hirdetés
 
 
VÁLASZOL: Vásáry André
Vásáry André nevét a Csillag születik óta mindenki ismeri. Magyarország egyetlen férfiszopránja nem csak a zene komoly ágát hozta közelebb az emberek szívéhez, hanem az önkéntesség társadalmi szerepvállalását is népszerűsíti. A fiatal énekessel ennek fontosságáról, s a rendhagyó énekórákról beszélgettünk.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2011. június 06.


hirdetés

Vásáry André nevét a Csillag születik óta mindenki ismeri. Magyarország egyetlen férfiszopránja nem csak a zene komoly ágát hozta közelebb az emberek szívéhez, hanem jótékonysági fellépéseivel az önkéntesség társadalmi szerepvállalását is népszerűsíti. Az Önkéntesség Európai Évén belül a hétvégén tartott önkéntesség napja apropóján a fiatal énekessel önkéntes feladatairól, s rendhagyó énekóráiról is beszélgettünk.

Csomós Éva interjúja

- Miért lett ez önnek ilyen fontos ügye?

- Azzal, hogy nekem megadatott az, hogy ismernek és esetleg oda is figyelnek rám, szinte kötelességemnek tartom azt, hogy olyan irányba is megháláljam, hogy kevés publicitást kapó helyzetekre, sorsokra vagy épp emberekre hívjam fel a figyelmet. Ez számomra nem teher, nem is erőfeszítés, örülök, ha tudok segíteni.

- Mióta vesz részt az efféle kezdeményezésekben?

- A legelső jótékonysági fellépés még jóval az ismertségem előtt volt, amikor még senki nem tudta, hogy ki az a Vásáry André, de zenész ismerősein már akkor megkértek, hogy ilyen alkalmakkor én is adjak elő valamit. Számomra ez egy folyamatos dolog, ami az ismertségemmel vált láthatóvá, de én sosem csaptam ekörül túl nagy hírverést.

- A „Rendhagyó énekóra Vásáry Andréval” című iskolai sorozatra is ismerősei kérték fel?

- Ez az Önkéntesség Európai Éve keretein belül jött létre, onnan kaptam a felkérést, amit nagyon nagy örömmel vállaltam el. Először nem tudták, hogy pontosan mit is szeretnének velem kapcsolatban, az azonban egyértelmű volt, hogy énekelni kell. Akkor jött nekem az az ötletem, hogy mivel van nekem egy kihasználatlan tanári diplomám…

- …most lehetne hasznosítani?

- Pontosan! Azt tudták, hogy nagyon jól megtalálom a kapcsolatot a fiatalokkal, azt pedig én tudom, hogy rólam „a komoly művész” kép alakult ki, amit épp ideje volt feloldani. Nagyon örülök ennek a „vállalkozásnak”, mert ezek az órák interaktívak, és nagyon jó hangulatban telnek el.

- Országos vagy fővárosi sorozat ez?

- Eddig budapesti általános- és középiskolákba vittük el, sajnos muszáj volt szelektálni, hiszen vannak más jellegű felkéréseim is, de a jövő tanévtől ismét folytatjuk. Most persze nem arra kell gondolni, hogy Bach és Händel műveit, valamint szonátákat elemzek, hanem érdekességeket mesélek, miközben olyan műveket is eléneklek, amit biztos, hogy a diákok maguktól nem hallgatnának meg, de kicsit modernizált változatban már tetszhet nekik. Eközben érzékeltetem velük, hogy csak a „kitartás, tehetség, szorgalom” hármas jelszava alatt érdemes bármibe belekezdeni, viszont, ha rálépnek egy útra - amin úgy érzik, hogy tehetségesek -, akkor nagyon kitartónak kell lenni, és nagyon fontos, hogy ne csak az öncélú mutogatás és a celebkedés hajtsa őket, hanem valami értéket is közvetítsenek az emberek felé. Ez nem könnyű ma, amikor sztárkultuszban élünk.

- S mi foglalkoztatja a diákokat, mivel kapcsolatban vannak kérdéseik?

