóan és belenyugvóan örülsz mindennek. Úgy, ahogy egy huszonéves még nem tud.

2. A sminkelés hat percig tart.

Maximum. Tisztában vagy azzal, hogy sem a preprimer, sem a primer, sem az alapozó, a bronzosító, a highligher, a korrektor, sőt az áttetsző, gyöngyfényű púderlabdák sem mentenek meg attól, hogy a szomszéd tinisrác a liftben “csókolomot” köszönjön. Azt is pontosan tudod, hogy olyan, hogy ránctalanító krém, NEM LÉTEZIK. Elég pénzt elcsesztél már rájuk ahhoz, hogy csak legyints, és komótosan lecsavard a legolcsóbb Nivea vagy babakrém fedelét.

3. Bár csajos nosztalgiából imádod megnézni az Alkonyat sorozatot meg a Szex és New York-ot, tudod, hogy szexi vámpírfiúk nincsenek.

Meg tíz évnyi szívatás és hintáztatás után hirtelen tökéletes férjekké átvedlő Mr. Bigek SEM. Akkor sem, ha helikopterük van, meg luxuskecójuk, meg mexikói ólinkluzívba visznek.

Túl vagy már a Nagy Ő 1- en és talán a Nagy Ő 2-n is, és őszintén megbecsülöd, ha egy férfi mellett gyomorfekély helyett nyugalomra, nagy, löttyös indulat és trubadúrkodás helyett pedig egy viszonylag megbízható, szeretetteljes, kellemes szövetségre lelsz. Főleg, ha vasárnap hajnalban ő viszi le a kutyát.

4. Beletörődtél, hogy a mekis menük gigabetűs kibogarászásához is szemüveg kell.

Sőt, mivel jó néhányan megdicsértek, hogy milyen jól áll, elhiszed, hogy sokkal intellektuálisabban festesz benne. Akkor is, ha nem.

5. Rég elkönyvelted már, hogy melyek az igazán értékes emberi (és állati) kötődések az életedben.

Kik azok, akikkel nincs hazardírozás, sumákolás, álbarátnősködés, hónapokra-évekre eltünedezés, “jajnemistudom”-ozás. Kik azok, akik száz százalékig biztosak abban, hogy téged akarnak, minden flikk-flakkoddal együtt. Lehet ő családtag, barát/nő, gyerek, rokon, szerető, kutya (bár ők ezt nem bonyolítják túl), a lényeg, hogy téged akar az életébe. És te is őt.

Ennek azért van egy apró hátulütője, de ekkorra már ezt is elfogadod: ilyen kötődésekből iszonyú kevés van, és nagyon ritkán jön új.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





hirdetés
ahmad-cim.jpg

Nem érdekel a migránsozás és a beszólások, mert itt szabadon élhetek

A 22 éves Ahmad és családja Afganisztánból menekült Magyarországra a háború elől, teljesen legálisan. Elmesélte, miért sokkal jobb az életük itt, az idegenellenes légkör ellenére is.
Láng Dávid - szmo.hu
2019. július 26.



Fehér ing, divatos cipő és frizura, karóra – Ahmad a bőrszínét leszámítva teljesen úgy néz ki, mint a hozzá hasonló korú magyar srácok. Folyékony magyarsággal szabadkozik, amiért késett egy keveset a találkozónkról, és ahogy beszélgetni kezdünk, később is csak alig tűnik fel az akcentusa.

Igazából a véletlennek köszönhető, hogy itt kötöttek ki nagyjából hat éve. Édesapja egy bank vezető tisztviselőjeként hatalmas pénzek felett rendelkezett, amire a tálibok rá akarták tenni a kezüket. Amikor ezt nem hagyta, veszélybe került az élete: azzal fenyegetőztek, hogy megölik őt és a családját is.

Miután bombát dobtak a házukra, el kellett költözniük egy sötét, föld alatti lakásba, a gyerekek iskolába se járhattak, és még az utcára se mehettek ki.

