hirdetés
 
 

10 érdekesség a magyar közlekedés múltjából, amiről sokan nem hallottak
Gondoltál már arra, milyen lehetett a 20. század elején a még alig létező magyar utakon közlekedni? Hogyan szereztek jogosítványt az első autósok? Esetleg ismersz egy-két régi, megmosolyogtató közlekedési szabályt? Utazzunk egyet a századelőn!
Jánosi Vali írása az Emelt töri érettségi blogon, Címkép: Fortepan/Szabó János - szmo.hu
2019. január 17.


hirdetés

A történelemkönyvek mindig csak a nagy csatákról, háborúkról és a híres emberek tetteiről szólnak. Pedig az elmúlt korok hétköznapi élete legalább ilyen érdekes. Ez a blog arról szól, ami a történelemkönyvekből kimaradt.

1. Amikor a biciklizést még iskolában tanították

A 19. század végi bringákon nem volt könnyű közlekedni. A nagy kerékpárgyártó cégek országszerte sorra nyitották a kereskedéseik mellett a kerékpáriskolákat is, ahol a vásárlókat némi fizetség ellenében rögtön megtanították biciklizni. Budapesten 1900-ban már tíz kerékpáriskola volt – elsősorban férfiak számára. A női bringázást nem csak egészségtelennek, hanem egyenesen szemérmetlennek és nőietlennek tartották, így számukra csak egyetlen iskola kínált zárt körű tanulási lehetőséget. A nőknek egyébként külön bringákat is gyártottak, amelyeket úgy alakítottak ki, hogy a kerék és a lánc nem csíphette be a hosszú szoknyákat.

2. A bicikliseket fenyegető veszélyek

A viszonylag gyorsan haladó kerékpárosokra több veszély is leselkedett. Az emberek veszélyesnek érezték egy bringa “nyaktörő” sebességét, így sokan ellenszenvvel tekintettek az új járműre. Ha egy kerékpáros vétlenül vagy véletlenül balesetet okozott, számíthatott az azonnali megtorlásra. 1899-ben például Kerepes község lakosai több esetben is megverték a falun – szerintük nagy sebességgel – átkerekező bicikliseket.

A kerékpárosokra leselkedő másik nagy veszélyforrást a tolvajok jelentették. A korabeli rendőrségi jegyzőkönyvek beszámoltak róla, hogy néha sikerült olyan tolvajt elfogni, aki 100-150 kerékpár ellopását vallotta be. A rendőrségi statisztikák szerint 1933-ban Magyarországon 17 200 bicikli ellopását jelentették be, és legalább ugyanennyien lehettek, akik a nyomozás sikertelenségében “bízva” be sem jelentették a járgányuk eltűnését.

Mosonmagyaróvár, Fő utca. 1913. Fortepan/Jurányi Attila

3. Az első motorversenyek

A gyorsaság szerelmesei igencsak megörültek az első motorkerékpárok megjelenésének, és rögtön versenyeket is szerveztek. A Magyar Motorkerékpár Szövetség 1906-ban rendezték az első országúti versenyt Budapest – Dunakeszi – Vác – Mácsa – Aszód – Gödöllő – Budapest vonalon. A szabályok 35 km/óra átlagsebességet írtak elő a 16 versenyző számára.

Motorverseny. 1922. Fortepan

4. Motorok a köz szolgálatában

A motorokat nagyon hamar beállították a köz szolgálatába. A rendőrség 1927-ben motoros osztagot állított fel, hogy ellenőrizze az utak megnövekedett forgalmát. A rendőrök nagy teljesítményű Indián motorjaikkal könnyen utolérhették a szabálytalankodó autóvezetőket. De hazai – Méray – motorkerékpárokat vásárolt a posta, a csendőrség, a tűzoltóság és a katonaság is. A tűzoltók részére speciális oldalkocsikat építettek, amelyekbe tűzoltó fecskendőket és szivattyút szereltek.

1939-ben a hadsereg bevonultatta a polgári használatban lévő motorkerékpárokat. A tulajdonosok többsége soha többet nem látta viszont a járművét.

Budapest II., Margit körút (Mártírok útja), szemben a Bem József utca torkolata. 1950. Fortepan/magyar Rendőr

5. Ők voltak az első magyar gépkocsi tulajdonosok

1895-ben Hatschek Béla optikus műszerész egy német gyártmányú Benz Velo gépkocsit vásárolt, ami 1,5 lóerős volt, és kb. 20 km/óra sebességgel tudott robogni. Állítólag sokat bosszankodott miatta, mert hozzáértő szakemberek és alkatrészek híján nehezen tudta javíttatni a járgányt. Az elsőségről nem sokkal maradt le a pezsgőgyáros Törley József, aki még ugyanebben az évben személygépkocsit és áruszállításra alkalmas tehergépkocsit vásárolt.