- Két dolgot figyeltem meg nagyon: az egyik, amikor a toleranciáról beszélek. Arról, hogy bármiben tér el valaki a többiektől, a nagy átlagtól – legyen az súly, haj, bőrszín, vallás, bármi – amivel úgymond csúfolhatóvá válik, mennyire fájdalmas az annak az embernek, akit csúfolnak. Felhívom a figyelmüket, hogy a saját életükből vegyenek példát, hiszen már mindenki átesett olyanon, hogy valaki igazságtalanul bántotta. Na ilyenkor mindig nagyon nagy a csönd. Én évek óta dolgozom színházakban is, így tudom, hogy csend és csend között van különbség. Ilyenkor az a fajta csönd van, amikor érezni, hogy hoppá, ez mindenkinek elindított valamit a gondolatában. Ez nagyon érzékenyen érinti őket, hiszen a tinédzserek nagyon kritikusak, leginkább másokkal szemben. Ilyenkor saját példákat szoktam hozni, holott engem a férfi szopránságom miatt nem bántottak, de én is kaptam különféle megjegyzéseket és nagyon meg kellett keményítenem magam, hogy ezt a karriert végig tudjam csinálni, illetve el tudjam kezdeni. Erre hívom fel a figyelmet, a kérdések pedig nagyon változóak.

A másik, hogy nagyon sokan szeretnének televíziós műsorvezetők lenni, s ezzel kapcsolatban kérik ki tanácsaimat - pedig ha az éneklésről kérdeznének, könnyebben tudnék válaszolni -, de azt szoktam mondani, hogy a nyelvek tanulása, a diploma megszerzése, maga a tanulási folyamat, és az alapoktól való kezdés elengedhetetlen. Én ugyanis vallom azt, hogy azért is tudtam ezt elérni és ezért is tudok ma ebben a szakmában dolgozni, mert én is ott kezdtem, hogy ingyen jártam el énekelni. A legaljáról indultam, nemrég pedig a Kongresszusi Központban volt nagyzenekarral kísért önálló koncertem. Az szerintem csak nagyon kevés embernek jön össze, hogy lépcsőket kihagyva, rögtön a csúcson van, és ezt hosszú időn keresztül meg is tudja tartani, hiszen az a személyiségfejlődésében is megmutatkozhat.

- S az, hogy felnőtt fejjel, 18 éves kora után kezdte tudatosan képezni a hangját?

- Azért már előbb is kiderültek a zenei képességeim, viszonylag korán próbáltak kórusba, zenei tagozatba betenni, de ez valahogy sosem jött össze, így felnőtt fejjel kezdtem el énekelni tanulni, méghozzá olyan erős „hátszéllel”, hogy a családom nemhogy nem támogatta, de tiltotta, és minden módon próbálta megakadályozni az éneklésemet. Az énektanárom sem igazán bízott bennem, és ez olyan feszültséget teremtett, hogy amikor már sehogy sem működött a szüleimmel való viszony, a szülői házat is el kellett hagynom. Édesapám azt gondolta, hogy ha el kell járnom dolgozni ahhoz, hogy ki tudjam fizetni az albérletet, az énekelésről biztos le fogok mondani. Éveken keresztül tartó kemény harcok voltak, folyamatos volt az elutasítás is, ugyanakkor töretlen volt bennem a meggyőződés, hogy hinnem kell magamban, mert más úgysem hisz.


- Mitől tartott ki mégis?

- Azt gondolom, hogy aki igazán valamilyen feladatra született – ezt az élet bármely területére értem – akkor az az is lesz. Számomra ez soha nem volt kérdés.

- És a barátok?

- Abból jöttem rá, hogy nem is értik, miről van szó, amikor feltették a kérdést, hogy „André, te még mindig folytatod az éneklést?”. Akkor nagyon dühített, de később rájöttem, hogy nem lehetek rájuk mérges, mert ők ezt máshogy értékelik. Számomra természetes volt, hogy folytatnom kell. Akkor is, amikor háromévnyi próbálkozás után sem történt semmi. Amikor nem sikerült egy meghallgatás, megviselt, persze, olyankor az ember egy ideig sajnálja magát, elkeseredik, de aztán saját magamat kellett – mert nem volt más – kirángattam abból az állapotból, mert tudtam, hogy egyes egyedül én vagyok az, aki ezt megteszi, és muszáj is.