Az apa végül 2007-2008 körül – tehát bőven a menekültválság előtt – úgy döntött, elindul gyalog Európa felé. A család többi része viszont akkor még nem tudta bevállalni a több hónapig tartó veszélyes utat, hiszen a gyerekek nagyon kicsik voltak.

London volt a végcélja, de Magyarországig jutott: itt elkapták és feltartóztatták, papírok híján nem tudott tovább menni. Végül aztán megkapta a menekültstátuszt, így letelepedett, és elkezdte szervezni, hogy a többiek is utána jöhessenek. A családegyesítésig azonban még nagyon sok időnek el kellett telnie.

Ez az időszak különösen nehéz volt Ahmadék számára: gyakorlatilag be voltak zárva, nem tudtak tanulni, édesanyjuk mellett nagybátyjuk és nagynénjük próbálta segíteni a mindennapi életüket bevásárlással és hasonlókkal.

„Egyszer, 3-4 év után elmentünk az egyik unokatesóm esküvőjére. Nem akartunk, de győzködtek bennünket, hogy nem lesz semmi baj. Így mégiscsak elindultunk, és bombát dobtak az autóra, amiben az anyukám, a húgom, a házasodó unokatesóm és az ő anyukája utaztak”

– meséli. A húga súlyosan megsérült, és a többieknek is mindössze az volt a szerencséjük, hogy a bomba végül csak félig törte át az ablaküveget, amikor felrobbant. Ha teljesen áttöri, alighanem mind meghalnak.

„A legfurcsább, hogy itt mindenki szabad”

Ilyen körülmények között éltek, mígnem az akkor már évek óta Magyarországon élő apának sikerült beszereznie a papírokat, hogy felesége és gyerekei legálisan utána mehessenek. Ehhez előbb Pakisztánba kellett utazniuk, mert ott volt a legközelebbi magyar nagykövetség, majd Dubaj érintésével érkeztek meg Budapestre.

Ahmad 16 éves volt akkor. A legfurcsábbnak első pillanattól kezdve azt tartotta, hogy mindenki szabad. „Itt ha valaki akar valamit csinálni, megcsinálja. Az emberek az utcán csókolóznak, és senki nem szól rájuk. Nálunk ez elképzelhetetlen lenne” – említ egy példát. Idővel aztán hozzászokott ehhez is.

A tanulással azonban nem tudott felzárkózni: bár néhány évig járt egy itteni gimnáziumba, ma sem tud tökéletesen írni-olvasni. Dariul, ami az anyanyelve, szinte egyáltalán nem, de a magyar már sokkal jobban megy neki – fejlődni is inkább már csak ebben szeretne.

Az is hátráltatta a tanulmányait, hogy elég hamar rá is szükség lett családfenntartóként. Ugyanis kiderült, hogy apja titokban összeházasodott egy magyar nővel, akitől gyereke is született.

„Azt mondta nekünk, hogy csak a munkatársa, de hamar rájöttünk, hogy sokkal több ennél. Anyukám persze nagyon ideges lett, de meggyőztük, hogy nincs más lehetőségünk, el kell fogadni.”

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
kenderesi-tamas-3-1000x667.jpg

„Tiszteld az országuk kultúráját” – néhány szó Kenderesiről, meg a seggrepacsiról

Milák Kristóf világbajnoki úszásának videója alatt a Facebookon 1300 lájk van. Kenderesi Tamás szexuális zaklatási vádakkal kapcsolatos posztja alatt pedig 1800. Felmerült bennem a kérdés: ez az ország most melyikükre büszkébb?
Hargitay Judit. Fotó: MTI/Kovács Tamás - szmo.hu
2019. július 30.



Nem akartam a Kenderesi-ügyről írni. Egyrészt, mert szabin vagyok, és “méregtelenítek”, másrészt, mert írtak már (ha jól látom, verset is), harmadrészt, mert hivatalosan gyakorlatilag még nem tudunk semmit a történtekről. A Reuters lehozott egy hírt, Kenderesi Tamás kiposztolta a maga verzióját, egyelőre ennyi.