gróf Zichy Béla Rezső Mercedes típusú személygépkocsija. 1905. Fortepan/Zichy

6. Az első közlekedési szabályok

Rudnay Béla, Budapest főkapitánya 17 pontos rendeletet adott ki, amely kimondta, hogy Budapest területén 1901 júniusától csak vizsgázott gépkocsi és sofőr közlekedhet. A rendelet előírta a járművek évenkénti kötelező műszaki vizsgáját. A rendelet szerint autók mindenütt közlekedhetnek, ahol fogatokkal közlekednek, ám sebességük nem haladhatja meg a lovas kocsik sebességét. A személykocsik a villamosvágányok mellett legfeljebb a villamos sebességével , szélesebb utcákon pedig maximum 15 km/óra sebességgel haladhattak. Az első vezetői vizsgát 1901 júniusában a Velodrom garázs előtt tartották, és a vizsgázók 16 lóerő alatti vagy feletti teljesítményű járműre kaptak jogosítványt. A kocsikat rendszámtáblával látták el, de a 13-as számot nem adták ki, nehogy szerencsétlenség érje a gazdáját. Az első évben 38 személyautó kapott forgalmit, és 49-en szereztek jogosítványt.

1910-ben újabb szabályokat vezettek be. Eszerint a történelmi Magyarország területét 15 gépjármű kerületre osztották fel, és az autókat kerületenként eltérő rendszámtáblával látták el. Az utakon négyféle (!) jelzőtáblát rendszeresítettek. A rendőrségen 1927-ben külön közlekedési osztályt hoztak létre, és még ugyanebben az évben állították fel a Körút és a Rákóczi út kereszteződésében az első “villanyrendőrt”, ami azt jelentette, hogy a szolgálatos rendőr egy hosszú bottal váltogatta a lámpa színeit.

7. Az első benzinkutak

A motorokat és az autókat valahogy el kellett látni üzemanyaggal, így nálunk is megnyíltak az első benzinkutak. A tankolás a következőképpen nézett ki: a benzinkút kézi hajtású szivattyújával a kútkezelő a kútoszlopban lévő két ötliteres üvegtartályba pumpálta az üzemanyagot. Amikor megtelt az egyik tartály, egy csap átállításával a másikat kezdték feltölteni, ezalatt az első tartályból a gépkocsi tankjába folyt a motalkó. Mivel a benzin importból származott, ezért a kormány úgy segített a dolgon, hogy adómentességgel támogatta a növényi alkoholok használatát. Vagyis az üzemanyag kezdetben 95% benzint és 5% alkoholt, később már 20% alkoholt tartalmazott. Ez a keverék volt a motalkó.

Ha az autós hosszabb túrára indult, igyekezett az útra szükséges üzemanyagot előre beszerezni, mert nem tudhatta, hogy hol és milyen minőségű benzint tankolhat. A Magyar Automobil Club 1906-ban megjelent évkönyve 64 töltőállomást sorolt fel a nagy Magyarország területén. A benzinkutakon kívül üzemanyagot a drogériákban, gyógyszertárakban és vegyeskereskedésekben is árusítottak.

Pécs. Rákóczi út 43., Varga Gyula Autókarosszéria- és Kocsigyára, elkészült személyautó az üzem udvarában, REX benzinkút a háttérben.1927. Fortepan/Varga Csaba dr.

8. Veszélyesek-e az autók?

Ahogy növekedett az autók száma, úgy növekedett az ellenzőik tábora is. Leginkább a “nagy sebességgel” haladó gépjárművek fékezhetőségében kételkedtek. Hogy megnyugtassák őket, 1909-ben a Magyar Automobil Club fékezési versenyt rendezett autók és fogatok között. A verseny eredményeként kiderült, hogy a fogatok féktávolsága minden próbánál lényegesen nagyobb volt mint az autók féktávolsága.

Budapest. Nyugati (Berlini) tér lipótvárosi házai, előtérben a Budapest-Újpesti Személyszállítási Rt. (BUSZ Rt.) autóbusza. 1920. Fortepan/Somlai Tibor

9. Az első autóbusz járatok

Az autók megjelenése után nem kellett sokat várni az első hazai autóbuszok megjelenésére. 1912-ben hozták létre a Röck-Csonka autóbuszt, amelyek nyáron emeletes, nyitott, télen egyszintes zárt karosszériával közlekedtek. A helyi járatú autóbusz-közlekedést a legtöbb helyen magánvállalkozók indították meg, általában egy-két jármú működtetésével. Az 1920-as évek elején így indult meg az autóbusz járat a Svábhegy és a János-hegy között. 1913-ban a posta indította meg az első távolsági járatokat. Csonka János tervei alapján készült sötétzöld autóbuszokat vásároltak, amelyek a dalmát tengerparton, a Felvidéken és Erdélyben szállították az utasokat. 1915-ben pedig a budapesti városi tanács indította meg az első menetrend szerint közlekedő járatait az Andrássy úton két busszal.