- Manapság sokan keresik a boldogulási lehetőségeiket külföldön. Noha sehol nincsenek kolbászból a kerítések, de talán jobban adódnak lehetőségek…

- Amikor megnyertem a Miskolci Operaversenyt, azt gondoltam, hogy majd itthon elindul a karrierem. Ehhez képest semmi nem történt. Emlékszem, a fürdőszobában, kazettásmagnóra énekeltem fel pár áriát mindenfajta kíséret nélkül, és ezt küldtem ki Amerikába, ahonnan másfél hét után jött a válasz, hogy ösztöndíjat ajánlanak. Úgy, hogy Magyarországon mindenhonnan elutasítottak. Amerikában rengeteget dolgoztam ahhoz, hogy meg tudjak élni. Már szinte a képzés és a tanulás rovására ment, mert az ösztöndíj az egy dolog. Eközben pedig rájöttem, hogy én ugyan imádom Amerikát, de a művészeti képzés nem véletlenül Európában a legerősebb. Úgyhogy meghoztam a döntést, pedig mindenki mondta, hogy „André, ösztöndíjas vagy a világ egyik legjobb zenei intézetében, ne hagyd ott!”.

- S csakugyan, miért nem csinálta végig?

- Belegondoltam, hogy ha ott vagyok még négy évet, elvégzem, és úgy kerülök ki, hogy nemzetközi szinten labdába nem rúghatok. Így hazajöttem a nagy büdös semmire. Merthogy itthon nem kellettem sehova. S kezdtem felépíteni magam.

- Valami azt súgja, hogy még mindig nem lett egyenes az út…

- Volt, hogy egy évig abbahagytam az éneklést és elmentem légiutaskísérőnek, de már félév után nem éreztem jól magam, és a sorra jöttek a jelzések is.

- Sorsszerű jelek?

- Az egyik járaton összefutottam a régi énektanárnőmmel, aki mondta, hogy „Én ismerem magát, s látom, hogy nincs jól.”

- Ha saját magát be is tudta csapni, a tanárnőt nem sikerült.

- Meglepődtem, átgondoltam, s eldöntöttem: újra belevágok. Tudva, hogy újabb nyomorgások és kínszenvedések jönnek, de döntenem kellett, hogy vagy ezt a kínlódást választom, vagy azt, hogy örök életemre becsapott leszek, negyvenévesen meg skizofrén vagy depressziós.

- S milyen volt az újrakezdés?

- Abból a szempontból nagyon nehéz, hogy amikor az ember a nélkülözésből egy nagyon jól fizető állásba kerül, nagyon nagy lelkierő kell ahhoz, hogy többszázezer forintos fizetést otthagyjon a nullára. Újabb nagy döntést hoztam: egyik napról a másikra felmondtam. Elkezdtem állást keresni. Diplomával, nyelvvizsgával olyan munkáim voltak, hogy - nem szégyen a munka, de hát… - „nem illett éppen profilba”. Megkerestem a legjobb tanárt - aki ráadásul nem Budapesten lakott, így az utazás is problémás volt - és még keményebben képeztem magam. Így mire eljutottam a Csillag születikbe, olyan szintű felkéréseim lettek, hogy csak kapkodtam a fejem. Épp aznap, amikor kiderült, hogy beválogattak ebbe a versenybe, három darab felkérés közül kellett választanom. Hihetetlen megtiszteltetés volt a bécsi Staatsoper, a világ egyik legjelentősebb operaszínpadának meghívása - úgy, hogy nem volt se ügynökön, se menedzserem, csak belógtam egy meghallgatásra, s mégis engem választottak -, és a Nemzeti Színház közül egy nap alatt kellett választani. Úgy gondolom, jól döntöttem, hogy a Csillag születiket és a Nemzeti Színházat választottam. A tehetségkutató után tejesen átalakult az életem.

- Most szüreteli a rengeteg befektetett munka gyümölcsét.

- A magyar emberekről azt mondják, hogy nem nyitottak az újdonságokra. Hát, életem első állva tapsolását a Csillag születik válogatóján kaptam, két percen keresztül. A tévében ez nem látszott, de fantasztikus élmény volt megtapasztalni, hogy mégis nyitottak. Ha látják, hogy valami őszintén jön, ha látják a munkát és a tehetséget is hozzá. S ez szerintem az egész világon így van. Az őszinteség a legjobb belépő. A színpadon ez a legfontosabb, ha valaki maníros vagy felvesz egy szerepet azt nem nagyon kedvelik. Ezt már önkéntességem elején, amikor még névtelenül jártam ingyen fellépni, már akkor megtanultam.