Aztán elkövettem azt a hibát, hogy végigfutottam a kommentszekciókon (itt most már több ezres nagyságrendű kommentről van szó), sőt, élőszóban is elbeszélgettem néhány baráttal, családtaggal, volt kollégával az ügyről.

Az eredmény: a teljes döbbenet. Nehéz a magyar közvélemény elém táruló gyöngyszemeiből szelektálni, de csapásirányok vannak. A következőket “tudtam meg”:

Ez az egész ügy nevetséges, aki Kenderesit egy kicsit is elítéli, álszent, homofób (mi van?), ha meg nő, akkor ba...tlan.

Az ázsiai nők MIND az európaiak pénzére hajtanak, ezért provokálják az európai férfiakat, aztán mindenféle koholmányokkal lóvét csikarnak ki belőlük.

Aki egy éjszakai bárban dolgozik, az kurva.

Akinek nem oké, hogy kéretlenül alányúlnak, annak ez azért nem oké, mert titokban az alányúlásra vágyik, csak senki sem teszi meg.

Akinek kéretlenül alányúlnak, az meg “nemhogy örülne”.

A dél-koreaiak csak ne pampogjanak azok után, hogy a magyar búvárok mennyit tettek a Hableány áldozataiért (még leírnom is szégyen, komolyan).

Kenderesi egy bohó, fiatal férfi, aki emelkedett állapotban szórakozott egy kicsit. Kivel nem esett ez már meg, tegye a szívére a kezét.

Most tényleg csak azokat írtam le, amelyek megragadtak bennem – vagy a gyakoriságuk, vagy az “Ezt nem hiszem el!”-flash miatt, ami belém vágott, amikor elolvastam.

Abba most nem szeretnék belemenni, hogy a kéretlen fenékfogdosás ma Magyarországon mennyire elfogadott. Úgy látom, a legenyhébb kifejezéssel élve is igen széles támogatottsága van. Rendben, európaiságunk, évezredes kultúránk, keresztény értékrendünk, tizenvalahány Nobel-díjasunk meg a gulyás mellett elfér az a pár részeg (meg józan) seggrepacsi, most mit álszenteskedünk, ejnye már (bajuszpödrés).

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
balintgazda-cim.jpg

Bálint gazda 100 éves: „Mi még egy hétig ettük a kenyeret, manapság már a tegnapi is a kukában végzi”

Katasztrofális vége lesz, ha folytatjuk az élelmiszerpazarlást, miközben 30 év múlva 10 milliárdan leszünk a Földön – mondja Gyuri bácsi, akit születésnapja alkalmából látogattunk meg.
Láng Dávid - szmo.hu
2019. július 25.



Néhány órán belül saját kezűleg válaszolt az e-mailemre, amikor interjút kértem tőle, azonban sietett leszögezni: a következő 10 napban egy szabad órája sincs.

Már ez az apró történet is mindent elmond Bálint gazdáról, aki továbbra sem lassít – pedig egészen hihetetlen, de a 100. születésnapját ünnepli július 28-án.

Végül sikerült időpontot egyeztetnünk, de elöljáróban elmondta, hogy nincs sok ideje, hiszen délután már az ország másik részében kell lennie, ahová egy kajszibarack-termelő ismerőse hívta meg tanácsadásra. Családi házának teraszán ültünk le beszélgetni, immár harmadik alkalommal.

– Először is nagyon boldog születésnapot! Milyen érzések vannak önben, amikor arra gondol, hogy napokon belül betölti a 100-at?

– Nagyon vegyesek az érzelmeim. Egyrészt 100 évesnek lenni nem érdem, inkább a körülmények szerencsés összjátékának eredménye, ha valaki megéri ezt a kort. Emlékszem, amikor 40 éves korom környékén nyugdíjjal kapcsolatos kérdésekről beszélgettünk, azt mondtam: engem ez nem érdekel, úgyse fogok addig élni... Mégis úgy adódott, hogy eljutottam idáig.