Arad, Andrássy tér (ma Bulevardul Revolutiei), háttérben az evangélikus (Vörös) templom. 1915. Fortepan/Jurányi Attila

10. Az elspő magyar autóutak

A motorizált járművek szilárd, jó minőségű utakat igényeltek. Elkezdődött tehát az utak felújítása, új utak építése. 1924-28 között több mint 3 ezer km utat láttak el új burkolattal. Ekkoriban épült a 163 km-es balatoni körút, a Putnok-Aggtelek, Lillafüred-Eger, Baja-Szeged útszakasz is. Az 1929-es nagy gazdasági világválság ideje alatt a munkanélküliség csökkentésére nálunk is megélénkült az útépítés. 1934-ben osztályozták az ország úthálózatát, és egy-, két- vagy háromjegyű számmal láttál el őket. A Budapesttől sugárirányban induló főútvonalakat 1-8-ig tartó, az óramutató járásával megegyező irányban számozták. Az 1-es számot a Budapest-Bécs főútvonal kapta.

Az Emelt töri érettségi blogon nem csak az írásbeli, hanem a szóbeli érettségihez is találsz segítséget

KÖVESS MINKET:







Tűzhalál a megszállás ellen – 50 éve gyújtotta fel magát Jan Palach
1969. január 16-án iszonyatos hír söpört végig a nyugati világ médiáján: Prága főterén felgyújtotta magát egy húszéves egyetemista, hogy így tiltakozzon Csehszlovákia Varsói Szerződés általi megszállása ellen.
Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. január 16.


hirdetés

A Szovjetunió és a katonai szövetség további négy tagállama – Magyarország, Bulgária, Lengyelország és az NDK – haderői 1968. augusztus 20-án vonultak be Csehszlovákiába „ellenforradalmi veszély” ürügyén, hogy véget vessen a „Prágai Tavaszként”, vagy „emberarcú szocializmusként” elhíresült, Alexander Dubček fémjelezte reform-folyamatnak. Bár az invázió nem torkollott olyan véres harcokba, mint 12 évvel korábban Magyarországon, de a tiltakozó mozgalmak, mindenekelőtt az egyetemek diákjai még hónapokig próbálkoztak az ellenállás erősítésével.

A diákok 1968 karácsony előtt sztrájkba léptek, de közülük sokan érezték, hogy ez kevés ahhoz, hogy országos méretű tüntetések robbanjanak ki.

Ilyen volt a prágai Károly egyetem történelem szakos hallgatója, Jan Palach is.

Palach 1969 január elején levelet írt a tiltakozó diákok egyik vezetőjének, Lubomir Holeceknek, amelyben felhívta a figyelmet arra, hogy az ő elszigetelt akcióik nem hatékonyak, és semmilyen tiltakozás nem lehet sikeres a tömegtájékoztatási eszközök nélkül. Csakhogy az állami rádió és televízió a megszállás után hatalomra került Moszkva-barát vezetés kezében volt, és esélyük sem lett volna még akár egy petíció beolvasására sem. Éppen ezért Palach azt javasolta, hogy egy kis csoport foglalja el a rádió székházát, és intézzenek felhívást a lakossághoz. A levélben, amelyet 20 évvel később hoztak nyilvánosságra cseh történészek, a fiatalember meggyőződését hangoztatta, hogy ezután tömegesen fogják őket támogatni, de azért figyelmeztette Holeceket: „Ha az elképzelést őrültnek tartod, kérlek dobd el a levelem, s ne beszélj róla senkinek. Ellenkező esetben - tehát ha elfogadhatónak látod az ötletet - cselekedj úgy, ahogy jónak látod.”

Jan Palach ezt a levelet tíz nappal azelőtt adta postára, hogy a prágai Vencel téren, a Nemzeti Múzeum előtt benzinnel leöntötte ruháját, majd felgyújtotta magát.

Diáktársai közül többen elszánták magukat a tűzhalálra, és sorshúzással döntöttek arról, hogy Palach lesz az első.

Öngyilkosságának e szörnyű módja jól ismert volt az 1960-as években. Így tiltakozott több vietnami buddhista szerzetes az amerikaiak háborúja ellen, és ezekről készült felvételek bejárták a világ tv-hiradóit – beleértve a szovjet blokkot is. Nem ő volt azonban az első, aki a csehszlovákiai bevonulás hatására égette el magát nyilvánosan. 1968. szeptember 12-én Varsóban az 59 éves könyvelő, Ryszard Siwiec, aki a II.világháború idején a Honi Hadsereg tagja volt, követett el hasonló öngyilkosságot, a lengyel hatóságok azonban ezt rögtön úgy tálalták, hogy Siwiek „zavart elméjű, idült alkoholista volt, akiben meggyulladt a vodka.”

Palach tette, három napig tartó rettenetes haldoklása, majd temetése, amelyen több mint félmillióan vettek részt, vezető hír volt a nyugati médiában, míg a Berlini Faltól keletre agyonhallgatták a tragikus eseményt. Az már sajnos a „túloldalon” sem ment szenzációszámba, hogy az első csehszlovákiai élő fáklyát hazájában még legalább tucatnyian követték Prágában, Pozsonyban, Léván, Pilzenben és Brnóban.