Névjegy

Vásáry André (Debrecen, 1982. 07. 17.)

Az egyetlen férfiszoprán Magyarországon, hangfekvése világviszonylatban is igen ritka.

A Miskolci Operaverseny győztese, a római nemzetközi énekverseny döntőse, a Vatican Tv-ben több mint 160 millióan láthatták énekelni. Felkérést kapott a világhírű bécsi Staatsoper-től, s több nemzetközi versenyre (Párizs, Graz, Bécs) hívták. Részt vett Ricardo Muti meghallgatásán, aki szerepet ajánlott neki. Ösztöndíjjal Amerikában tanult, majd Európában folytatta tanulmányait.

Itthon a Nemzeti Színházban és a Pesti Színházban játszott, s fesztiváljaink (Budapest Barokk Fesztivál, Magyar Farinelli koncert sorozat stb.) rendszeres résztvevője. Az országos ismertséget a Csillag születik című televíziós tehetségkutató hozta meg számára.

A képeket Kaszás Bence készítette.


Tetszett? Nézd meg a többi új cikkünket is! :)


KÖVESS MINKET:




Kölcsönlakás: Dobó Kata első filmjéből épp Dobó Kata hiányzik - mint rendező
Az év legszexibb vígjátékának hirdették. Ebből csak a “legsz...” és a “...bb” az igaz. Kritika.
Hargitay Judit. Fotók: InterCom - szmo.hu
2019. február 13.


hirdetés

Dobó Kata első rendezéséről nem akartam rosszat írni. Épp azért, mert annyi előítélet lengte körül az egészet. Annyit bántották azért, hogy egy sokak szerint színésznőként is erősen véleményes tehetségű sztárnak a Magyar Nemzeti Filmalap csak úgy odatolt 350 milliót egy egész estés vígjátékra, míg más, jóval komolyabb rezümével, sikeres kis- és nagyjátékfilmekkel bizonyított rendezők nem kaptak semmit. Egy korábbi kritikámban már említettem: “élménynéző” vagyok, csak az érdekel, hogy a vászonról átjön-e a varázslat, és a popcorn-csámcsogós sötétségben kézen fog-e a történet, ami aztán a vége feliratig nem is enged el. Ha ez megvan, nekem az a film jó, bárki rendezte is.

A Kölcsönlakásra is úgy ültem be, hogy ha kapok egy rekeszizom-rezegtető, valóságból kiragadó, kellemesen könnyesre nevetgélős másfél órát, akkor én bizony ünnepelni fogom a magyar filmgyártás újabb gyöngyszemecskéjét, akkor is, ha nyilvánvalóan nem fog bekerülni se Cannes, se az Oscar shortlistjére. Csak hogy nem ezt kaptam, nagyon nem.

A várakozó mosoly a tizedik perc körül az arcomra fagyott, a huszadik percnél meg kellett böknöm a mellettem ülő újságíró kollégát, aki szó szerint elaludt, majd a film kétharmadánál ki is slisszant, hogy ő eddig bírta, és kész. Bevallom, kedvem lett volna követni.

Pedig annyira adott volt minden. Egy magyar viszonylatban kifejezetten méltányos költségvetés (ezt fentebb már említettem), egy javarészt kiváló színészgárda, egy fél évszázada a világ számos színpadán óriási sikerrel játszott színdarabból kiinduló alapsztori (amelynek egyik szerzője A miniszter félrelép-et is jegyző Ray Cooney), és Búss Gábor Olivér személyében egy ügyes forgatókönyvíró, aki a kicsit poros alaptörténetet dicséretesen felturbózta, a mai viszonyokra adaptálta.

Igazi “tévedések vígjátéka” ez, ahol két házaspár, egy lakberendező, egy vérmes jógaoktató, egy luxusprosti meg egy vaskalapos mesekönyv-írónő kavarják a kavarni valót, mindezt egy félig felújított lakásban. Mindenki mást hisz, mint ami, mással lép félre, mint aki, másnak hiszi a másikat, mint aki. Jó szövegek, térdcsapkodósan vicces félreértések, sírvaröhögős helyzetkomikum. Tökéletes sikerrecept.

Csak épp egyvalami hiányzott. Egy jó rendező. Vagyis maga Dobó Kata.