Ebben a korban sok minden letisztul, már csak azért is, mert egy 100 éves embernek nincs túl sok értelme a jövőn gondolkodnia.

Persze ez hátrány is lehet olyasvalakinek, aki hozzám hasonlóan tevékeny. Ha például elültetek egy fát, érdekel, vajon milyen lesz mondjuk 20 év múlva.

De ilyenkor az ember gondolkodásának középpontjában már akaratlanul is az elmúlás áll. Engem is foglalkoztat, mi lesz a családommal és mindazzal, amit az életem során alkottam. Sosem voltam meditáló típus, de mostanában szívesen leülök a kényelmes fotelomba, és miközben látszólag nem csinálok semmit, valójában ilyen dolgokon jár az agyam.

– Amikor két és fél éve utoljára találkoztunk, azt mesélte, még mindig 6-8 órát dolgozik naponta. Azóta sem lassított?

– Sokat dolgozom, de az igazság az, hogy mindennek az elvégzéséhez több időre van már szükségem. Például a Kisalföld című napilapnak minden második héten írok egy cikket, régebben ez megvolt 2-3 óra alatt, mostanában viszont egy egész nap kell hozzá. Persze ennek is vannak előnyei: úgy érzem, alaposabb vagyok, mint fiatalabb koromban. Akkor könnyebben kijött belőlem egy-egy vélemény, amiről később bebizonyosodott, hogy nem igaz.

Nemrég egy francia lap is részletes cikket közölt róla

– Az utóbbi időben sorra dőlnek a hőmérsékleti rekordok, a hírek szerint ez a július lehet minden idők legforróbb hónapja. Ön hogy látja, melegebbek a nyarak, mint gyerekkorában, vagy akár 30-40 éve voltak?

– Az biztos, hogy sokkal több kánikulai nap van, mint régen. És a mérsékelt égövhöz képest aggasztóan eltűntek az átmenetek. Hozzá voltunk szokva, hogy négy évszak van, amelyek nagyjából egyenlő hosszúak. Ma viszont már a tavasz rendkívüli módon lerövidült, és ugyanez a helyzet az ősszel is. Egyik nap még nyár van, másnap pedig már a meleg ruhákat kell keresnie az embernek. Sokáig azt hittem, hogy a klímaváltozás igazából csak időjárási rendellenességekből áll. Most viszont már tudom, hogy ez egy rendszer, ami ellen a társadalomnak védekeznie kell. Megváltoztatni nem tudjuk a természet erőit, de alkalmazkodni lehet hozzá.

– Mekkora felelőssége van ebben a politikusoknak?

– Nagyon nagy. Sokszor csodálkozom rajta, hogy a vezetők mennyire nem ismerik fel időben, mit kellene tenniük. Például Magyarország Európa földrajzi középpontjában fekszik, rendkívül kedvezőek a hőmérsékleti viszonyok, és magas a napfényes órák száma is. Ennek következtében kitűnően alkalmas lenne vetőmagok termesztésére, de az eddigi kísérletek nem vezettek kellő eredményre, ugyanott tartunk, mint száz évvel ezelőtt.

Az ENSZ-nek minden esztendőben van egy jelszava, a tavalyi (amit idénre is meghosszabbítottak) az önellátás. A föld lakossága jelenleg 7 és fél milliárd, de ha a tendencia folytatódik, 30 év múlva 10 milliárd lesz. Ennyi embert kellene tehát ellátni élelmiszerrel, ami óriási kihívás.

Nagyon fontos lenne, hogy minden talpalatnyi földterületen termeljünk valamit. Az én gondolkodásom középpontjában mindig is a kiskertek álltak: egy dolog, hogy ezek szépek és pihenésre szolgálnak, de az is feladatuk volna, hogy hasznot hajtsanak.