A fiatalember a pokoli kínok ellenére utolsó percéig öntudatánál volt. A hozzá küldött pszichiáternek, aki felvette szavait, megismételte, hogy tettével honfitársait akarta felébreszteni a megszállás okozta apátiából és hogy sokan fogják még követni.

A korabeli kórházi feljegyzésekből az is kiderül, hogy Palach élénken érdeklődött tettének nemzetközi visszhangja iránt. Halála napján még magához hivatta Holeceket és állítólag azt mondta neki, hogy beszélje le a többieket a tűzhalálról.

Jan Palach önégetésének híre minden zárlat ellenére ellenére eljutott Magyarországra is és követőre talált egy 17 éves ipari tanuló, Bauer Sándor személyében, aki kisgyermekkori 56-as traumája, majd későbbi hátrányos helyzete miatt kezdett a történelemmel, a diktatúrák mibenlétével foglalkozni. Saját klubot szervezett, amelynek tagjait egyenesen fegyveres ellenállásra biztatta a rezsim ellen. Palach gesztusától megrendülve elhatározta, hogy ő is így végez magával.

Bauer Sándor 1970. január 20-án a déli órákban a Nemzeti Múzeum lépcsőjén gyújtotta meg a testére tekert, benzinnel átitatott magyar zászlót.

Ő is még három napig élt, a Honvéd kórházban, ahol ápolták, hivatalosan őrizetbe vették azzal az indoklással, hogy „a nevezett barátai és ismerősei körében a Magyarországon állomásozó szovjet csapatokra, továbbá a Magyar Szocialista Munkás Párt és a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányra gyalázó kijelentéseket tett”.

Bauer Sándor január 23-án halt meg, öt nappal később temették el rendőri biztosítás mellett hozzátartozói jelenlétében. Tettéről beszámolt ugyan hetekkel később a magyar sajtó, de csupán az öngyilkosság tényét és körülményeit írták meg, valamint azt, hogy két évvel korábban már megpróbálta eldobni magától az életet.

Húsz évvel később Balogh Zsolt filmrendező 1968 című dokumentumdrámájában idézte fel először Bauer Sándor alakját. 2001 óta a Nemzeti Múzeum lépcsőjén tábla örökíti meg végzetes tettének helyszínét.

Jan Palachnak és fiatal honfitársainak nem sikerült akkor mozgósítaniuk az országot, 1989-ben viszont mártíromságuk 20. évfordulója a kezdete volt azoknak a nagyszabású tüntetéseknek, amelyek elvezettek a csehszlovákiai „bársonyos forradalomhoz”.

1989 januárjában tömeges zarándoklat indult a Prágától 30 km-re fekvő Vsetaty faluba, ahol Palachot eltemették és ezt a hatóságok megpróbálták minden erővel megakadályozni. A rendőrség többszáz embert vett azokban a napokban őrizetbe, köztük Vacláv Havel írót, a Charta ’77 ellenzéki mozgalom vezetőjét, a későbbi államfőt. Ezzel egyidőben már összetűzések is voltak a rendőrök és a tüntetők között a Vencel-téren. A Magyar Távirati Iroda archívumából kiderül, hogy a csehszlovákiai megmozdulásokról szóló híreket még ekkor is csak „bizalmas” kiadványokban lehetett olvasni….

A csehszlovák kommunista rendszer bukása után Jan Palach posztumusz állami kitüntetéseket kapott, önfeláldozása helyén egy, a járdába épített kereszt őrzi az emlékét. Egy teret is elneveztek róla, továbbá egy aszteroidát, amelyet 1969. augusztusában fedezett fel Luboš Kohoutek csillagász, aki egy évvel később elhagyta Csehszlovákiát.

Raymond Depardon, a világhírű francia fotóriporter már 1969-ban dokumentumfilmet készített Jan Palach-ról. A rendszerváltás után nyilvánosságra került az a felvétel, amely a diák utolsó szavait rögzítette. Történetét több játékfilmben is feldolgozták, a legutóbbit, Robert Sedlácek alkotását tavaly, a megszállás 50. évfordulóján mutatták be.

Amikor 2010 decemberében Mohammed Bouazizi tunéziai utcai árus Tunisz egyik külvárosában felgyújtotta magát a hatóságok zaklatásai miatt, jelt adva ezzel Zin el-Abidin Ben Ali elnyomó, velejéig korrupt rendszerének megdöntésére, a világsajtóban Jan Palach példáját emlegették…


KÖVESS MINKET:







A nők fenekét csapkodta, mégis mindenki szerette Füttyös Gyurit
A legendás alakról szóló slágert viszont cenzúrázták a szocializmus alatt.
Orosz Emese cikke - szmo.hu
2019. január 16.


hirdetés

Füttyös Gyuri a 60-as évektől járta Budapest utcáit, fütyörészett, és összetekert újságjával ráhúzott a szép nők fenekére. Igazi jelenség volt, akit mindenki ismert és szeretett, mégsem tudja senki pontosan, ki volt ő, és mi lett vele. Utánajártunk legendának.