Szabó Simon

Ha konyhai hasonlattal szeretnék élni, a Kölcsönlakás kiváló példa arra, hogy a legfinomabb alapanyagokból, húsokból, zöldségekből, fűszerekből is egy rossz szakács csak egy közepesen felejthető kaját képes összehozni, míg egy zseniális séf mindebből egy olyan szupercsodát kreál, hogy az összes ízlelőbimbónk égnek áll. Nos, a Kölcsönlakás az előbbi.

Lehet, hogy sok nézőnek a tényleg humoros helyzetek és a jó párbeszédek elviszik a hátukon a filmet, besorolják az “egyszer nézhető” kategóriába, ám a modern magyar vígjáték dicsőségfalára biztos nem fog felkerülni, főleg olyan rendezői bravúrok után, mint a Valami Amerika 1-2., a Csak szex és más semmi, vagy a Megdönteni Hajnal Tímeát. Ez utóbbi filmekben épp az a jó, hogy a könnyedség és gördülékenység mögött egy biztos kezű, vérprofi rendező áll.

A Kölcsönlakás viszont olyan, mintha a rendezője ott se lett volna, csak úgy “leforgott valahogy”. Technikailag össze lett rakva – a film technikai rendezője egy nagyon tapasztalt filmes szakember, Gulyás Buda –, csak épp a lényeg hiányzik belőle: az élet, a lendület, a pezsgés, a fűszer.

Néha ugyan felnevetünk, de nyikorog az egész, és a magam részéről egy pillanatig sem tudtam elfelejteni, hogy ez tulajdonképpen egy adaptált színdarab – mindezt úgy, hogy a színdarabot nem is láttam.

Klem Viktor és Martinovics Dorina
Oroszlán Szonja és Balla Eszter

Mivel szeretnék valami pozitívat is kiemelni a filmből, megemlítenék egy-két színészi alakítást. Klem Viktor és Martinovics Dorina kettőse kiváló volt, mindkét színésznek “levegője van”, egy-egy pillantásba képesek belesűríteni egy teljes párkapcsolati drámát. Balla Eszter is meggyőzően komédiázott, és nekem kellemes meglepetés volt Kiss Ramóna, akitől – bevallom – nem vártam sokat, mégis könnyed eleganciával, hitelesen hozta a figurát, és nem mellesleg női szemmel nézve is nagyon dögösen nézett ki. Oroszlán Szonja nem igazán találta meg magát a karakterében, Szabó Simon sem, pedig egy kamara-komédiában nagyon fontos, hogy minden színészi alakítás kiváló legyen, hiszen kevés a mozgástér, a szereplők közötti dinamika határoz meg mindent.

De hát ez legyen a legkisebb bajunk. A Kölcsönlakást sajnos a világ legjobb színészei sem tudták volna megmenteni, ahogy a slágergyanús vége-főcímdal sem (az egyébként nagyon jó). Nem tudom, Dobó Kata miért ezzel a filmmel indította rendezői karrierjét – ha egyáltalán lesz ilyen –, de egyvalamit biztosan nem tartott szem előtt. A könnyű műfaj az egyik legnehezebb műfaj, a legnagyobbak közül is csak kevesen csinálják jól. Rutin kell hozzá, jól átgondolt koncepció, kitűnő arányérzék, nagyon biztos, soha meg nem remegő kéz. És persze – tehetség.

Forgalmazó: InterCom

Bemutató: 2019. Február 14.


KÖVESS MINKET:



Óriási a felháborodás az Oscar-gála körül: a reklámszünetben adnának át néhány díjat
Így akarják rövidíteni a műsoridőt. Az operatőrök levélben tiltakoztak a döntés ellen.
MTI, Címkép: Pixabay - szmo.hu
2019. február 13.


hirdetés

Levélben tiltakozott az Amerikai Operatőrök Társaságának elnöke, Kees Van Oostrum, miután az amerikai filmakadémia bejelentette, hogy négy kategória, köztük az operatőri győztesének a reklámszünetben adják át a díjat az Oscar-gálán, hogy ezzel rövidítsék a műsoridőt.

Kees Van Oostrum az ACS 380 tagjának szóló levelében "rendkívül szerencsétlen" dolognak nevezte, hogy a filmakadémia erre a lépésre kényszerült, hozzátéve, hogy ebbe "nem nyugodhatnak bele tiltakozás nélkül".