És a kettő nem zárja ki egymást, gondoljunk csak egy virágzó cseresznyefára. A haszonnövények is lehetnek szépek, és a szépek is hasznosak.

– Hétköznapi emberként mit lehetne még tenni ezen kívül?

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
1-4.jpg

„Munka közben ugrál rajtam, mint egy bagzó nyúl” – az otthon nyaraló gyerek és az otthon dolgozó szülő legendája

Aki szívesen olvasna arról, hogyan fotózkodtam idillien, napraforgótáblában a gyerekemmel egy júliusi délutánon, az lapozzon tovább.
Szajki-Vörös Adél, fotók: - szmo.hu
2019. augusztus 02.



Mindenekelőtt le kell szögeznem: imádom a gyerekemet. Az itthon nyaraló gyerek esete a dolgozó szülővel biztosan az otthon dolgozókat érinti a legjobban. Én is ilyen vagyok, egy átlagos napon reggel az ovis kör után itthon kezdem a munkát, és délután 5-6 óra körül fejezem be. Ez elég nyugisan hangzik, azonban többnyire hogy nem az, csak pár kivételes napon. Viszont a dolgot triplán meg tudja tekerni, amikor a gyermek megbetegszik, esetleg az óvodában nevelés nélküli munkanap van - ami amúgy meghökkentően sokszor fordul elő. Így alakul ki az itthon betegeskedő gyerek kategóriája.

Mivel egy 3,5 éves töpörtyűről beszélünk, aki még egy teát sem tud megmelegíteni egyedül, sem az orrát kifújni úgy rendesen, hogy ha ráhagyom, olykor ne legyen középfülgyulladás a vége, az általa itthon töltött napok, melyek az én munkanapjaim egyben, rendszerint mókás cirkuszi előadássá fajulnak. Ilyenkor én vagyok a bohóc, a porondmester és a cirkuszi majom egyben, egy ketrecbe zárt őrjöngő oroszlán udvariasan elfojtott érzelemvilágával.

A dolgot bonyolítja, hogy a kiskorú édesapja is gyakran itthon dolgozik, azazhogy dolgozna, de számára is kaszkadőrmutatvánnyá szoktak válni ezek a napok. A következetesség, a szigor, a komolyan felállított szabályok, a keretek egy pillanat alatt omlanak le olyankor, amikor a gyerek beteg.

Nagyon szeretem a munkámat, de gyenge pillanataimban azért visszasírom a bejelentett állásomat és a táppénzt, amikor két lázmérés között, a gyerek alvásidejében írok meg egy cikket lapzártakor (nagy favoritom egyébként a hányós betegség, aminél percenként kanalazzuk a vizet energikusan tiltakozó gyermekünk szájába, nem beszélve a naturalisztikus részletekről). Nehéz? Ugyan. A beteg gyerek csak egy kis ráhangolódás az óvodáskorban létrejövő kategóriához: az itthon nyaraló gyerekhez.

A munkanapon itthon tartózkodó gyerek külön kategóriája az itthon nyaraló gyerek. Életem száz centis értelme egy ügyeleti napon képes három perc alatt zavaró tényezővé degradálódni. Ez egy igencsak cifra helyzet olyankor, amikor a remek nagymamák kapacitásait már kihasználtuk, a vidám, energiától kirobbanó gyermek a nappaliban ugrál rajtam, mint egy bagzó nyúl, én pedig igyekszem arra koncentrálni, hogy épp ki nyerte tegnap az aktuális amerikai kampányvitát.

Az itthon nyaraló gyerek különösen esős időben veszélyes. "Az udvarra kiülök a laptopommal, miközben gyermekem kedélyesen játszadozik" című bukolikus festményt ebben a szezonban még nem sikerült életre keltenünk, nekem inkább a kései Goya remekei jutnak eszembe idei nyári napjainkról.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x