Füttyös Gyuri legendája a XXI. század című tévéműsorból

Füttyös Gyuri már a 70-es években legenda volt, igazi pesti figura. Olyan ikonikus alakja volt a városnak, hogy dal is született róla, sőt Gothár Péter Ajándék ez a nap című filmjében is felbukkan - önmagát alakítva:

A visszaemlékezések szerint, aki ismerte, az a fal mellé húzódott, amikor meghallotta a jellegzetes fütyülését. Gyuri ugyanis szerette a szép nőket, és összetekert újságjával módszeresen a fenekükre csapkodott.

Illetve nem csak ütött, hanem kért is: egy forintot. Ám mindig csak egy forintot, és ha valaki többet adott, akkor visszaadta. Az egy forintossal pedig még a fenékre csapást is ki lehetett váltani - legalábbis esetenként.

Bár harsány volt, igazából nem bántott senkit. Sőt voltak, akik kifejezetten büszkélkedtek azzal, hogy kaptak Gyuritól egy ilyen szemtelen elismerést.

A Színes Város Csoport egyik tűzfalterve

Füttyös Gyuriról sok mindent tudni vélnek az emberek. A visszaemlékezések szerint a Keleti környékén lakhatott édesanyjával, a Damjanich utca környékén, a Dembinszkyben vagy a Nefelejcsben.

Ő volt a pesti belváros “falubolondja”, de hogy miért lett ilyen, arról is eltérnek a mendemondák. Akad olyan, aki szerint így született, mások szerint 45-ben, vagy 56-ban sérült meg: légnyomást kapott, megverték, talán fel is akarták akasztani,vagy egy haláleset sokkolta.

Beszélik róla, hogy mérnök volt, tanult ember, de mások szerint autófényező. Az eredeti neve Szabó György, de van, aki tudni véli, hogy nem is Gyurinak hanem Téglás Jánosnak hívták. Az összetekert újság pedig mindig egy Esti Hírlap volt, mások viszont állítják, hogy sportújság.

Füttyös Gyuri a Városligetben - 1970-es évek - Budapest régi képeken

Gyerekkori játszótársai arról meséltek, hogy a kis Gyurival sokat fociztak a belvárosi grundokra, ahol mindig megvárták az esti sportújságot. 56-ban aztán a kíváncsi fiatalok túl közel mentek a körtéren dúló harcokhoz.

Az oroszok rájuk lőttek, és Gyuri légnyomást kapott, ekkor sérült meg az agya.

Szüleivel ekkor hirtelen elköltözött. Egyes források szerint nővéreivel kivándorolt, de rövidesen hazatért. Itthon édesanyja gondozta, akivel a hatvanas évek elején Budáról Pestre költözött.

Amikor barátai viszontlátták, már a Füttyös Gyuri volt. Megismerte a környéket és a régi barátokat, kedves volt, de nekik is már csak köszönt, tőlük is kért egy-egy forintot, vagy kockacukrot, és már sietett is tovább.

Alakja olyan legendássá vált, hogy dal is született róla. Érdekesség, hogy "a veri a falat, ahogy őt is verte egy ávós vagy egy náci" sort "veri a falat, ahogy őt is verte az isten is meg más is"-ra cseréltette a cenzúra.

Kováts Kriszta - Füttyös Gyuri

A dal alatti kommentek is színes képet festenek Füttyös Gyuriról:

"Anno húztunk kifelé a kertmóból a tujához és a szigeten Esti Hirlapot összehajtogatva, fütyülés közben ahogy ment kifelé a szigetről minden csaj fenekére csapott. Igaz, aki nem ismerte, attól pofon volt a jutalma. Ő volt a Füttyös Gyuri."

"Én mindég attól tartottam, ha valaki nem ismerte férj vagy barát elveri a Gyurit, aki ártalmatlan, kedves színfoltja volt a ligetnek. Az a bizonyos légnyomás amiről beszélnek biztos nem az 56-os események miatt volt, mivel én augusztusban találkoztam vele sűrűn."

"Nagymamám éppen tegnap mesélte hogy anno neki is rávágott egyet a hátsójára a Gyuri :DD"

"A hatvanas évek közepén számtalanszor találkoztam vele. A Dembinszky utcában laktam. Úgy emlékszem, hogy kb. huszonéves fiatal srác volt. Fütyülve járkált. A kukákat és a nők fenekét tényleg összehajtott újságpapírral verte. Továbbá szinte minden boltba bement, és kért 1 forintot. Kapott."

Állítólag, amikor Gyurit bezárták a Lipótra, megszerezte a felvételt, és sárgaházban éjjel-nappal a róla szóló slágert hallgatta.

Az RTL Klub riportjában mesélő asszonyok jó szívvel emlékeznek vissza a kedves bolondra, és mi is csak mosolygunk az anekdotákon. Füttyös Gyuri pimasz szokását azonban óhatatlanul is összekapcsolja az agyam a #meetoo mozgalommal. Vajon mit kapott volna szerencsétlen félnótás, ha a jelenben csapkodja a nők fenekét? Akkor is egy ilyen kedves dal születik róla, vagy inkább feljelentik? Ez sem fog már kiderülni.