Az ACS elnöke hangsúlyozta, hogy nézetük szerint a filmkészítés kollektív műfaj, amelyben a rendező, az operatőr, a vágó és a többi szakember felelőssége gyakran fedi egymást. A filmakadémia döntése nyomán viszont úgy tűnik, mintha ez a közös, kreatív munka szétválna és az operatőrök munkája minimalizálódna.

A The Hollywood Reporternek adott nyilatkozatában azonban azt is megjegyezte, hogy szerinte John Bailey-nek, a filmakadémia elnökének nem volt más választása.

0Bailey - aki operatőrként maga is az ACS tagja - hétfőn jelentette be, hogy a háromórás Oscar-show rövidítése, a műsor csökkenő nézettségének javítása érdekében ezentúl éves rotációban mindig más Oscar-kategóriák díjait adják át a reklámszünetben és a köszönőbeszédeket csak a műsorban később, megszerkesztve közvetítik.

Bailey ugyanakkor kiemelte, hogy a filmakadémia továbbra is mind a 24 díjkategória jelöltjeinek érdemeit egyformán tiszteletben tartja.

A február 24-i Oscar-ceremónián az operatőri díj mellett a vágó-, a kisjátékfilm-, valamint a maszk és haj-kategóriában járó díjat is a reklámszünetben vehetik át a győztesek.

A The Hollywood Reporter forrásai szerint a 9000 tagú amerikai filmakadémia operatőri ágazata önként vállalta, hogy idén a reklámszünetben adják át a díját.

Alfonso Cuarón, a több kategóriában, köztük az operatőriben is Oscar-jelölt Roma alkotója hétfőn Twitter-üzenetben reagált a filmakadémia bejelentésére.

"A film történetében mesterművek születettek hang, szín, történet, színészek és zene nélkül. Azonban egyetlen film sem jött létre operatőri munka és vágás nélkül"

- írta.

Guillermo del Toro, A víz érintése című Oscar-díjas film rendezője twitteres hozzászólásában szintén azt húzta alá, hogy a filmek fényképezése és vágása a filmkészítés esszenciájához tartozik, "nem a színházi hagyományból vagy az irodalmi hagyományból származnak: mindkettő maga a film".


KÖVESS MINKET:





Boros Misi: Nem mi vagyunk a főszereplők, mi csak közvetítjük a zenét
13 évesen felvették Lang-Lang mesterkurzusára, most Bogányi Gergelynél tanul, a hétvégén pedig olyan zongoristák között lép fel, mint Balog József vagy Dráfi Kálmán. Bár nagyon fiatalon nagyon sokat elért, Boros Misi mégsem fél attól, hogy elfogy a motivációja.
Kövesdi Miklós Gábor - szmo.hu
2019. február 13.


hirdetés

Mivel valaha én is zongorázni tanultam, külön öröm számomra, amikor ennek a hangszernek a mestereit kérdezhetem. Akkor is, ha a mester adott esettben a fiam lehetne. Ebből is látszik, hogy a kor csak egy adat, semmi jelentősége. Legnagyobb örömömre Misi beleegyezett, hogy tegeződjünk.

- Amikor apukádat felhívtam telefonon, hogy egyeztessek az interjúról, azt kérte, délután legyen, mert délelőtt iskolában vagy. Azt olvastam, hogy napi 5-6 órát gyakorolsz a zongorán, és akkor még nem beszéltünk a fellépésekről és a velük járó utazgatásról. Hogy tudsz időt szakítani a tanulásra?

- Magántanuló vagyok a Pécsi Művészeti Gimnáziumban. Ezért felmentést kaptam az összes óráról, kivéve a zenei tantárgyakat, amelyek körülbelül heti 10 órát tesznek ki. Ez mindenképp megkönnyíti a helyzetemet, de ettől függetlenül sokat bejárok az iskolába, mert érettségiznem kell, és az osztálytársaimmal, iskolatársaimmal is szeretek találkozni. A dolgozatokat megírom évközben, így kapok osztályzatokat, tehát nem kell év végi vizsgát tennem az egyes tárgyakból.

- Hogy alakítod a tanulmányaidat? Arra készülsz, hogy érettségi után csak a zenére koncentrálsz, vagy azért úgy tanulsz, hogy ha arról van szó, más irányba is mehess?

- Természetesen szeretném megismerni, hogy mi van még a világban a zenén túl. Nagyon fontos, hogy mindenben tájékozottak legyünk, és ebben sokat segít az iskola. De a továbbtanulási cél egyértelműen a zene.

- Már a Virtuózok előtt is versenyeztél, koncerteztél. Gondolom, a műsor után ez meghatványozódott.

- Igen. Számomra hatalmas öröm, hogy ilyen sok helyen nyílt alkalmam föllépni. Nagyon köszönöm a sok támogatást, elsősorban Peller Mariannak, a Virtuózok megálmodójának, aki mindenben támogat.

- Fel voltál készülve mindarra, ami Virtuózok után várt rád?

- Igen. Az az igazság, hogy még most is, ha visszatekintek erre az időszakra, nagyon feldob mindaz, ami akkor és ott történet. Nagyon jó élmény volt a műsort követő évben a sok külföldi és belföldi fellépés.

Egészen különleges érzés itthon játszani. Sok energiát ad, hogy személyesen is találkozhatok a közönséggel.

- Ezek szerint Te élvezed ezt. Vannak olyan művészek is, akik szeretik megtartani a nézők és a színpad közötti két lépés távolságot.

- Ez is egy nézet, de én nem ezt képviselem. Szerintem teljesen természetes, hogy találkozunk a közönséggel, hiszen nem mi vagyunk a főszereplők, mi csak közvetítjük a zenét. Az a mi fontos szerepünk, hogy eljátsszuk azt a sok csodás darabot, amit az elmúlt évszázadokban leírtak. Boldog vagyok, hogy utána találkozhatom a közönséggel, mert nagyon sok impulzus ér, rengeteg emberrel megismerkedhetem.

Véleményem szerint nem csak, hogy lehet találkozni a közönséggel a koncert után a művésznek, hanem kell is.

Nem is csak találkozni, hanem beszélgetni elsősorban.

- Nagyon fiatalon csöppentél a sűrűjébe. Itthon játszol a Zeneakadémián, a Müpában, bejártad a fél világot, rendszeresen találkozol sztárokkal. Nem félsz attól, hogy ha így haladsz, túl hamar elfogy a motivációd?

- (nevet) Dehogy. Mindig van motiváció. Elsősorban az, hogy a zeneirodalom végtelen. Mindig vannak új darabok, mindig hatalmas anyag áll előttem. Bármennyit is dolgozom és gyakorlok, még mindig csak töredékét tudom a rendelkezésre álló daraboknak.

- Számodra mi a fontosabb a zongorázásban? Amennyire lehet, hűségesen visszaadni a művet a szerző szándékai szerint, vagy a darabokon keresztül önmagadat kifejezni?

- Ez egy nagyon-nagyon jó kérdés.

Az esetek többségében nem tudhatjuk száz százalékban, mit akart a szerző.

Bartókról vagy Rachmaninovról vannak felvételek persze, de a régieknél nincs ilyen segítség. A kotta nagyon kevés, de biztos alap, a notáció a zenének csak töredékét képes átadni. A többit nekünk kell hozzátenni. A leírt elemek, a hangjegyek és a zeneutasítások megkérdőjelezhetetlenek, nekünk viszont bele kell vinnünk a saját énünket, és azt, ami nincs leírva, de amit ott látunk a zene mögött.

- Az imént már emlegettem, hogy találkoztál sztárokkal. Például részt vehettél Lang Lang mesterkurzusán.

- Ez még 2013-ban történt, amikor 10 éves voltam. Körülbelül 300-an küldtek videót Lang Lang alapítványának, én is beküldtem több művet. A 300-ból 50- jelentkezőt kiválasztott egy zsűri, és a maradékból maga Lang Lang választotta ki azt a 12-őt, köztük engem is, akik elutazhattak erre a mesterkurzusra Münchenbe, Németországba. A mesterkurzus egy hetes program volt, de maga a művészúr csak egy délután tudott eljönni, úgyhogy személyenként körülbelül 20 percet foglakozott mindenkivel a Müncheni Zene- és Színházművészeti Főiskola nagytermében összegyűlt közönség előtt. Azért a nyilvános mesterkurzus előtt és után volt alkalmunk beszélgetni vele.