A legendás alak végül a kilencvenes évek közepén tűnt el a városból. Egyesek szerint anyja halála után végleg a Lipótba került, mások azt mondják, egy hideg téli éjszakán agyvérzést kapott, és meghalt a Keletinél. Megint mások szerint vidékre költözött, de ez is csak mende-monda.

A mai napig sem tudjuk pontosan, mi igaz a róla szóló történetekből. Egy valami biztos csak: a legenda tovább él, hiszen már Facebook oldal is emléket állít Füttyös Gyurinak.

.

Forrás: RTL Klub, Urbanlegends.hu, lokal.hu


KÖVESS MINKET:







"Ezeket a figurákat valójában mindenki utálta" – a 70-es évek főttkukorica-maffiája
A nyaralókkal és a hatóságokkal is kukoricáztak a balatoni zugárusok, akik közül a kis halak is megkerestek tízévnyi átlagbért egy szezon alatt.
Forrás: Tó-retró blog, Címkép: Fortepan - szmo.hu
2019. január 15.


hirdetés

A régi, balatoni nyarak illata Pálma gumimatraccal és bambival, a SZOT üdülők strandján... Ezt mind újraélheted vagy megismerheted a Tó-retro blog írásaiból.

Van néhány dolog, ami nélkül a balatoni nyár elképzelhetetlen volt a Kádár-korban és ugyanolyan elképzelhetetlen ma is. A lángos és a főtt kukorica ugyanolyan elválaszthatatlan részei a magyar tengernek, mint Trabantnak a jellegzetes olajszagú kékes füst, vagy az egyszeri vagánynak a Trapper farmer és a tulipános Fékon ing. Azonban a felsoroltak közül egy sem szenvedett annyi üldöztetéstől a 60-70-es években, mint a (magyar) tengeri, vagyis a kukorica.

A zug(kukorica)árusok...

Illetve nem is a jobb sorsra érdemes növény állt a támadások kereszttüzében (dacára amerikai származásának), hanem sokkal inkább a gerilla hadviselés elveit a kereskedelmi gyakorlatba átültető mozgóárusok, akik időnként feltűntek, majd rendőrt látva ugyanolyan váratlanul váltak köddé. Ezeket a figurákat valójában mindenki utálta, ennek ellenére egy-egy nyári napon egy szekérderéknyi illatozó csövet sóztak meg, és sóztak rá a nyaralókra. Hogy miért nem voltak népszerűek?

A nyaralók szemében azért, mert nem átallottak a kiéhezett strandolók között végig sétálni illatozó portékájukkal, melynek a felnőttek még csak-csak, de a gyerekek egyáltalán nem tudtak és nem is akartak ellenállni. Ezzel még nem is lett volna baj, ha nem 4, sőt néha 6 forintot kértek volna egy csőért, amit Budapesten főzve 3, nyersen 1 forintért árultak. A hatóságok más okból orroltak ezekre a zugárusokra. A hivatalos álláspont (mely alapján több ízben be is tiltották a kukorica árusítását Pesten és a Balatonon egyaránt), az ellenőrizhetetlen higiénia volt. Senki sem tudta, hogy milyen vízben főtt az étel, milyen tisztaságú kezek kezelték és adták el, illetve, hogy az árusításra használt jellegzetes kosarak és a leterítésre szolgáló abroszok mikor láttak utoljára mosószert. Szintén hivatkoztak – az árusok ellen folytatott kereszteshadjárat okaként – a hatóságok a köztisztaság kérdésére. Mondjuk ez utóbbit bárki beláthatja, aki valaha megfordult olyan strandon, ahol kukoricát is árultak és kerülgette az eldobált csöveket. A kifogások igazi oka persze ezeknél jóval prózaibb volt.

VIDEÓ: hogy a német turisták is értsék...

A zugárusok ugyanis nem váltottak ki semmilyen iparengedélyt, így ellenőrizhetetlen volt a működésük és ráadásul semmilyen adót sem fizettek a bevételeik után. Persze legyinthetnénk, hogy miért sajnálták tőlük azt a néhány forintot (ahogyan ma a hóvirágárus nénik kapcsán tesszük gyakran), de hatalmasat tévednénk. A kukorica árusítás ugyanis hatalmas jövedelmekhez juttatta az élelmes proletárokat. Az egyik újság a 70-es években utánajárt a témának, és meginterjúvolt néhány név nélkül nyilatkozó zugárust. Állításuk szerint egy normál nyári napon a Balatonon könnyedén el lehetett adni 400 csövet, ami 4 forintos áron számolva napi 1600, havi 48000 forint vagyis egy szezonban bőven meg lehetett a 120-140000. Ezt pedig az 1400 forintos átlagkereset időszakában elég erős bevételt jelentett.