- A Virtuózokból tartod a kapcsolatot valakivel? Akár a versenytársakkal, akár a zsűri tagjaival?

- Természetesen. Tartjuk a kapcsolatot, találkozunk, vannak közös fellépéseink a zsűri tagjaival is, ilye volt például az újévi koncert. A Virtuózok alatt ismerkedtem meg személyesen Bogányi Gergely művész úrral, akivel azóta is nagyon szoros emberi és a szakmai kapcsolatban vagyok.

- Gondolom, sokat tanulsz tőle.

- Rengeteget. De természetesen változatlanul tanulok Megyimóreczné Schmidt Ildikónál is, akivel már jóval a Virtuózok előtt elkezdtük a közös munkát.

- Szombaton a Te koncerted nyitja meg a zongora mini maratont a budapesti Festetics Palotában. Nem akármilyen társaságba kerültél, hiszen rajtad kívül Király Csaba, Balog József és Dráfi Kálmán lép fel ezen a rendezvénysorozaton. Mit hallhatunk tőled?

- Az „MVM koncertek – A zongora” sorozatba tartozik ez a koncert. Szombat délelőtt 11-kor fogok játszani. Mozart A-moll szonátáját, Schubert 664-es A-dúr szonátáját adom elő az első részben, a másodikban pedig Liszt etűdöket fogok játszani, illetve 6 Paganini etűdöt. Óriási megtiszteltetés, hogy ilyen nagy nevek mellett vehetek részt ezen a rendezvényen.

- Tekintsünk kicsit messzebb: milyen fontos fellépésekre készülsz idén?

- Több mindent tervezünk, de konkrétumokról még nem szeretnék beszélni. Aminek nagyon örülök az az, hogy most rengeteg időm van gyakorolni, új darabokat tanulni, a zenének élhetek.

- Egy zongoristának van „szerep álma”? Olyan darab, amit feltétlenül eljátszanál?

- Ha zenéről beszélünk, nagyon sok a cél és az álom, mert egész egyszerűen olyan sok jó zene létezik, és annyi újdonság, hogy az valami elképesztő. Mostanában sok Liszt-darabot játszottam. Minél több Liszt-művet szeretnék megtanulni, amiként minél több Chopin etűdöt is. A januári szólókoncert-sorozatomon játszottam még Bach szvitteket illetve Schubert B-dúr szonátáját is.

Ugyanezt szeretném folytatni, minél több művet megtanulni a nagy mesterektől.


KÖVESS MINKET:




Andy Vajnára emlékezik a Die Hard és a Ragadozó rendezője ezzel a videóval
30 éve ismerték egymást, szoros volt a kapcsolatuk.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. február 14.


hirdetés

"Hiányzik, és hiányozni is fog..." - ezzel kezdi a megemlékezését Andy Vajnáról John McTiernan Oscar-díjas rendező, a Drágán add az életed! (Die Hard) és a Ragadozó (Predator) rendezője.

"Nagyon értett a filmekhez, sok producerrel ellentétben, és emiatt nagyon jó volt vele együtt dolgozni.

Senki idejét nem pazarolta feleslegesen, de amit kellett, és amit fontosnak tartott, azt számon tartotta. Az én kapcsolatom vele elég szoros volt ahhoz, hogy bármiben számíthattam az együttműködésére, függetlenül attól, hogy mennyire volt érdekelt az adott filmben."

Azt is elmesélte John McTiernan, hogy amikor forgatáson egy-egy jelenettel nehézségeik voltak, nyugodtan felhívhatta azzal, hogy ez ma nem fog menni.

Elmesélte, hogy voltak többször is motorozni a hegyekben, mert Andy Vajna ezekben az őrültségekben is benne volt. Például egyszer közösen motoroztak a hegyekben, de Vajna elesett. Semmi baja nem esett, de a többiek röhögőgörcsöt kaptak, mert nem tűnt fel neki, hogy elszaladt előtte egy szarvas.

"Amikor megismertem Andyt, csak annyit gondoltam, hogy ő is csak egy olyan filmes üzletember, mint a többiek. És most, 30 évvel később gondolok bele, hogy mennyi mindent is csinált, amire senki más nem lett volna képes."

VIDEÓ: Megemlékezés Andy Vajnáról:


KÖVESS MINKET:







Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x