... és a hivatalosak

Persze kukoricaárusból is létezett több féle. Volt olyan, aki saját földjükön, telkükön termesztették a növényt, és ezt adták el a strandokon, saját maguk. Az eggyel nagyobb léptékben gondolkodók vagy földe(ke)t béreltek vagy piacokon, egyéb helyeken vettek nagyobb mennyiséget, és jutalékban dolgozó árusokat foglalkoztattak. Ezzel nagyobb forgalmat lehetett bonyolítani, de egy csövön jóval kisebb volt a bevétel. A legnagyobb halak nem is ezt a módszert választották, hanem leutaztak az Alföldre, és ott szereztek – általában feketén az MGTSz-ekből – tonnaszám kukoricát, melyet saját teherautóik hoztak a tóhoz. Nem csoda, hogy Somogy- és Veszprém megyében szinte mindenki ismert egy fejedelmi körülmények között élő „kukoricást”.

Fortepan/Urban Tamás

Persze adódik a kérdés, hogy az állami vállalatok, akik könnyen juthattak a ZÖLDÉRTEN vagy más vállalatokon keresztül a növényekhez, miért nem vették fel a kesztyűt. Miért lehetett gyakran látni, hogy a vendéglátóipari vállalatok éttermei konganak az ürességtől ebédidőben, miközben a lángososnál vagy éppen a kukoricásnál tömött sorokban várakoznak az emberek? Nos a válasz siralmasan egyszerű! A döntéshozók úgy ítélték meg, hogy egy ilyen helyigényes és alacsony profittal kecsegtető tevékenység, mint a kukorica főzés, és árusítás elvinné a forgalmat a drágább és nagyobb hasznot termelő éttermi ételek elől (más kérdés, hogy az üres éttermekben ugyanígy nem lehetett a drága fogásokat eladni).

Ennek ellenére voltak tétova kísérletek, például a már említett ZÖLDÉRT-től. Ők úgy akarták felvenni a harcot a kétes higiéniájú zug-tengeri ellen, hogy légmentesen előre csomagolt kukoricát árultak, igaz csupán néhány büfében és nem melegen. Ez azonban sem mennyiségben, sem minőségben nem versenyezhetett a csúszópénzzel szerzett vagy éppen otthon termett csövek áradatával.

Egyébként is voltak olyan árusok, akik sokkalta jobban ügyeltek a higiéniára és a (ki tudja milyen mocskos) csöveket nejlonzacskóba csomagolva tették a piszkos terítővel letakart, koszos kosárba. Igaz, hogy a beszerzési nehézségekre hivatkozva a tasakot az eladáskor visszakérték, és ki tudja hány újabb csövet tettek még bele...

Ha a múlt században imádtál a Balatonnál nyaralni, neked írták a Tó-retró blogot. Ha pedig szeretnéd megtudni, hogy nyaraltak a szüleid, akkor is.

KÖVESS MINKET:







"Az éhező város a saját állatkertjét is megette" – ez került az asztalra a két világháború alatt
Akik megéltek egy-két világháborút, profi módon megtanultak néhány alapvető hozzávalóból és pár pótszerből remek ételeket készíteni, néha a semmiből lakomát varázsolni. Elevenítsük fel egy kicsit a titkaikat!
Jánosi Vali írása az Emelt töri érettségi blogon, Címkép: Fortepan/Lissák Tivadar - szmo.hu
2019. január 14.


hirdetés

A történelemkönyvek mindig csak a nagy csatákról, háborúkról és a híres emberek tetteiről szólnak. Pedig az elmúlt korok hétköznapi élete legalább ilyen érdekes. Ez a blog arról szól, ami a történelemkönyvekből kimaradt.

Jegyrendszer és hústalan napok

A háborúk alatt az élelmiszerek, az alapanyagok java része útnak indult a frontok felé. Ami pedig maradt, azt a hátország kapta,ezt osztották fel a lakosság között elsősorban jegyrendszer segítségével. Már az első világháború alatt, 1915 januárjától elkezdték bevezetni az élelmiszer jegyeket. Jegyre adták a kenyeret, lisztet, tejet, zsírt, húst, tojást.

Az életbe lépő rendelkezések elsősorban a városi embert rázták meg, és egy budapestinek aranyat ért egy vidéki rokon, aki tudott még küldeni egy-egy hízott kacsát vagy libát. Bár alapvetően a szegényebb falusiak is csak akkor ettek szárnyas jószágot, ha ők maguk vagy az állat volt beteg. Ennélfogva az 1916-ban bevezetett hústalan napok intézménye a szegényebbeket egyáltalán nem rázta meg. Számukra eddig is hústalan nap volt a hét legalább hat napja. Annál nehezebb volt viszont az éttermekben étkező városiaknak hozzászokni a korlátozásokhoz. A vendéglősök a zsírtalan napokon roston sütötték a húst, a hústalan napokon pedig jóféle halételeket kínáltak.

A hadiszakácskönyvek tanácsai

A szakácskönyvek írói hirtelen felfedezték, hogy a vegetáriánusok milyen egészségesek, és lám, az ő példájuk is bizonyítja, hogy milyen pompásan és egészségesen lehet élni hús nélkül. A Zsírtalan szakácskönyv szerzői rámutatnak, hogy roston sütéssel komolyan lehet spórolni a vajjal, zsírral, ha a gazdasszony nem akar a vaj pótlására “feltalált” margarinnal sütni. Kitűnő receptek születtek, amelyek a cukor nélküli befőzés lehetőségeit mutatják be.

Az első világháború alatt hiánycikké vált a citrom, mert megszűnt a behozatal, és ecetet sem lehetett kapni, mert a puskaporgyártáshoz kellett az ecetsav. A megoldás az lett, hogy citrom helyett citromsavat használtak, amikor ez is hiánycikk lett, akkor borkősavat használtak. A szakácskönyvek pedig számtalan receptet adtak köze, amelyek ecetgyártásra buzdították a háziasszonyokat. Például ecetet lehetett előállítani borseprőből, törkölyből, gyümölcshéjból.

Budapest, Hunyadi tér, Községi élelmiszerárusító üzem. 1940. Fortepan/Négyesi Pál

A második világháború “étkezési szakértői” ennél is tovább mentek: arra biztatták az embereket, hogy egyenek krumplit, mert rengeteg vitamin van benne, bátran fogyasszanak köles- és árpakenyeret, mert egészséges. Azt javasolták a háziasszonyoknak, hogy kertészkedjenek: termeljenek gyümölcsöt, zöldséget, tartósítsák a terményeket befőzéssel, aszalással. Ha tehetik – akár a városiak is az erkélyen – tartsanak például tyúkot, mert a tojást ekkoriban aranyáron lehetett kapni. Azt is tanácsolták, hogy a gazdasszony használja bátran az élelmiszer pótlékokat.

A szakácskönyvekben a következő ötleteket olvashatjuk: liszt hiányában a rántást készíthetjük száraz kenyérmorzsával is, a vajat pótolhatjuk tejföllel kikevert tojássárgájával, sőt reszelt krumplival gazdagíthatjuk.

Pótszerek, konzervek

A második világháború idején már egy csomó olyan konzerv-élelmiszer állt az emberek rendelkezésére, amelyeket ma is használunk: létezett tejpor, tojáspor, sűrített tej, leveskocka, száraztészta, réteslap, pudingpor és különféle konzervek. A háború vége felé ezek a termékek felértékelődtek, egyre inkább mindennapossá vált a használatuk. Az orosz hadsereg közeledtének hírére 1944 telén már az újságok tanácsára aki csak tehette, lekvárt főzött, befőttet, savanyúságot tett el, húst füstölt, krumplit vermelt.

Budapesti üzlet. 1930. Fortepan/Négyesi Pál

A budapestiek étkezése az ostrom alatt

1944 végéig – megszorításokkal, jegyrendszerrel ugyan – de a hátországban élők fennakadások nélkül zavartalanul be tudták szerezni az élelmiszert. Ha valaki ínyenc lakomát akart, a fekete piacon minden hozzávalót be tudott szerezni – csillagászati árakon. Az éttermekben még lehetett menüt rendelni, működtek a cukrászdák, volt feketekávé és sütemény is. Amint az oroszok körbezárták a várost, az élelmiszer-ellátás akadozni kezdett: először a hús, , majd a tej-, végül a kenyér ellátása szűnt meg. 1944 karácsonya után már nem nyitottak ki a boltok, mindenkinek magának kellett gondoskodnia a maga ellátásáról.

Persze sokan bespájzoltak már korábban, de egy-egy ház lebombázásával a tartalékok a romok közé szorultak, elégtek. Az asszonyok már az óvóhelyeken főztek a közös, egyetlen sparhelten, ami egyúttal meleget is adott a pincében. Az étlap választéka hirtelen szűkössé vált: krumpli, bab, borsó, savanyított káposzta volt az alapanyag.

Budai Vár. Kilátás a Halászbástyáról az Iskola lépcső felé. Szemben a korábbi brit követség, jobbra az Erdődy-Hatvany palota. 1945. Fortepan/Agnes Hirschi

A hús hiánycikké vált, az ostrom alatt a lóhús maradt az egyetlen fehérjeforrás. Amint egy ló megsebesült a nyílt utcán, máris emberek szaladtak elő az óvóhelyekről, ott helyben leütötték szegény párát, és nekiestek, perceken belül szétszabdalták. Gyakran a legnagyobb bombazáporban könyékig véres emberek trancsírozták az állatokat a zsebkésükkel, esetleg foggal-körömmel. Szerte a városban lócsontok hevertek az utcákon. Gyakorlatilag a katonai alakulatokhoz tartozó harmincezer ló mentette meg Budapest lakosságát.

Az éhező város a saját állatkertjét is megette. A környéken lakók fejszékkel, bárdokkal felfegyverkezve ölték a szarvasokat, zebrákat, bölényeket, százával fogdosták össze a madarakat, fogták ki az akváriumok lakóit. Az ostrommal azonban nem ért véget az éhezés, sőt a szovjetek bevonulásával és rablásával az ínség csak tovább mélyült.

Az Emelt töri érettségi blogon nem csak az írásbeli, hanem a szóbeli érettségihez is találsz segítséget

KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x